Csehov meg az élet okvetlenül a legnagyobb drámaírók közé sorolható, Carol Rocamora és Bernard Slade ellenben nem. Zömmel ilyen kézenfekvő, sőt banális fölismeréseket kínált a Madách Színház két, lakásból közvetített online bemutatója.

Kezdjük a maguktól értetődő tények leltárjegyzékét a technikai lebonyolítás esendő mozzanataival, hiszen a Madách mindkét távpremierjének akadtak efféle problémái. Alkalmasint a vártnál nagyobb érdeklődés lehetett az elsődleges oka annak, hogy az Örökké fogd a kezem! június 4-i előadása előtti percekben kisebbforma virtuális tömeg verődött össze az esemény Facebook-oldalán, felpanaszolva, hogy a kapott (helyesebben: megvásárolt) link hasznavehetetlen. Kisvártatva került azonban hatékony vészmegoldás, ahogyan idővel a 11-i Jövőre, veled, ugyanitt középrészének bosszantó le-lefagyását is orvosolták az illetékesek.

*

Végeredményben tehát rendben bejutottunk a Rudolf Péter–Nagy-Kálózy Eszter házaspár nappalijába, majd Szemenyei János és Kovács Lotti közös hálószobájába is. A két helyiség egymástól eredendően eltérő rendeltetése pedig mindjárt jelezhette számunkra a két darab, a két zsáner – és a két színrevitel szembeötlő különbségét. Az Anton Csehov és színésznő felesége, Olga Knyipper párkapcsolati levelezéséből összeválogatott Örökké fogd a kezem! előadása ilyesformán két egymás mellett helyet foglaló, szövegpéldányát kézben tartó művész jószerint felolvasószínházi produkciója volt. Szirtes Tamás a maga rendezői szerepét a lehető legnagyobb önmérséklettel gyakorolva jelölte ki: hozzávetőleg az összenézések meg a felsőtesttel egymás felé fordulások nyomatékosnak szánt pillanatait kijelölve. Valamint széles körű felhatalmazást adva Gulyás Levente zeneszerzőnek, hogy helyenként kedvére felül-, sőt túlmuzsikálja az átkötések és váltások szakaszait.

Minden egyéb Rudolf Péteren, Nagy-Kálózy Eszteren, valamint természetesen a – Csukás Barnabás és Csukás Márton által magyarított – mű szerzőjén, Carol Rocamorán múlt. Újfent csak egy igen banális közlést megkockáztatva: a színészházaspár magánéleti alapvetésű összeszokottsága élményszerűnek és komoly hozzáadott értéknek bizonyult. Rudolf és Nagy-Kálózy pompásan reagáltak egymásra, s együttműködésüknek megvolt az az olyannyira kívánatos, gyakorta közös csöndekben is felmagasztosuló összhangja, ami a kétszemélyes darabok sikerének mindenkori (egyik) záloga.

Egyebekben Rudolf a cvikkert az orrnyergére helyezve képes volt igazi Csehov-illúziót teremteni, Nagy-Kálózy pedig példásan hozta a színházi (és egyszersmind színházi) hangot, ami e színházközpontú kapcsolat és levelezés megidézésekor bizton nélkülözhetetlennek ítélhető alapkövetelmény. S minthogy Csehov és Knyipper házassága a szó szoros értelmében halálra ítélt kapcsolat volt, hasonlóképp mintaszerűen abszolvált vonulatot jelentett a reménykedésnek inkább csak a másik megtévesztésében (vagy legfeljebb az átmeneti önáltatásban) szerepet szánó párhuzamos szorongás Rudolfék közös játékában. Igaz, olykor határozottan úgy tűnhetett a néző számára, hogy Rudolf szangvinikus temperamentumához és fejlett poénérzékű színészalkatához talán furcsamód jobban illene a Művész Színházi primadonnaság, Nagy-Kálózy zártabb személyiségéhez pedig a csehovi mindentudás.

Ám amíg ez a halvány sejtelem legfeljebb ha átszínezhette a nézői élményt, addig a mind nyilvánvalóbbá váló darabdeficit ennél okvetlenül erőteljesebb benyomást keltett. Az érdemdús angolszász Csehov-specialista, Carol Rocamora ugyanis bármily rokonszenves empátiával rostálta is meg és rendezte egymás mellé a leveleket – ebből drámaszöveg, vagyis színpadi téttel és hajtóerővel rendelkező textus nem született. Az Örökké fogd a kezem! bizony még Jerome Kilty – jó eséllyel ötletadó – Kedves hazugjának erősen limitált színszerűségét sem közelíti meg, s ha egészen a brutalitásig őszinték akarnánk lenni, úgy másnak mint rádióba illő, érzelmes-ismeretterjesztő irodalmi összeállításnak nemigen nevezhetnénk. Csakis Csehov varázsának és nem szűnő vonzerejének tulajdonítható, hogy Rocamora ezredfordulós kompilációja mégis többnyire e derék zsánert túltódítva járhatja a világot.

*

Ehhez képest a Madách másik, 11-ei lakásszínházi bemutatója, vagyis Bernard Slade darabja, a Jövőre, veled, ugyanitt nagyjában-egészében az, ami – és az ilyesmi már önmagában is erény. Romantikus komédia – egy eredetinek ható ötlettel, s az egymással csakis évente egyetlenegyszer találkozó szeretők écája bőven elegendő is volt az 1975-ös színmű világsikeréhez: színpadon és filmen, a New York-i Broadwayn, a hajdani Madách Kamarában és a Nagymező utcában egyaránt. Nem meglepő tehát, hogy a darab a fiatal színészpár otthonában is rendben és hatékonyan elműködött, s jószerint éppen csak annyit veszített eredeti szolid bájából, amennyit az idő és a távolság (a térbeli meg a kulturális) Slade főművének más jelenkori és egyszersmind magyar színreviteleiből szintúgy leszámítolna.

Amíg Szirtes Tamás a maga rendezését a statikusságra, addig Harangi Mária a dinamizmusra, méghozzá a fiatalos és az adott körülmények között frappírozóan ható dinamizmusra alapozta. Szemenyei János és Kovács Lotti kettőse ugyanis széltében-hosszában bejátszotta a maga szobányi színpadát, mi több: Szemenyeiék saját kezűleg és olykor egészen virtuóz módon váltották a kameraállásokat és -nézeteket. Persze túl és innen a technikai ügyeskedéseken, az előadás érdekességét első renden itt is a színészi és magánemberi kémia összemosódása, illetve egymásba játszása teremtette meg. A valósággal a közös ágyból kiinduló cselekményhez ilyesformán készen és alapértelmezetten járult hozzá az a testi meghittség, amely a szokottnál erősebb hitelt teremtett a Jövőre, veled, ugyanitt számára.

Szemenyei alkati kamaszossága és fejlett öniróniája meg Kovács Lotti szelídebb véralkatot sejtető és egyszersmind ugyancsak átütően fiatal színpadi lénye kevéssé meglepő módon főleg a komédia első részében érvényesülhetett hézagtalanul. No, nem mintha az öregedés-korosodás illúziójának megteremtése jelentett volna kettejüknek túlságosan nagy feladatot! (A darab első és utolsó jelenete között éppen negyedszázad telik el.) Hanem azoknak a részint történelmi korjellemzés gyanánt, részint drámai elmélyítésül szánt szerzői fordulatoknak a megjátszása, amelyekkel Slade a kelleténél jobban megterhelte darabja második felét. Tehát ezúttal is nagyjából George átmeneti impotenciájáig és ezzel párhuzamosan Doris szállodaszobai vajúdásáig bizonyult teljességgel zökkenőmentesnek és könnyednek a – Szemenyei énekes kitörésével is jótékonyan megtetézett – előadás. Utána, akárcsak a közvetítés, bizony maga a játék is meg-megakadt, ami nem is csoda, hiszen e részben hol a Barry Goldwaterre (az 1964-es elnökválasztás republikánus jelöltjére) leadott férfiúi szavazat párkapcsolati szakítópróbáját kellett volna átéreznünk, hol meg a dramaturgiailag előkészítetlen karrier- és alkatváltások sorozatát. Mindazonáltal a két játszó személy egyéni és kollektív hamvassága még ekkor is váltig kellemesen hatott.

Az 1951-től a hetvenes évek közepéig elérő légyott-sorozat jelenetváltásait egyszerre ismeretterjesztő és hangulatteremtő célzatú kortörténeti gyorstalpaló kísérte. Furcsamód éppen e részben vált a legnyilvánvalóbbá a produkció rögtönzött vagy legalábbis hevenyészett jellege. Máskülönben nem olvashattunk volna itt például arról, hogy II. Erzsébetet 1952-ben koronázták meg, s nem esett volna szó ugyanitt Dubček elnökről vagy épp Agatha Christie lovaggá ütéséről.

Végezetül még pár szó a 11-ei bemutató felvezető programjáról, vagyis Gálvölgyi János bő 40 percnyi webkamerás monológjáról. Ezt a szervezők előzetesen alkalmasint jóféle kedvcsinálónak, optimális hangulati előkészítésnek szánhatták, jóllehet bizonnyal ismerik a jeles művész privát irályát. Nos, Gálvölgyi hű volt önmagához, vagyis hiánytalanul felmondta sérelmeit: a „régen még készültek tévéjátékok” elmaradhatatlan szekvenciájától (tetézve a hajdan voltak április 4-ei és november 7-ei szavalási lehetőségek ráadásával) egészen a színészepét mindenkor üdvösen meghajtó, ugyancsak obligát kritikusszapulásig. Ám ha e tételek elhangzására számíthattak is Gálvölgyi felkérői, az alighanem még őket is meglephette, hogy az idős színész Harangi Máriát a „képzeljék el, ő rendezőnő” felütéssel mutatta be a közönségnek, s hogy jó előre nagyjából kilátástalan vállalkozásnak minősítette a monológja után sorra kerülő komédia-előadást. Vajon újabb fekete pontot kap tőle a kritikusok bagázsa, ha e kérdésben megkockáztatjuk az ellenvéleményünk kimondását?