Két színházi grafikus beszélget új sorozatunk első részében. A Távbeszélőben alkotókat kérünk fel, hogy hívják meg egy tőlük távol dolgozó kollégájuk szakmai eszmecserére. A beszélgetést kísérte, szerkesztette: Proics Lilla.

Tervezőgrafikusnak képzőművész, képzőművésznek tervezőgrafikus

Benedek Levente: Megnéztem, Gergő, a CV-det, de kíváncsi vagyok arra, te hogyan gondolsz vissza a szakmai utadra!

Nagy Gergő: Fotóművészként végeztem a MOMÉ-n, aztán sokáig fotósként is dolgoztam. Mindenekelőtt műteremben reklámfotósként, úgyhogy annyi minden más mellett sikerült a világítást alaposan megtanulnom. Nyolc év után mondtam azt, hogy ideje mást csinálnom, valami kreatívabbat, amiben a fotót eszközként használhatom. És akkor kezdtem grafikával foglalkozni. Sok helyen próbálkoztam, de a titkos vágyam a színház vagy a film volt, és 2009-ben pont megüresedett a külsős grafikusi állás a Trafóban.

BL: Én is abban az évben kezdtem dolgozni a temesvári színházban. Nekem is régi vágyam volt a kulturális közegben elhelyezkedni, egyetemista koromban pedig konkrét célommá vált, hogy a temesvári magyar színház grafikusa legyek – ami első próbálkozásra nem sikerült, de második nekifutásra felvettek.

NG: Igen, ahogy olvastam a CV-det, tényleg sok hasonlóság van a pályánkon, és én is figyellek már egy ideje, úgyhogy nagyon jól esett, amikor egy interjúban emlegettél. Talán amiatt is, mert ez megerősítő volt nekem, hiszen a fotóművészek közt nem vagyok fotóművész, a grafikusok közt pedig nem vagyok grafikus, igazából leginkább a színházi körökben ismernek.

BL: Nekem is van egy hasonló érzésem, hogy tervezőgrafikusnak túlságosan képzőművész vagyok, képzőművésznek túlságosan tervezőgrafikus. Ugyanakkor örülök, hogy belekóstoltam több mindenbe. Miután felvettek Temesváron a Képzőművészetire textilművészet-szakra, párhuzamosan foglalkoztam grafikával és festészettel is. Elégedetlen voltam, hogy az egyetemen ugyanazokat a technikákat tanították, amelyeket én már középiskolában megtanultam, így új kihívásokat kerestem. Amúgy az első kihívás az volt, hogy jól meg kellett tanulnom románul, hiszen az volt a képzés nyelve, én pedig hadilábon álltam vele.

NG: Egyébként hogyan jutott eszedbe a textilművészet?

BL: Ez családi eredetű, nálunk majdnem mindenkinek valamilyen köze van a textilhez. Anyukám és nővérem varrónők, öcsém textilmérnök. Az egyetemi évek alatt aztán dolgoztam egy kárpitosműhelyben, ahol a bútorok mellett cipőket és táskákat is készítettünk. Ezután reklámcégnél voltam grafikus és dekoratőr. A színházban az első munkám a logó-, illetve arculattervezés volt. A tervező-grafikai tudásomat ehhez menet közben kellett, hogy felszedjem. A színházról ugyanígy, a munkák során tanultam. Loptam a szakmát mindenhonnan. Budapest elég közel van, sokat jártam a Trafóba és nézegettem az ott készült reklámanyagokat, műsorfüzeteket, plakátokat és a többit. Nyilván nemcsak téged figyeltelek, hanem másokat is. Tavaly pedig eljöttem a színháztól, és próbálok szabadúszni, amit néha fuldoklásnak élek meg.

NG: A temesvári színházban alkalmazott voltál?

BL: Igen, olyan másfél normás alkalmazásban voltam, amiben a plakátkészítés csak a jéghegy csúcsa. Azon kívül rengeteg másfajta feladatom is volt.

NG: Az mennyire jellemző nálatok, hogy egy grafikus alkalmazásban áll?

BL: Eleinte nem volt az, sőt, úgy tudom, hogy a romániai magyar színházakban én voltam az első alkalmazott színházi grafikus.

NG: Ez azt is jelentette, hogy a színházatokon kívül nem dolgozhattál?

BL: Temesváron nem volt ilyen kizárólagosság, de tudok olyan színházról, amelyiknél igen. Nem értek egyet ezzel az elvvel, hiszen egyetlen intézmény sem fizet annyit, hogy megérje ilyen szinten elköteleződni.

NG: Én valahogy mindig szabadúszóként képzeltem el ezt a munkát – ennek minden hátrányával együtt. Alkotóként korlátozna, ha csak egyféle dolgot kellene csinálnom. A Trafó egy álom valóra válása is volt, mert már előtte is azt gondoltam róla, hogy egyedülálló intézmény az országban. És éppen az itteni munkáim hozták a többi színházi megkeresést. Nemsokára elkezdtem dolgozni az Örkénynek is, ahol nagy hatással voltak rám Bagossy Levente plakátjai, és ahol azóta is állandó külsős grafikus és plakáttervező vagyok. Emellett számos kisebb, alternatív társulatnak terveztem az évek során, meg az Operettnek, és volt egy vargabetűm a Katonánál is, pár produkció erejéig.

BL: Ők kevésbé használnak művész-plakátokat?

NG: Inkább úgy fogalmaznék, hogy a Katona a magyarországi színházak közül elsőként választott olyan arculatot, ami csak tipográfiára épít, szakít a klasszikus színházi plakát kánonjával és nem illusztrációkkal, képekkel befolyásolja a nézőt. Ez egy nagyon jól felismerhető, karakteres dizájn, ami egy idő után egysíkúvá válhat. Nyilván lehet olyan félelem, hogy egy plakát félre tud vinni, és nem találkozik a darabbal – láttam már én is olyat, aminek köze nem volt az előadáshoz. Ugye, a színházi plakát műfajban van az illusztratívabb lengyel iskola, és van a szikár svájci-német. Az utóbbinál sokszor érzem, hogy a plakátok inkább magának a színháznak az arculatát erősítik, és az adott darab stílusa sokkal inkább a háttérbe szorul. De ez is egy érvényes irány.

Te készítesz színházi plakátokat, amióta eljöttél a temesvári társulattól?

BL: A 2019-es szakítás óta két plakátot készítettem. Egyiket a Látóképnek, Hajdu Szabolcséknak az Egy százalék indián című előadáshoz – mivel ez egy sorozat része, és a korábbi (Ernelláék Farkaséknál, Kálmán-nap) plakátokat is én készítettem, csak annyi volt a feladatom, hogy Bántó Csaba fotóját tegyem a korábban elkészített keretbe. A másik munkám a nyárádszeredai Bekecs Néptáncegyüttesnek készült. Volt egy több hónapos munkaszünetem egy gerincsérvműtét miatt, így egyelőre bizonytalannak látom a jövőmet az aktuális járvány hatásaitól függetlenül.

Tetszik vagy sem, ez a műfaj politikai is

NG: Egyébként a színházat figyelve, ismerve, mi az a folyamat, ahogy te dolgoztál, dolgozol? Nyilván függ az alapanyagtól és a rendezőtől is.

BL: Igen, mindegyik folyamat más, attól függően, kivel dolgoztam. Természetesen mindig elolvastam a darabot – ha volt –, próbákra jártam, megnéztem az előadás díszlet- és jelmezterveit, és a gyártási folyamatokat is folyamatosan figyeltem, néha implikálódtam is, ahol szükség volt rám. Volt olyan rendező, akivel leültünk és nagyokat ittunk, barátkoztunk, egymásra hangolódtunk, hogy ne az adott színdarabhoz vagy témához kötődő, fejemben levő (pre)koncepció alapján kezdjek el dolgozni. Volt olyan eset is, amikor nagyon konkrétan megmondták, milyennek kell lennie a plakátnak – ezekből nem mindig készültek sikeres dolgok. De bevallom, olyan is volt, akihez egyáltalán nem volt kedvem, mert ismertem az ízlésvilágát, rendezői stílusát – a feladatot persze elvégeztem.

NG: Na, és ilyenkor milyen kompromisszumokat tudsz magaddal kötni?

BL: Jó kérdés, ez is változott az évek során. Az első nagy kompromisszum az volt, hogy el kellett fogadnom, a színház minden plakátja és szóróanyaga kétnyelvű, ami néha nagyon megterheli az anyagot. Hiába találok ki egy jó formát, mondjuk, egy havi műsorplakátnak, ha az folyamatosan bővül, egyre több és több információval terhelődik két nyelven.

NG: Igen, a dupla mennyiség már szövegelrendezésben is tök nehéz lehet.

BL: Ráadásul érkeztek olyan panaszok a színházhoz, hogy miért nagyobb a magyar nyelvű cím, mint a román. Nehéz, ha egyenesen nem lehetetlen, úgy készíteni el valamit, hogy esztétikailag is rendben legyen, és a helyi szabályozásnak is tegyen eleget. Nem kérdés, Temesváron fontos közölni a plakáton, hogy az előadást román nyelvre fordítjuk, ez azonban nem kellene, hogy a grafika rovására menjen. Talán ez is oka volt, hogy felmondtam, mert nem tudtam minden kompromisszumot megkötni, ugyanis egy idő után nem tudtam azzal azonosulni, amit a színház képvisel, vagy ahogyan kommunikál. Ezzel most is így vagyok, muszáj, hogy azonosuljak is azzal, amit elvállalok. S akármilyen nehéz anyagi helyzetben vagyok, mégis válogatok és finnyás vagyok. Gondolom, ezzel pont így van a legtöbb alkotó, egyszerűen nem vállal el olyan dolgokat, amelyek nem férnek bele a világképébe, értékrendjébe.

NG: Ez így van. Hiszen ez a műfaj, tetszik vagy sem, politikai is. És egy olyan közegben, mint a magyarországi, amely végletesen kettészakított, az a színházi grafikus, aki „baloldali színházaknak” dolgozik, az nem dolgozik „jobboldaliaknak” is, mert oda nem hívják, vagy fel sem merül benne. Továbbá beszélhetünk ízléskülönbségekről is, amelyekkel nehezen lehet azonosulni. Egy színház felelőssége persze nem tűnik elsődlegesnek össztársadalmi szinten, de egy kicsit mégiscsak ehhez tesz hozzá, vagy ebből vesz el. Azt végső soron a színház dönti el, hogy például mennyire engedi a grafikusnak az árnyaltabb, asszociatívabb ábrázolásmódot. Mert nem biztos, hogy a primer információk hangsúlyozása a figyelem elnyerése szempontjából a leghatékonyabb, gondoljunk csak egy populáris hollywoodi filmplakátra. Nekem szerencsém van a Trafóban és az Örkényben is, hogy számtalanszor kapok szabad kezet. Amit te is mondtál, az elengedhetetlen, tehát én is leülök a rendezővel, elolvasom a szövegkönyvet, és van, hogy a rendező csak pár hívószót mond, vagy elejt valami olyasmit, ami felkapcsolja bennem a villanyt.

BL: Próbákra szoktál járni?

NG: Előfordult már olyan, hogy nem, de általában azért igen. A Trafóban teljesen más a munkametódus, mint az Örkényben. A Trafóban, mivel befogadó színház, gyakran nem tudom követni a próbafolyamatot, ilyenkor a programszervezők segítenek, videókat nézek, vagy felhasználom a társulatok képi anyagait.

BL: Nekem egyébként könnyű dolgom volt, mert egy helyiségben dolgoztam a színház díszlettervezőjével, és az előadás vizuális világáról is elsőkézből volt benyomásom.

NG: És hogyan dolgozol együtt az adott rendezővel? Csinálsz egy tervet, amit jellemzően elfogad, vagy mondjuk egy-két megbeszélés után még dolgozol rajta, vagy csinálsz tízet, vagy húszat, amiből választ – s meglehet, még utána is azt mondod, vagy azt mondja, hm… nem?

BL: Régen elkészítettem hét-nyolc plakáttervet, aztán mivel ez elképesztően sok időmbe telt, lecsökkentettem maximum háromra, amiből én tudtam, melyik az igazán jó, és azt jobban ki is dolgoztam, amivel többnyire el is értem, hogy azt válasszák. De ez nem mindig jött össze, főleg olyan esetben, amikor a rendező mereven ragaszkodott a saját elképzeléséhez. A legutolsó plakátom a színháznál a Hattyúk tava újratöltve című előadáshoz született, és csak egy verzió készült hozzá, amelyet már a próbafolyamat elején kitaláltam.

NG: Én valami miatt képtelen vagyok skicceket csinálni. Ha nyolc tervet csinálok, akkor mind a nyolcat kidolgozom. Azt hiszem, attól félek, ha vázlatot mutatok, akkor nem lesz eléggé egyértelmű. De ezzel persze irreálisan sok idő megy el.

Amikor nagyon mérges voltam a rendezőre

Proics Lilla: Nektek volt egy „közös munkátok” is.

BL: Horváth Csaba rendezte 2012-ben a Peer Gyntöt, Milorad Krstić volt a látványtervező. Az előadás egyik ikonikus képében a címszerepet játszó Balázs Attila háttal áll egy sziklán, megidézve Caspar David Friedrich Vándor a ködtengerfelett című festményét, illetve megkapó volt az előadás szinte egyetlen díszleteleme, a hatalmas Camel-cigarettadoboz. Ezeket igyekeztem egybefogalmazni. Utólag viszont nem szeretem, hogy végül túl sok mindent sűrítettem ebbe a plakátba: szétfeszíti a sok információ, és a typo is elég béna lett rajta – így sikerült. Aztán a vendégjáték apropóján el kellett küldjem a forrásfile-t a Trafónak, és te elmozdítottad 3D-be.

NG: A tiéd is 3D-ben volt, csak nem eléggé. De utólag visszanézve nekem is sok már az, amit én raktam rá: túlzsúfoltam, túl nagy a Trafó logó. Egyébként nekem dilemma volt, mivel nem tudtam, hogy amit átküldesz, az alap, vagy kész plakát: csak a Peer Gynt felirat volt rajta.

BL: Úgy küldtem, ahogy kérték tőlem, hiszen számtalan hasonló esetben úgy kellett plakátot küldenem, hogy a fogadóintézmény módosítani tudja. Mivel a mi plakátjaink kétnyelvűek, azt nincs is értelme használni, hanem nyilván az alapra adaptálnak. Nagyjából elégedett voltam ezzel a plakáttal, aztán miután hozzányúltál, rájöttem, hogy sokkal jobb is lehetett volna – jó lecke volt, hogy mit lehetett volna még kihozni belőle.

NG: És nem volt benned rossz érzés, hogy valaki belenyúl a munkádba, amit késznek gondoltál?

BL: Nem, inkább érdekelt, hogy egy kolléga hogyan nyúl hozzá. A te munkád olyan minőségű mozzanat volt, ami igazolta magát. Ha valaki úgy nyúl bele, hogy ront rajta – mint ahogy történt már ilyen – akkor nyilván bosszankodom.

NG: Én egyébként ezt akkor sem gondolom a sajátomnak, ha elég sokat foglalkoztam is vele, lévén ez a te munkád – némiképp meghasonlottságnak éreztem, hogy mégiscsak a te plakátodon dolgozom. Én ilyet nem nagyon szoktam csinálni. Vagy kész plakátokra teszek logósort, arculati elemeket, vagy én csinálom az elejétől a végéig.

Másmilyen, de érdekes dilemmahelyzet, amikor másoktól ötleteket lesek el. Ezt nyilván nem egy az egyben használom, hanem, mondjuk, egy adott motívum elindítja a gondolkodást. Engem elsősorban technikailag érdekel, hogy például adott illető hogyan használja a layereket, mondjuk, technikailag hogyan csúsztat egymásba egy arcot és egy fát. Gondolom, egy munkát te is gyűjtéssel kezdesz.

BL: Igen. S mielőtt kész vagyok, körülnézek, nem volt-e pont ugyanarra a gondolat-, vagy látványvilágra épülő munka, amit egyszer már valaki megcsinált – nem mintha azt hinném, hogy valami nagyon eredetit lehet alkotni, hiszen nincs új a nap alatt.

NG: Na, igen. Amikor az Örkényben a Tóték kapcsán először beszéltünk Mácsaival, azzal kezdte, hogy dobozok nem lehetnek a plakáton.

BL: Igen, az ilyesmit én is igyekszem kerülni – amikor a Hedda Gablerhez készítettem plakátot, az első, amit eldöntöttem, pisztoly nem lesz rajta. Aztán motívumként mégiscsak bekerült. Akkor szerettem ezt, de most már nem így csinálnám meg: volt egy jó megoldásom, világosan érthető üzenetem, mégis hozzá akartam tenni még valamit – ez visszatérő hibám. Itt például nem bírtam ki, hogy a tipográfiába ne nyúljak bele úgy, hogy mintha a golyó átlőtte volna. Ma már látom, hogy ez sok, hiszen nem kell kétszer ugyanazt elmondani.

NG: Nehéz lemondani motívumokról, ötletekről, és kitartani egynél úgy, hogy az ne legyen közhelyes, sablonos, legyen mégis érthető.

BL: Szoktál elrejteni olyan apróságot plakáton, amit csak akkor vesz észre a nézője, ha úgy nézi, mint egy műalkotást: aprólékosan, figyelmesen?

NG: Nem, sőt, általánosságban azt hiszem, éppen az ellenkezőjében gondolkodom: hogy legyen olyan erejű, ami a rövid, felületes figyelmet is megüti. Volt, hogy amikor nagyon mérges voltam a rendezőre, akkor nagyon kicsiben odatettem „valamit”.

BL: „Rajzolj pöcsöt a plakátra!”

NG: Pontosan, de ezt csak ezerszeres nagyításban lehetett volna látni. Más az, amikor túlcizellálok egy részletet, mint például a Trafóban bemutatott, Lakatos Márk által rendezett Kvartetthez, amelynek lényegi része volt az aprólékosság: az androgün figura két fele. Attól azonban én is ódzkodom, hogy túl sok minden legyen egy plakáton.

BL: Én szeretem az olyan apróságokat, mint például a Koldusopera plakátomon a vasajtóra felfirkált tagek, amelyek tulajdonképpen a szereplők nevei a darabból. Vagy a Táncos a sötétben plakáton a címbe rejtett Braille-írás.

Fotó vs. betűtészta

BL: Te fotóból dolgozol, feltételezem, saját fotóból.

NG: Abból adódóan, hogy mennyit foglalkoztam fotókkal – a MOME előtt egy fényképésziskolát és egy fotóriporteri képzést is végeztem –, tényleg az lett a módszerem, hogy a fotót eszközként használom. Ezért azonban kicsit félek is, ha rajzolnom kell, mert abban nincs akkora önbizalmam, úgyhogy amikor nem fotóra építő manuális anyag jön ki a kezemből, akkor jobban is tudok örülni.

BL: Az utóbbi időben egyik kedvencem az Örkény Mélyben című előadásának plakátja a guggoló figurával.

NG: Megmutatom, hogyan jutottam el ehhez a végeredményhez. Először itt is egy fotós megoldással indultam, de [Ascher] Tamás azt mondta, neki ez nem elég egyértelmű. A következő pedig nagyon steril lett, ami nem is stimmelt az akkor készülődő előadáshoz. Ha egyébként ez maradt volna, nem hozza az előadás hangulatát. Aztán csináltam egy másféle verziót, amit túl sablonosnak találtunk, majd egy hangulatit, amiben semmi konkrét nincs, amolyan atmoszféra, mintha egy pincében zsizsegnének a legyek egy villanykörte körül. Ez sem, aztán a légypapíros verzió sem tetszett. Utána megpróbáltam valami karcosabbat keresni. Beszorítottam a fejemet a fénymásolóba, mert megtetszett a koszossága, meg az, hogy össze-vissza lehet alakítani az arcot, attól függően, hogy hogyan követem a fénymásoló fénycsíkját. Ebből is csináltam több változatot, de a végén ez sem ment át. És akkor elővettem a rajzpadot és kiválasztottam egy olyan motívumot, ami a játékban is fontos elem: a jellegzetes szláv guggolást. Ebből is készült pár verzió.

BL: Dolgoztál rendesen.

NG: Igen, azt hiszem, ez műfaji sajátosság. Egyébként nálatok milyen megmutatkozási lehetőségek vannak? Van színházi-plakát-szervezet?

BL: Eddig nem volt, de tavaly létrejött a P8 nevű romániai színházi grafikusokból álló csapat, volt is már egy kiállításunk Székelyudvarhelyen, amit szerettünk volna több városban is megmutatni, de a járvány közbeszólt. Remélem, a jövőben ez arra is jó lesz, hogy így könnyebben tudunk pályázni is akár, illetve szakmai fórumként is működhetünk. Nagyon örülök ennek az együttműködésnek, és remélem, tudjuk majd folytatni a vándorkiállítást.

NG: Nálunk „Élő plakát” címmel volt egy színházi plakátkiállítás tavaly novemberben az OPLA Projekt szervezésében, illetve a POSZT-on évről évre kiállítják az adott évad színházi plakátjait (sajnos a szerzők neve nélkül), de kifejezetten színházi plakátokat bemutató, színházi grafikusokat összehozó platformról nem tudok. Egyébként a karantén alatt követtelek a Facebookon, ahova naponta kitettél egy-egy plakátot.

BL: Muszáj volt készítenem párat, mert annyi minden volt a fejemben, amikor elkezdődött a karantén. Aztán megkeresett egy kolozsvári galéria, hogy mindennap készítsek egyet. Ez jó volt némi agytornának, illetve közben próbáltam fejleszteni magam: úgy érzem, hogy a színház világa bizonyos keretek közé szűkített. Most értem oda, hogy muszáj fejlesztenem a számítógépes technikai tudásomat. Ezzel párhuzamosan igyekszem kézzel is rajzolni meg festeni, hiszen a sok számítógép-használat megváltoztatja az ember készségeit – észrevettem, hogy elügyetlenedett a kezem. Például ezért is esett jól tavaly kollázsokat készíteni, amelyekben egyébként rengeteg trafós szóróanyagot felhasználtam.

NG: Én is nagyon élvezek kézzel pepecselni, például az Örkény Anyám tyúkja című előadásához betűtésztát főztem erőlevesben. Karantén alatt, amikor tehettem, falaztam, malteroztam, csempét ragasztottam. És nemcsak a kétkezi munka részét élveztem, hanem azt is, hogy nem virtuális térben vagyok.

BL: Gasztro-plakátom nekem is volt, a Rabenthal című előadáshoz készítettem. Egy ágyjelenetet aktus utáni hangulatát akartam megjeleníteni két hallal. Ehhez összesen négy aranydurbincsot vásároltam, mert persze nem sikerült elsőre, úgyhogy két estére is vendégeket hívtunk, halvacsorára. Ebből a plakátból aztán lett némi probléma a színházban, állatvédő nézőink nem igazán díjazták.

NG: A hal halála…

Lojalitás és szoftvertudás

BL: Rengeteg jó sztori van, de szeretnék kicsit a számomra rossz dolgokról is beszélni. Engem mindig zavart, ha nem én, hanem egy vendégalkotó díszlettervező vagy egy más grafikus készítette a plakátot. Úgy gondolom, ha egy intézmény grafikust alkalmaz, azért tegye, hogy minden egyes anyag egységes arculatban készüljön.

NG: Nálunk ez rendezőfüggő. És alkalmazott beosztottként a színházi grafikus egy ilyen esetben általában maximum az arculati elemeket határozhatja meg.

BL: Azokat én tettem rá. De az nem volt megbeszélés kérdése, hogy az adott plakátot a vendégrendező grafikusa, illetve díszlettervezője vagy én készítem el – ő csinálta és kész. Az utolsó csepp pedig az volt, hogy egy előadáshoz nem is készült plakát. Nem anyagi okokból, hanem mert a díszlettervezőnek nem volt rá ideje vagy nem volt hozzá kedve, úgyhogy nem lett. Nekem ez már nem fért bele: megrengette a bizalmamat és a lojalitásomat a színház iránt. Egyébként két ilyen esetben el is készítettem a saját, nem hivatalos verziómat. Romániában vannak olyan rendező-istenek, akiknek mindent szabad, mert mindenhez értenek, az intézményvezetők pedig mindig elfogadják, amit ők óhajtanak. Nálatok ez hogyan van?

NG: Itt bizalmi ügy, hogy egy rendező kivel, melyik grafikussal dolgozik. Szinte mindenkinek van bejáratott grafikusa. És azt hiszem, érthető is, ha olyan tervezővel dolgoznak, akire nyugodt szívvel rá tudják bízni a munkát, akivel előtte sokszor jól működtek együtt. Nekem is ilyen a legtöbb munkám. Új szakmai kapcsolataim jellemzően fiatal rendezőkkel alakulnak, akik pedig nagyon nyitottak, és ugyancsak bizalommal vannak irántam.

BL: Nyilván, hiszen, látják a referenciát. A Trafó ráadásul nagyon jól látható – jó a marketingje.

NG: Tényleg jó a csapat a Trafóban, elsősorban azért, mert nyitott és kíváncsi. Egyébként ha külsős grafikussal kerülök kapcsolatba tervezés során, akkor azt meghatározom, hogy hol lehet a logó, milyen elemeket és hogyan kell használni. Apróság, de én soha nem használom a logókat színesben, mert az csiricsárévá tesz egy plakátot. Ennek egységesnek kell lennie, úgyis rengeteg minden van ezen kívül, amivel lehet variálni. És persze, ahogy te is mondtad, ha olyan rendezővel dolgozom, akivel nem találkozik az ízlésem, akkor nyelek egy nagyot, arra gondolok, alkalmazott grafikus vagyok, megcsinálom azt, amit látni szeretne, mert tudom, hogy mi az, még ha nagyon is távol áll tőlem. Ilyen szerencsére nagyon ritkán van. Neked mondták már plakátodra, hogy nem értik?

BL: Hm… biztos volt ilyen, hirtelen nem emlékszem. Ahogy most ránézek a munkáimra, azt látom, hogy nem mindegyik tetszik.

NG: Persze, én is több munkámat látom bénának, vagy legalább ügyetlennek.

BL: Logókat is terveztél színházi csapatoknak.

NG: Egyet-egyet, de nem jellemző, hogy ezzel kifejezetten foglalkoznék. Tényleg a színházi grafikában vagyok, amit szeretek, hiszen gimnazista koromtól fogva ez az izgalmas terep a vágyam, ahol sok technikával kialakítható motívumrendszereket lehet építeni, ami az adott előadásra asszociál, netán hozzá is tehet. Ugyanakkor egyre gyakrabban jut eszembe, hogy kipróbálnék mást is. Reklámügynökséghez viszont – ami a legkézenfekvőbb – biztosan nem mennék. Valószínű, fel sem vennének.

BL: Miért gondolod, hogy nem?

NG: Nincsenek meg azok a skilljeim, ami a nagyon gyors munkához kell.

BL: Hát, igen, ott nem kell elmélyülni.

NG: Vagy másképp kell, meg teljesen más a szemlélet is. És talán másfajta szoftvertudást is kíván. Én is nézek persze tutorialokat, próbálom magamat gyúrni, de attól még nem vagyok eléggé up-to-date a reklámvilágban.

BL: Amikor eljöttem a színháztól, vettem teljes Adobe-csomagot, és látom, nagyon sokat kell még tanulnom – mert én is próbálok más irányba is fejlődni, így például videó-vágást gyakorlok, illetve animációt. Olvastam arról, hogy a színház most el fog tolódni egy digitálisabb, videótechnikákat is használó irányba. Te mit gondolsz?

NG: Egyelőre nagyon örülök, hogy újra kinyílt a világ, és végre meg tudtam ölelni az anyukámat. Nagyon nem szeretném, ha digitális irányba menne a színház. És aggaszt, mi következik abból, hogy egy háromszázas nézőtéren hatvanan fognak ülni a social distancing miatt, és hogy mi lesz majd a szakemberek szerint ősszel várható második hullámmal.

Galéria: Nagy Gergő plakátjai

Galéria: Benedek Levente plakátjai