A szegedi Thealter harminc éves, a pandémia miatt a megszokott nyárközéphez képest idén később kerül rá sor. A fesztivál művészeti vezetőjével, Balog Józseffel Proics Lilla, a Thealter szakmai beszélgetéseinek egyik állandó részvevője  beszélgetett.

Megnyitó. Fotó: thealterphoto2017

– Miért kezdtétek anno ezt az „alter” fesztivált? Egyáltalán, lehet emlékezni?

– Olyan gyors és hirtelen volt minden, nemcsak amit az emlékezetünk politikaként azonosít – esetleg kultúrpolitikaként értelmez, hogy miért, kik és mennyire szabadultak ki –, hogy tényleg nehéz pontosan emlékezni. A fesztivál szükségszerűsége viszont a nyolcvanas években gyökerezik. Onnan vannak a barátok, a szándékok és az ügyek. Mi akkoriban a színházi munkával ügyeket igyekeztünk szolgálni.

– Milyen ügyeket?

– Demonstrálni például azt, hogy van önálló akaratod, hogy szabadon kezelsz kulturális javakat, hogy te magad hozol létre valamit ellenőrizetlenül és spontán a magad és a közönséged kedvére. És a nyolcvanas években már nem sok mindenbe szóltak bele, csak akkor, ha megsértetted azt a két-három tabut: egypártrendszer, oroszok, ’56. Lehetett az aktivitásnak ilyen módja is, mint egy fesztivál, ami azt mutatja meg, nemcsak egy társulatnyi helyet foglalsz el egy egyetemi színpadon, ami egyébként majd elmúlik, amire felnősz.  Ebbe bele lehetett azt csatornázni, ami nem múlik el – az akkori húszasok és harmincasok legalábbis így gondolták. Amire biztosan emlékszem: akkor mindent gyorsan meg lehetett szervezni – két-három telefonhívás, két-három plakát, és színültig volt a JATE-klub, ilyan kíváncsiság ölelt minket körbe. Az első években nem voltunk tudatosak abban, hogy mi kerüljön a programba: akit elértünk, aki megszerette, aki akarta, akit ki tudtunk fizetni, az jött. Most pedig itt vagyunk, harminc év után. Volt egy nagysikerű zenés előadás a Vígszínházban, hazánk felszabadulásának 30. évfordulójára, Harmincéves vagyok címmel  (Írta: Bereményi Géza, Kern András, Marton László, Radnóti Zsuzsa, rendezte: Marton László, 1975.), és ez jutott eszembe, hogy vajon mi minden hasonlóságot lehetne találni abban és ebben a harminc évben. Azért jó látni, hogy a 1945 és 1975 közötti öldöklésig menő polgárháború, tragédiák, kivégzések, ’56, ’68, terror, diktatúra, majd annak az ellágyulása vadabb volt, mint a sokkal szerencsésebb 1990 és 2020 közötti harminc év.

– Ezt azért tudnám árnyalni, akár azzal, hogy a világ körülöttünk akkor és most merre tartott, illetve azzal is, hogy az akkori irány szerint tömegeknek lett élhetőbb az élete, most éppen ellenkezőleg. Most nincsenek kivégzések, vannak viszont más eszközök – kétségkívül kevésbé direktek.

– Az, hogy ebben a harminc évben hogyan bukkant fel mindaz, ami újra megteremti az elnyomás, a cenzúra, a diktatúra lehetőségét, azt jelenti, hogy az a kelet-európai kultúra, amiben bármikor is élünk, úgy látszik, mindig létrehozza a

korszerű formáit. És innen nézve valóban látványosabbnak tűnik már a 2010-es újrendszerváltás. De az a csoda vagy illúzió mégiscsak megvan, hogy egy vidéki városban beszélgetünk egy harminc éves fesztiválról.

Megnyitó. Fotó: thealterphoto2019

– Mennyire erős itt a térségiség? Nem mellékes, hogy a közelben volt egy rettenetes háború – ami közelebb volt, mint Budapest.

– Abban a hat-nyolc utódállamban, amivé Jugoszlávia szétesett, Urbán András nevét például mindenhol tudják, és ő Szegeden alighanem ismertebb, mint Pesten. Nálunk a délszláv háború megvolt akusztikában, látványban, családi kapcsolatokban, gazdasági hatásaiban, és a rengeteg menekülőben, akik inkább csak átmenetileg maradtak itt, aztán továbbálltak a világ minden égtája felé. Erre nyilván mindenki reagált is – a térségben. A ’90-es évek végére pedig külön programot lehetett építeni azokra az ide-oda átjáró, rövidebb-hosszabb időkre letelepedett színházakra, akiknek a kisebbségi létük okán is legalább kétféle identitásuk volt, de a háború okán inkább háromféle – ilyen egzisztenciális sajátosságot nekünk nem kellett átélni, és erről olyan zsigeri módon nem is lehet fogalmunk, mint nekik. Ugyanakkor ez a tapasztalat emocionálisabb, dühösebb színházi nyelvet alakított ki – olyat, amit a legjobb esetben mi értünk, de nem beszélünk.

Az elmúlt tizenöt évben a nálunk megfordult színházak hoztak valamit, amivel a Thealter nemcsak életben maradt, hanem olyan gyanús körülményekkel híresült el, amelyek leginkább ehhez a másfajta színházi nyelvhez köthetők. S ha tisztán csak színházról beszélünk, akkor azt lehet mondani, van itt egy nemzetköziséget és lokális érdekességeket képviselő szakmai közeg, akikhez oda lehet mérni a hazai színházat, és ez milyen izgalmas – ezzel lehetett a kilencvenes éveket folytatni, programszerűen. Ehhez érdemes hozzágondolni, hogy milyen „késéssel” lett meg a TESZT és a Desiré – látható, hogy volt egy helyzeti előnyünk, amiben meg tudtuk csinálni a fesztiváljainkat: akkor indult a Médiawave, a Sziget, a Művészetek Völgye, amelyek valami módon egy tőről fakadnak. Hogy azóta ki miből mit hozott ki, vagy mi lett a további története, az már egyéni útválasztás. A Thealter soha nem csinálta meg ebből a nagy bizniszt. Egyébként egy színházi fesztiváltól botorság lenne azt várni, hogy akár az önköltségét is megteremtse. Azt a luxust, hogy emberek színházat csináljanak, vagy megengedi magának egy közösség, egy kultúra, vagy nem. Esetleg azokat támogatja, akik ideológiailag kiszolgálják, a többieknek meg azt mondja, be nem záratlak benneteket, hiszen szabadság van, ráadásul úgyis ügyesek vagytok. Mi pedig azt hisszük, hogy nehéz, rossz, lehetetlen körülmények közt hozunk létre valamit, heroikusan, minden évben elölről kezdve – mivel nincsenek olyan formális társadalmi intézmények, ahova beépülhetne ez a teljesítmény, ez a tudás, ahol tárolni lehetne, és ahol hozzáférhető lenne. Azonban éppen a szegedi lokalitásnak van egy olyan megőrző és újra erőforrásként használható akkumulációs képessége, ami ugyan fenntart, de fejlődni már nem enged.

– Miért nem enged fejlődni?

– A tendencia szerint egyre korlátozottabbak a lehetőségek – amit egy másik narratíva alighanem szabályozottabbnak mondana. A körülményeink dacára sikerül tehát minden évben megrendeznünk a Thealtert, és pontosan azt sem tudjuk, miért jön a közönség. A zsinagóga hőmérséklete miatt, vagy mondjuk mert ott még ráismerhetünk az ifjúságunkra? Mivel időközben sok fiatal is beszállt – színházcsinálóként, önkéntesként és nézőként is –, kevéssé is fontos a mi fiatalságunk. Jászay Tamás csinált egy körkérdést Ágenstől Zsótérig, és olyan jó hallani sokaktól, hogy itt lettek társulattá – ezt a tapasztalatot és érzelmi kötődést ráadásul már több korosztály is magáénak mondja. Ez pedig mindennél fontosabb.

– Az utóbbi időben van egy olyan kép a fejemben a Thealterrel kapcsolatban, hogy valaki köt, és közben egyre bizonytalanabb, hogy elég lesz-e a fonal, úgyhogy akaratlanul is elkezd egyre gyorsabban kötni.

– Tényleg van valami fura félelem és igyekezet, hogy mire lesz még elég emberben, energiában, mondanivalóban, nézőben, helyben, pénzben. Nem úgy ér-e véget, hogy egyszercsak semmire nem lesznek használhatók a tapasztalataink, amelyek tényleg a 80-as, 90-es években gyökereznek. Azt sem tudom pontosan, mennyire viszonyul jól a világhoz a színház, miközben persze vannak, akik figyelik, értékelik, de kérdés, hogy még mindig elegek vagyunk-e – és ez nem rinya, hanem tényleges dilemma, hogy ez a forma, ez a műfaj, ez a fajta együttlét érvényes-e még. Érvényes-e szinergiákban gondolkodni, ha egy fesztiválprogrammal dolgozunk. Éppen a napokban mondta valaki, hogy sikerült összeraknunk egy olyan fesztivált, ahol több mint harminc előadás a devianciáról fog szólni. Lám, kiderül, hogy van valami trend, hogy ez sokakat foglalkoztat. Évekkel ezelőtt ez nem történhetett volna meg, akkor még effektívebb társadalmi problémákat tudtunk megmutatni, olyan társadalmi csoportokat fókuszba helyezni, mint a hajléktalanságban élők vagy az elhanyagolt, bántalmazott gyerekek, nők, menekülők. Most már a szintezésnél vagyunk. És ki tudja, három-négy év múlva hol fogunk tartani.

Megnyitó 2008-ban. Fotó: Révész Róbert

– Azt nem tudjuk, legfeljebb a jövőkutatók sejtik.

– Na, igen, Peróék [Perovics Zoltán – Metanoia Artopédia] már sok évvel ezelőtt szájmaszkban játszottak. Lehet, hogy ő több mindent érzékel a világból, mint mások. S hát ez a harmincadik Thealter úgy is szól a devianciáról, hogy a fesztivál léte is kérdéses – és nem kell magyaráznom, nem csak a politikai helyzet miatt.

– A politikai helyzet nálunk egyébként sem is annyira érdekes, ha a színházat nézem, mert – éppen a Thealter az egyik intézmény, ami szembesít ezzel – a hazai színház apolitikusabb, mint az emlegetett 80-as években.

– Igen, mi is egy furán deformált középosztályt szolgálunk ki, azokat, akik ál-underground helyzeteket generálnak, mert megtehetnék, hogy a Szabadtérire járjanak, mégis hozzánk jönnek. Én is dolgozom a Szabadtérin is évek óta, így pláne nem ellenpéldának hozom fel, mert az is rétegzettebb, nem lehet egy jelzővel elintézni, ugyanakkor van a közös emlékezetünkben egy olyan, hogy érdemes periférikusabb helyre menni, mert ott másképpen izgalmas dolgok történnek. De olyan színház, mint például Urbán Andrásé, tényleg nincs.

Miért nincs?

– Azért, mert mi soha nem voltunk annyira társadalomkritikusak. Nekünk most sincs új meg radikális vagy bármilyen politikai baloldalunk, és nagyon anarchistáink nincsenek. Nem is voltak. Persze, lehet neveket mondani, Kassákot vagy Jászi Oszkárt, de ők nem lettek hagyomány, ízlés, kultúra. Vagy magyarra is lefordítottak Popovics Útmutató a forradalomhoz című könyvét, nálunk alig érdekel valakit. Történnek merész dolgok a közéletben? Ki fogják hozni az SZFE alagsorából az AK 47-eseket? A legtöbb ember másképp próbálja elejét venni a várható politikai sérelmeinek – mert az a mi kultúránk. Mi nem vagyunk olyan nomádok, akik törnek-zúznak. Bennünk eltartás van és büszkeség és másféle megoldások.

– „…a magyar értelmiség színe-virága (beleértve a kommersz álkultúra álcsehovi tipródóit, popdíváit, divatos pletykaforgalmazóit és elegáns leánykereskedőit) amiatt fakad forró szilikonkönnyekre, hogy – úgymond – megosztottság van, istenkém, a magyar társadalomban ahelyett, hogy mindenki politikamentesen befogná a száját, nem pártoskodnék tovább, s avval foglalkoznék csupán, ami kitölti a nemzetét szerető művész (és tudós!) éjjelét és nappalát, azaz a pénzkereséssel”?

– Hát, igen, TGM nem onnan néz és beszél, ahol mi vagyunk.

– Ha nem itt lenne a Thealter, hol lehetne?

– Ha gyorsan végigfutok azokon a fesztiválokon, ahol megfordultam: Brazíliában, ami inkább egzotikus volt, vagy Európában több helyen, akkor hozzánk hasonló például az UniDrama Potsdamban, ami egy kis egyetemi fesztivál volt, majd átvette egy profi szervező csapat, akik folytatták azt a hagyományt – talán ott lehetne. Az UniDrama egy felújított iparnegyed (szerintem) szegényfesztiválja, amelyet jellemeznek a német színházi kultúra mérhető kvalitásai, de az egyetemi léthez képest már másképp működik. Egyébként innen nézve furcsa is volt ettől, nekem, kelet-európainak gyakran túlesztétizáltnak tetszett, amit láttam; ráadásul a szakmai résztvevők és a közönség rengeteg mögöttességet vélelmeztek egy-egy előadásban. Azt azonban meg lehetett tanulni tőlük, hogy rendkívül komolyan veszik, amit csinálnak, de nem olyan gyomorbajosan, hogy abban aztán nincs semmi öröm. Még az tűnt fel, hogy egy-két-három fős előadásokat tudtak finanszírozni – amihez képest mi sokkal jobb helyzetben volnánk, ha csak azon kellene alkudoznunk, hogy 35 ember helyett legfeljebb 15-öt hozzanak. Az UniDrama ugyanakkor hat-nyolc országból hozza az előadásait, amivel viszont nem tudunk versenyezni. A híres, nagy fesztiválokhoz pedig nincs is értelme magunkat mérni.

– Ha választhatnál ezek közül, melyik lennél a legszívesebben?

– Egyik sem. A nyugati fesztiválok egészen más mentalitásúak. Ránk a környező országokéi hasonlítanak leginkább. A TESZT-et és Desirét ismerem elég jól, de ők, akik sok szempontból közel állnak hozzánk, mégis mások. Fesztivált csinálni kisebbségben, kvázi kőszínházban, ahol alighanem még a miénknél is több bizonytalansági tényező van, nem szeretnék. A BITEF lehetne minta, de az időben már annyira más lépték, hogy nehéz innen megmérni.

Megnyitó 1994-ben. Fotó: Thealter fesztivál

– Mennyire vagy te a Thealter?

– Szerencsére egyre kevésbé. Már az operatív és az egyéb részében sem nagyon veszek részt, ahogy a válogatásban sem csak az én ízlésem, szemem döntő. Én inkább viszonypont vagyok, semmint az alakítója a fesztiválnak, és ez jól is van így.

– Mennyire vannak spontán, nem tervezett dolgok?

– Kizárólag szabályok szerint működünk: irgalmatlan bürokraták vagyunk, ami a gazdasági menedzsmenten áll, mert annyi pályázat, előírás, határidő, beszámoló van, ha az nem működne tökéletesen, már sehol nem lennénk.

– Történt olyan, hogy kompromisszumokat kellett kötni?

– Nagyon jellemző, hogy kényelmi dolgokról kell lemondaniuk a fesztivál résztvevőinek – mert helyszínhez való alkalmazkodás, persze, más fesztiválon is van. És miközben annyi mindent kénytelenek elengedni a színházcsinálók, sokszor kiderül, hogy mindez jót tesz az előadásnak. Viszont a harminc év alatt soha nem fordult elő, hogy bárki megpróbált volna beleszólni a műsorpolitikánkba – hatósági eszközökkel sem, hogy mondjuk valami tűzvédelmi okokból lenne vállalhatatlan.

A kínálat a kompromisszum: amit fizikailag le tudunk itt tenni, az jöhet. És ebben a rendszerben nagyon nincs is hova mellényúlni: tízezer eurós előadást nem hívunk, amivel esetleg földbe lehetne állni, akkor se, ha nagyon tetszik és nagyon hiszünk benne, mert azzal a büdzsé felét el lehet bukni. Olyan hibát azonban elkövetünk – kompromisszumok okán –, hogy rossz helyre kerül valami, és a pont elfáradt közönség úgy pattan le róla, mintha az törvényszerű lenne. Tévedni pedig mindig lehet – szoktunk is, bármelyik irányba. K kompromisszum, hogy előre tudjuk, nem lesz olyan extatikus, különleges, estétől reggelig tartó éjszakákkal, extrém közönséget vonzó fesztivál, hanem kicsit szűkösebb, hétköznapibb, többek közt azért, mert már alig van olyan külföldi csapat, akit esélyünk van elhozni.

Így szorulnak ki műfajok is, sajnos. A kortárs tánc például tipikusan ilyen. Szinte kizárólag azok tudnak jönni, akiknek van erre büdzséjük. Néha a támogatások kötik meg úgy a helyzetet, hogy mondjuk két évvel korábbról van pályázati forrás, amire módosítást kérünk, hogy az adott csapat következő munkáját elhozhassuk, és ha az pont nem olyan, akkor nem volt szerencsénk. És jellemző, hogy többségben ezek a szempontok adják a válaszokat a válogatás kérdéseire is. Egy-két produkcióhoz persze tudunk ragaszkodni, ahol képesek vagyunk érvényesíteni a minden mástól független szempontjainkat, de ezek aránya is változott az évek során.

– Mi a konkrét módszertanotok?

– Az utóbbi években január-februárban kértünk ajánlatokat, idén 141-et kaptunk, amiből vannak, akik eleve kiesnek, mert például egy értelmezhetetlen és indokolatlan musicalt szeretnének elhozni – biztos minden helyre elküldik, aminek a nevében szerepel a színház vagy a fesztivál szó –, vagy mert úgy közelítenek meg egy problémát, ami nem a világunk.

– Mi a ti világotok? Gondolom, ez inkább egy spektrum.

– Érzékeny és hatásos kell legyen, ami bejön a világunkba. Nem kell formát bontania, de kell formát mutatnia, nyelvet, erőt. Lehet nagyon fiatal, nyers és lekerekítetlen. Lehet tapasztalatlan, elsőbálozó és szűz. De lehet egy rafinált, minden hájjal megkent vén csataló is. A lényeg: égjen, ne legyen langyos, és ne köphessük ki. Ha elvet mondok: trend, divat, muszáj. Ezek inkább a kellemes vagy kevésbé kellemes kényszerek. És ez nem a „ha olcsón adják, veszik”-gondolatmenet, hanem az, hogy a közönségünknek is van olyan aktív kíváncsisága, amire illik figyelnünk. Ez egy kölcsönös bizalmi helyzet. Nem fogom tudni hogyan megmondani, példákkal meg csak félreviszem, de mondjuk egy Pintér Béla előadás olyan közönségelvárás, hogy annak menetrendszerűen helye kell, hogy legyen. És igen, ha leülnénk és végignéznénk az utóbbi akárhány év programját, és te rákérdeznél egyikre-másikra, hogy ez már olyan, ami hogy kerül ide, akkor lehet, hogy nem mindenhol vitatkoznék veled. De az világos, hogy nem ez a mi fősodrunk.

– És ezek segítenek egyébként? Szélesebb közönség figyel titeket?

– Nem. Aki eljön egy minőségi bulvárra, az gyakran nem is tudja, ki hozta ide, az egyszerűen az Ifjúsági Házba megyvagy a Kisszínházba. Ezek nekünk inkább olyan átjárások, amelyek inkább az átjárásról szólnak. A mi közegeink szeretnek elkülönülni: a független, a kőszínház, a szabadtér és így tovább – ezért jó ezt megmozdítani időnként, és kutyulni egyet rajta.

– A kortárs tánc egyre kevésbé fér bele a programba. Bezzeg a Desirére befér például a Hodworks.

– Ennyivel vannak előrébb – ők most ezzel a fajta színházzal – vagy hívhatjuk kortárs táncnak is – fölfelé mennek. Nálunk a közönség is bekeményített, illetve néha alighanem túlságosan biztonsági szempontokra megyünk – és ebben mi, néhány fős kiscsapat sem mindig értünk egyet. És vannak olyan alkotók, akik iránt lényegében megszűnt az érdeklődés az évek alatt – és ezzel kifejezetten nem a Hodworksre gondolok, akik voltak itt régen: őket nézték.

– Értem. És gondolom, a közönségigény és a művészek / a válogató megfelelni vágyása közt villog valahol a kijelző.

– Igen. Voltak, akik annakidején feljöttek egy áramlattal, aztán egyre kevesebben lettek, illetve formálódtak, majd elkezdtek nemzetközi pályán mozogni – ami, felteszem, muszáj volt az impulzusok miatt is, mert itthon nincs olyan erős közeg, ami meg tudna tartani sokakat. És a közönségünk időközben úgy eltávolodott ettől, hogy visszatért az a fura dolog, amire azt hittem, nem is emlékszem, hogy „mi ez?! nem értem”. Az elmúlt tíz-tizenöt év nem sokat használt az absztrakt gondolkodásnak, és ezt nemcsak színházilag, közéletileg is mondom.

– Mondjuk én lehet, hogy elfogult vagyok, de nyitottabbnak és elfogadóbbnak látom ezt a közönséget, mint máshol, ahol akár felkészültebbek és kíméletlenebbek. Persze, lehet, hogy a közönséget már nem lenne muszáj minősítenem. Mi a helyi innovációja a fesztiválnak?

– Vannak nézők, és vannak helyi alkotók, akiknek az életéhez tartozunk. Annak pedig önmagán túli jelentése is van, hogy mi szabadon választjuk meg, kikkel akarunk dolgozni – ami már a kőszínházakban sincs így, hát még azokban az intézményekben, ahol munkát vállalni kényszerülnek emberek –, ráadásul ügyek mentén. Ez a legerősebb innováció.

– Lesz valami ünnepi meglepetés a kerek évfordulóra?

– Napi négy-öt előadással, a létünkkel fogjuk demonstrálni, hogy mi vagyunk az a vírus, akikre nincs ellenszer.