Miután 2020. július 31-én kihirdették, hogy kik lesznek a Színház- és Filmművészeti Egyetem új kuratóriumának tagjai, kiderült, hogy a szenátus által javasolt személyek közül senki nem került be, és a kuratórium elnöke Vidnyánszky Attila lett. Hárman, Gáspár Máté, Székely Gábor és Zsámbéki Gábor, elhagyták az egyetemet. Az oktatók többsége azonban egyelőre marad. Mi most a teendő? A kérdésre adott válaszok és vélemények megoszlanak, körkérdésünkön keresztül szeretnénk kihangosítani az eddig felmerült javaslatokat a szakmai nyilvánosságban. 

Csáki Judit

Mit kéne csinálni? Mit lehetne? Mit érdemes?

Na, ezekre a kérdésekre nem tudok felelni, és nem vigasztal, hogy ebben nem vagyok egyedül. Ugyanezekre már kerestem választ egyszer – nyolc évvel ezelőtt; megtalálni véltem, és ma már biztos vagyok benne, hogy rossz választ találtam.

Amikor Vidnyánszky Attila először bejött a Kaposvári Egyetem Színházi Tanszékére, már kinevezett intézetigazgató volt, én pedig éppen tanszéki értekezletet tartottam a következő tanév eldöntendő kérdéseiről. Kezet fogott mindenkivel, leült, jobbára hallgatott, félszeg volt, csöndes. Először akkor szólalt meg – zavartan és tétován, de azért elég egyértelműen –, amikor bejelentettem a régóta nyilvános hírt: Mohácsi János indít osztályt a következő tanévben. Annyit mondott: „én indítok osztályt, nem Mohácsi”.

Na, ekkor kellett volna fölállni és kijönni az ajtón, nekem egyedül vagy mindenkinek.

De azt mondtuk, amit most sokan mondanak az SZFE-n: nem hagyhatjuk magára azt az öt évfolyamot, azokat a hallgatókat, akik a mi tanítványaink. Nem moralizáltunk, nem kerestünk ideológiát – maradtunk.

Igaz, Vidnyánszky hátszele erős volt, leginkább hurrikán: az egyetem és a kar vezetése tolta-nyomta, abban a reményben, hogy 1. lesz pénz, paripa, fegyver 2. megmenekül az egyetem, amelynek a művészeti kara már akkor is igen gyönge lábakon állt.

És amikor egy évvel később elkezdődött a leszalámizás, és egyenként vagy kettesével tünedeztünk el Kaposvárról, a kutya se kapta rá föl a fejét. Arra sem nagyon, hogy a helyünkbe Takaró Mihály lépett, meg Fábry atya. Hogy a színészmesterséget például Bozsik Yvette tanította, nem Jeles András.

És ott maradtak hallgatóink, nagyjából magukra, senki nem törődött velük – csak mi, amennyire távolról, titokban lehetett.

Vidnyánszkynak most sincs fogalma a hazai egyetemi rendszerről, az akkreditációról, a szakindításról – nincs is szüksége erre a tudásra, hiszen az összeköttetés, a rendelet, a törvénymódosítás sokkal egyszerűbb, és ez a rendelkezésére áll. Az ő szocializációja a Szovjetunió oktatási rendszere, ideálja a szovjet képzés (a „vodka-túrának” nevezett kiruccanásokról sok vicces történetet hallottunk annak idején, és egyik sem a színházról szólt), vagyis libasorban jönnek majd az orosz és más posztszovjet rendezők a nyitás és a nemzetköziség jegyében…

A frusztráció és bosszúvágy elegye lassú folyamatot fog majd mutatni; egyelőre mindenki marad. Egyelőre. Nem folytatom, mi jön utána, pedig (bal)sejtéseim vannak.

A sokat hangoztatott hajlandóság a párbeszédre, a kompromisszumra, a nyitottságra – nettó hazugság. Az eddig hangoztatott vádak – az oktatás gyengesége, az ideológiai agymosás – ugyancsak. De leleplezik az igazi célt: az ideológiai-politikai átállítást, melynek folyamán a tehetséget és szakmaiságot előzi a politikai lojalitás. A tudásnak Vidnyánszky nem tulajdonít nagy jelentőséget, ez látszik a kaposvári történetből. Ahogy az is látszik, hogy az ottani kudarca ellenére lehet ott rektorhelyettes, az SZFE-n meg mindenek ura. És ha minden úgy sikerül, ahogy ő szeretné, akkor hamarosan kijelölik majd a végzősöknek, hogy hová is szerződnek… (Tudom, hogy ilyen már volt – ő nem tudja; de hányat is írtunk akkor?)

DE: a hallgatók, a diákok nem kiszolgáltatottak, sőt. A kezükben eszköz van és fegyver: ők és csak ők tudják kompromisszumra kényszeríteni a hatalmat és a kinevezett elnököt. Ha egységesek, ha együtt mozdulnak, ha nem félnek. Nem szabad félni.

Nem kell félni, hogy nem kapnak diplomát. Egyrészt kapni fognak, másrészt még egyetlen színigazgató sem osztott diplomára szerepet. Tanulni fognak – amíg lehet, az SZFE-n, amikor ott már nem lehet, akkor máshol.

A szenátus kezében is van fegyver; de legalábbis valami, ami határozottan kijelöli a vörös vonalat: a szakmai döntéshozásnak az ő kezükben kell maradnia. Nemcsak azért, mert a kuratórium nem ért hozzá, hanem elsősorban azért, mert ez biztosítja az egyetemi autonómiát. Ha a hatalom ezt belátja, és minden szakmai kérdésben (ki indít osztályt, milyen kurzusok indulnak, kik vezetik, stb.) a szenátus dönt, akkor érdemes kivárásra játszani.

Elvégre Vidnyánszky Attila & Co. pont kilenc évvel van közelebb a bukáshoz, mint akkor, amikor nekiment a kaposvári színészképzésnek…

Nem szabad félni – ez a legfontosabb. Ezek csak politikusok, ezek csak szolgák, ezek csak percemberkék, akkor is, ha néha elviselhetetlenül hosszú az a perc. Az urak ti vagytok, kedves SZFE-s hallgatók, meg ti, kedves SZFE-s kollégák.

Fodor Tamás: Kockázatok és mellékhatások

Annektálják a SZFE-t, ahogy a médiát is, az iskolát meg a tudományt. Kiölik a kreatív, szolidáris közösségi autonómia természetes vágyát, beültetik a feltétel nélküli lojalitás implantátumait. Észre sem veszed majd, és belefáradsz a legyintésekbe, vállvonogatásba. Látom, hogy küzdenétek a bevonulás ellen legális eszközökkel, de elcsalják a tárgyalásokat, letagadják a tényeket, semmibe veszik demokratikusan választott szervezeteiteket. Még megpróbáltok évet halasztani, passziválni, tüntetni, talán szakszervezetbe tömörülni, számítani tanáraitok gondviselésére. Nem segít az sem, ha világhírű mestereitek egyenként tagadják meg a kollaborációt, „égő áldozatként” tiltakozva. Ha nem nyúltok együtt radikális eszközökhöz, bekövetkezik a „ledarálnakeltűntem”.

Ha tanárotok lennék, veletek maradnék, veletek foglalnám el az alma mátert, mert képesek lennénk együtt negligálni az ejtőernyős új-undokokat. Ha máshogy nem, hát számítanék a még szabad színházakra, a függetlenek, a civilek támogatására, akik, ahogy ostrom idején, biztosan megosztanák életterüket velünk. Többet tanulnánk, mint a hadapród-egyetemen. Az alkotáshoz szükséges szabadságnak és az emberhez méltó autonómiának a vizsgaelőadásai adnák kezünkbe az igazi diplomát.

Persze, a hatalmi vírus leküzdésének lennének komoly kockázatai és mellékhatásai.

Az én időmben sem tűrték, időnként tiltották, sohasem támogatták, hogy a nemzedékem felnőjön, hiszen „a diák tanuljon, ne politizáljon”. Részt akarna venni a társadalmi változtatásban? Na ne! Király István professzorom feltalálta „A hétköznapok forradalmisága” c. türelemjátékot. Ma nincs ugyan fekete autó, kevesebb a házkutatás, nem mindenkit hallgatnak le – de attól ezek még ugyanazok! Most olaj- és színházfinomítók.

Pedig talán nem volna rossz az állami emlőről leválni, kampuszt építeni próbatermekkel, alapítványi közvetítéssel kultúrába forgatni a milliárdos mecénások pénzét, ahogy az antik demokráciában tették. De ki fog dönteni rólatok? Hűbéres vezérigazgatók, kézilabdaedzők, sértett producerek, fáradt dandyket játszó valamikori szépfiúk. Talán építtetnek még egy-két színházstadiont kacagányos lófocistákkal. Az együttműködők esetleg az üres lelátókra kapnak majd potyajegyet.

A barátaim keseregnek: a politika megosztotta a szakmát… Nem, inkább maga alá gyűri, mert a brancsbeli teátrumoknak szak- és segédmunkásokra van szüksége. Mi lesz így a szakmátokból, amit a politikától féltetetek? Legfeljebb üres forma, nemzetinek mondott pátosz. A szürke 50 árnyalata, távol a környező valóság igazi soksínűségétől, keserves konflikusaitól, de semmiképp sem új művészet. A felfedezés, amiért legtöbben anyagi áldozatot, sok lemondást vállalnak, az a megunt konvenciók, a korhadt sémák megtagadása. A felszabadultság gyakorlata nemrég kezdett megteremtődni az Egyetem kreatív műhelyeiben, talán a független színházak szabadságával való kölcsönös együttműködésben, egymás tapasztalatainak felhasználásával. Ehelyett szoktatják szíveteket a csendhez.

Mi lesz később, amikor a nehezen megszerzett diplomátokat kezetekben szorongatva kopogtattok színházak kapuján? Hiába próbáltál rutint szerezni a megalkuvásból, a szakmád gyakorlása azt fogja jelenteni: nincs beleszólásod a teremtésbe, te csak szenvedd el az ideológiai-politikai abúzusokat. Ugyanazokkal a kockázatokkal találod szembe magad, mint most: ha szóvá teszek ügyeket, vége a pályámnak. Nem lesz érdemes konfrontálódnod, kilátástalan az ellenállásod, hiszen felelősséget viselsz a családért, a társaidért, a munkahelyedért. És hezitálsz: ki tudja, hátha túlélheted valahogy. Legfeljebb nem nézel tükörbe.

De persze körül se nézz! És akkor nem látod majd, hogy tépnek le gazdáid a szorgosan nyírt gyepükön minden vadvirágot, és préselik le, hogy matricát csináljanak belőlük.

Hiába hoztok majd emberi gesztusokból, ambivalens kapcsolatokból, szokatlan nyelvhasználatból megfigyelt színészi, rendezői, írói tapasztalatokat, sterilizálni fogják azokat, és a valóság érdessége, izgalma, humora helyett hun múzeumot rendeznek be, amelyben ti csak a próbababa szerepét töltitek majd be, valódi mozgásotok helyett süllyesztők mozognak le-föl, langyos szalonzenére menüettet járhattok.

És akkor még nem esett szó a napi ideológiai beöntésről, rendezői-igazgatói abúzusról, ahol nincs kíváncsiság, kérdés, kétely, kritika. Fölmegy a függöny a 3d-s faliújságra vagy a szórakoztató, pipiskedő szilveszteri koreográfiára. Elsajátíthatjátok a „hang-fönn-poén-lenn” rutinját. Belefásultok, vagy megpróbálkoztok vándorkomédiásokká válni, kétségbeesetten küldözgetitek az e-számlákat.

Ma még megtehetitek, hogy együtt mozdultok. Az egyetem még a tietek. Én egyike lennék a visszafoglalóinak. A karhatalom erőszakossága és az elszántságotok látható lenne a külföldi és a még szabad magyar nyilvánosság számára, erőt adna a hasonló helyzetben lévő tudósok, művészek, tanárok, de még a kórháziak és a postások, sőt a közrendőrök számára is. Persze: semmit rólatok, nélkületek!

„Rab vagy, amíg a szíved lázad –
úgy szabadulsz, ha kényedül
nem raksz magadnak olyan házat,
melybe háziúr települ.”

Gulyás Márton

A kérdésre, hogy ‘most milyen cselekvés lenne ideális, helyes’ alapvetően négyosztatú válasz-kezdeménnyel rendelkezem.

Azonnali hatállyal rendeznie kell az SZFE polgárságának a sorait, hogy belül egységes döntéssel rendelkezzenek arra vonatkozóan: mit kezdenek a rájuk oktrojált kuratóriummal. Ha ez megtörtént, akkor lehetősége van a külsős szimpatizánsoknak a szolidaritási kezdeményezéseiket becsatornázni, hogy az hasznos segítség és ne pedig a káoszt növelő nyomás legyen. A legfontosabb, hogy belül tiszta legyen: mit miért tesznek. Ameddig lehetséges, addig mindenképpen muszáj lenne az összes intézetet, tanszéket, tanárt és diákot együtt tartani: de amennyiben ez az ellenállás kárára megy, akkor pedig szükséges lenne bátran vállalni a konfliktust és az ebből adódó – belső – következményeket. Le kell számolni azzal a kártékony illúzióval, miszerint ez nem politikai ügy: politikai ügy, mégpedig a magyar nép kulturális önrendelkezése, színház- és mozgóképművészeti hagyományainak megőrzése, kutatása, valamint az érintett szakmák demokratikus jelene szempontjából. Korábban is kártékony döntés volt bárminemű egyetemi privatizálást (úgy is mint ‘modellváltás’) elfogadni, de taktikai okokból érthető vagy legalábbis tűrhető volt. Mivel a hatalom kinyilvánította, hogy velük tárgyalni képtelenség, ezért a Károlyi-kormány szép mondásával ki kell jelenteni, hogy az alapítványi fenntartásba vétel elfogadására az egyedül morálisan helyes és reálpolitikailag is hasznos válasz az lehet, hogy ‘nem-nem-soha’!

Rövid távon tisztázni kell, hogy miért is zajlik a tényleges küzdelem. Az egyetemi autonómia követelése kiindulásnak elégséges, de hosszú távú követelésnek elégtelen. Az SZFE súlyosan alulfinanszírozott, csak úgy, mint az egyetemi szektor jelentős része. Az oktatói fizetések gyalázatosan alacsonyak. Az adminisztratív, technikai és további dolgozók ki vannak zsigerelve. Az épületek és az infrastruktúra állapota munkavégzésre alkalmatlan. Éppen ezért a követelések között az SZFE – és a jól felfogott önérdek, meg úgy általában a szolidaritás követelményei miatt is: a teljes egyetemi színtér – forrásbővítését, finanszírozásának kiszámítható- és fenntartható rendezését is kell követelni.

Középtávon nem lehet tovább halasztani, hogy az olcsó moralizálások, még olcsóbb esztétikai onanizálások helyett az érdekvédelmi munka végre érdekvédelmi alapokra helyeződjön. Vagyis: problématérképet kell alkotni a legfontosabb megélhetési és szakmai nehézségekről, őszinte és nyílt párbeszédet kell indítani a forráselosztás gyalázatos gyakorlatáról, és legfőképpen kimondani: a magyar szín- és filmművészek megélhetését, vagyis munkavégzését garantáló állami szerepvállalás kell (ösztöndíjak, pályázatok, támogatások, és így tovább formájában). Szakítani kell az utóbbi három évtized piacosító gyakorlatával, hogy a kereskedelmi tévék és forrásvidékeik vállalhatatlan és megalázó, méltatlan és szégyenteljes feladatai kínáljanak egyedül egzisztenciális perspektívát az egyetemről kikerülő – vagy már évek/évtizedek óta a pályán lévő – kulturális munkásoknak. Elemezni kell, hogy mi volt a felhajtóereje Vidnyánszkynak és a Magyar Teátrumi Társaságnak, mert csúnyán megvezeti és becsapja magát az, aki pusztán a szolgalelkűséggel, a gátlástalan politikai törleszkedéssel vagy az ún. ‘nemzeties’ esztétika mentén történő közösségvállalással intézi el azt a több, mint másfél évtizedes (kitartó és szívós) munkát, amivel Vidnyánszky és csapata azt a pozíciót elérhette, amit. Aki kárvallottja Vidnyánszkyék munkájának, aki nem ért egyet a törekvéseikkel, annak itt az ideje, hogy belássa: vagy megszerveződik a politikai ellenerő, vagy folytatódik az ún. ‘térfogalalás’, amit nevezzünk végre a nevén: a magyar nyelvű kultúra művelőinek ostoba és önkényes kategorizálása, megfélemlítése, ellehetetlenítése, a szakmai színterek gyarmatosítása, tehát végső soron a magyar kultúra barbarisztikus felszámolása.

Hosszú távon pedig kritikai elemzés alá kell venni a rendszerváltás utáni színház- és filmművészet céljait, támogatási politikáit, a képzési és a közvetítési intézményrendszer gyakorlatait, hogy végre láthassuk, miért úgy alakult a kulturális termelés helyzete Magyarországon a rendszerváltás után, ahogy. 2020-ra a kapitalista termelés kényszerei ellényegtelenítették, korábbi perspektívájuktól megfosztották korosztályunk kulturális és művészeti munkásait: ami kijelöli évtizedes távlatban, hogy mi a feladat. Most azonban azért kell küzdeni, hogy a rombolás jelenlegi célkeresztjébe került SZFE bevétele ne történhessen meg, vagy ha már elkerülhetetlen: fizessenek érte komoly árat Vidnyánszky és konkvisztádorai.

Gyárfás Dorka (egyelőre még) PhD hallgató 

Ritkán érzek olyan bizonyosságot magamban, mint ennek az ügynek a kapcsán. És indulat is ritkán forrong bennem ilyen erővel. Egyetlen megoldást látok, de az idő nem ennek dolgozik:

az összefogást és a közös ellenállást, vagyis egy üres iskolát hagyni az új kuratóriumra – de sajnos egyre kevésbé bízom benne, hogy ebből lesz valami.

A legjobb lett volna rögtön lépni, Zsámbékival és Gáspár Mátéval egyidőben – én az egész tanári kartól ezt vártam. Azóta csak a szokásos értelmiségi vitatkozás megy Facebook-csoportokban és személyes beszélgetésekben, és ahogy az lenni szokott, minél tovább beszélünk, annál kevésbé cselekszünk, márpedig itt semmi másnak nincs értelme.

Tíz évvel a NER kiépülése és az ország bekebelezése után a napnál is világosabb, hogy nincs mire várni, és nincs miben reménykedni. Mindenki, aki még az egyéni érdekekre hivatkozik (legyenek azok a hallgatók tanulmányai, nagy nehezen megszerzett helyük az intézményben, vagy szerencsétlenül félbemaradó tanulmányaik), a hatalmat szolgálja, az ő rendszerüket, tartós fennállásukat és gyarapodásukat erősíti.

Hány választáson derült már ki, hogy a megosztottság sehová nem vezet? Hány közösség találtatott már túl könnyűnek, amikor konszenzusra kellett volna jutni, és önmagát megvédeni? Hány szakmát lehetett már egymásnak ugrasztani és szétforgácsolni?

Én már megéltem egy einstandot közelről, ezért sem hiszek többé a kompromisszumkeresésben és az olcsó ígéretekben. Nagyjából 15 éve dolgoztam az Origóban filmes újságíró-kritikusként, amikor elfoglalták. Mi voltunk az elsők a médiában, akikkel ez megtörtént, és baromira nem tudtunk, hogyan kell rá reagálni. Persze, volt szép tüntetés, és néhányan a leváltott főszerkesztő melletti szolidaritásból azonnal felmondtak, de a többiek még reménykedtek abban, hogy végezhetik a dolgukat anélkül, hogy beleszólnának a munkájukba. Én is írtam tovább a filmes cikkeket, mert egy külön kis szigetnek hittük a rovatunkat. Ezzel áltattuk magunkat. Tudtuk, hogy a filmes újságírás napjai politikai akarat nélkül is meg vannak számlálva – nem hoz elég kattintást –, nekünk meg ez a megszállottságunk, a hivatásunk, mindenáron akartuk csinálni.

Aztán ahogy teltek a hetek-hónapok, és a cikkeink körül egyre hajmeresztőbb hírek jelentek meg az oldalon, be kellett látnunk, hogy többé nincs az az Origó, amit mi egykor létrehoztunk, és már vállalhatatlan, amit csinálunk – akkor is, ha mi még mindig befolyásolás nélkül írhatunk. Havonta-kéthavonta felmondott valaki, és írt egy érzelmes posztot a Facebookon. Én is. Akkor megtanultam: minél később ocsúdik valaki, annál rosszabbak az esélyei a folytatásra vagy újrakezdésre. És ahogy az örökbecsű mondja: „Egyedül nem megy.”

Tíz évvel a NER kiépülése és terjeszkedése után már nem lehet a túlélés a cél! Kipróbáltuk, leteszteltük, semmire nem elég! Annyi pusztítást végig néztünk már a pálya széléről – még mindig nem tanulunk belőlük?

Mondjuk ki és fogjuk fel: ennek az iskolának az eddigi formájában vége, ez eldöntetett. A kérdés most már az, hogy maradunk-e együtt, és csinálunk-e egy másikat önerőből. Képesek vagyunk-e erre? Együtt vagyunk-e ebben? Fel tudunk-e nőni a feladathoz? Mert ha nem, akkor mi is az „oszd meg és uralkodj” áldozataivá válunk – szerencsétlen áldozatokká, akik egy életen át kesereghetnek majd azon, mit tettek velünk, hová lett a mi szép múltunk, eszméink, iskolánk. A süllyesztőbe ment. De nem igaz, hogy ezért egyedül ŐK a felelősök. Most még, az utolsó pillanatban van cselekvési lehetőségünk. De nem sokáig, csupán pár hétig.

Bennem folyamatosan Amerika egyik legnagyobb feminista emberjogi harcosa, Gloria Allred szavai visszhangzanak, aki jogászként számtalan pert nyert a legbefolyásosabb férfiak ellen (többek között Donald Trump ellen is). Az ő hitvallása az:

„Power only understands power!”

Tarnóczi Jakab

Mi volna az ideális cselekedet egy régóta nem ideális helyzetben? Mintha már nem volna olyan, hogy ideális. Hiszen ideális az volna, ha szakmai kérdésekben szakmai alapon folynának a viták.

Egyáltalán; ha viták folynának. Például.
A magyar színházi szakmában egy ideje nemigen folynak viták.

Egyrészt nagy befolyású kijelentések vannak, üres (nem-szakmai) panelek dobálása egymásra, másrészt túlélés. Ennél nem sokkal több.

Az SzFE most túlélésre játszik. Eddig is ezt tette.

Túlél, ahogyan a legtöbben ebben a szakmában, ahol bármit le lehet nyomni az ember torkán. Megtanultunk alkalmazkodni mindenhez.

Szóval az SzFE közössége próbál túlélni. Nagyon sokat túl lehet élni.

Próbálja meghatározni a piros vonalat. A piros vonalat, amihez elérve azt mondja mindenki egyöntetűen; eddig és ne tovább!

Holott nem léptük már át mindannyian réges-régen ezt a piros vonalat?

Szépen, észrevétlenül, vagy nem is oly’ észrevétlenül, egymás kezét fogva.

Azt a piros vonalat, amelyiken túl semmilyen szakmai érv nem számít.
Azt a piros vonalat, amelyen túl egy minisztérium megteheti egy egyetemmel, hogy nem értesíti hivatalosan egy igencsak jelentőségteljes átalakításról.
Azt a piros vonalat, amelyen túl nincsenek észérvek.

Ha ebben a szakmaiatlan és antidemokratikus rendszerben dolgozik tovább az ember, és próbálja menteni, ami menthető, akkor óhatatlanul azt állítja; lám, ez bizony működhet így is. Akkor is, ha közben folyton felkiált; én bizony nagyon nem értek egyet! Felkiált, de működteti a rendszert. Hiszen működik a rendszer; van színház, van néző, te is dolgozhatsz, neked is van munkád. Hát nem? Hát de! Hát akkor mi a baj?

Tehát most jön a taktikázás. Folytatódik. Érthető taktikázás persze. Biztonsági mentés. Taktikázik az ember évek, évtizedek óta a következők szerint –

hogyan maradjak hű a szakmaiságomhoz; hogyan ne süllyedjek egy bizonyos szint fölött egy bizonyos szint alá (gyakran dobált idézet, szintén panel), hogyan vitázhatok a végsőkig értelmiségi módjára.

Ha valamit megtanulhattunk az elmúlt években, akkor a következőt biztosan; okoskodó taktikával semminek nem lesz itt eredménye.

Hiába játszik az ember sakkmérkőzést, betartva annak minden szabályát, ha a partner (nevezzük így, jószándékkal) nem a sakk szabályai szerint játszik. Én egy ilyen asztaltól bizony felállok, ha rájöttem a csalásra.

Most mindenki bizonygatja az SzFE szakmai teljesítményét. Én magam is megtettem. Az igazság felmutatása elengedhetetlen. De a magyar kulturális közegben jóideje nem számít az igazság. Egy szemernyit sem.

Mi mentén vitázzunk tehát? Ahogyan kérdezitek; mi volna az ideális cselekedet? Egy szakmaiságra és igazságra immunis valóságban.

Én úgy láttam eddig, hogy a teljesen méltatlan és megalázó helyzetre való radikális, egységes reakció egy lehetőség. Ezt artikuláltam is az egyetem közössége felé. A kérdés az, hogy mi az a közös mozzanat, amivel nem ismerjük el újra és újra a következőt: ezt meg lehet tenni.

Nem ezzel az egyetemmel. Nem az az érdekes, hogy ezzel az egyetemmel nem lehet megtenni. Senkivel nem lehet megtenni! Ez a teljes kultúránk működéséről szól. Mint ahogyan sok másik tragédia, amely mellett elsétálunk nap mint nap.

Nem történt ilyen radikális, kollektív reakció. Most jön az üzengetés, az egymás nyilatkozatainak végtelen elemzése. Vagy ami ennél is pusztítóbb; a nagyvonalú irónia. Minden oldalról.

Sosincs vége.

Pontosabban vége lesz, de ez a vég, ez az összeomlás sokakat maga alá temet majd válogatás nélkül.

Mert ez a rendszer, ami szakmaiatlanságra, sőt gyakran embertelenségre épít, melynek tanúi lehetünk nap mint nap igazgatói irodákban, pályázati kiírásokban, minisztériumi döntésekben, vagy akár a próbákon tíztől kettőig, nos ez a rendszer bizony be fog omlani.

Önhibáink be nem ismerése, kényelmességünk, szakmaiatlanságunk, összefogásra, kommunikációra képtelen mivoltunk okán.

Viszont a romhalmaz mellett is lehetséges volna a tudásátadás, a tudáscsere, a fejlődés, a vita. A moralitás, a szakmaiság gyakorlásához nem kellenek feltétlenül egyetemi, intézményi keretek. Más formában is létrejöhetnek értékteremtő közösségek, amelyek adott esetben önmagukkal szemben is képesek kritikát megfogalmazni. Én erre törekednék.

Urbanovits Kriszta

Először zavarba hozott a felkérés, és sokáig vívódtam, lehet-e érvényes mondanivalóm az SZFE-ről. Én nem jártam az egyetemre, Kaposváron lettem színész. Aztán elvégeztem a Doktori iskolát. És azt hiszem, van mondanivalóm.

Az utóbbi években úgy alakult, hogy több egyetemistával és frissen végzett színésszel, rendezővel dolgozhattam. Ezek a közös munkák a szakmai életem fontos állomásai lettek; kevés inspirálóbb és előremutatóbb dolog történt velem, mint hogy találkozhattam Pelsőczy-Rába, Zsámbéki–Fullajtár, Máté, Horváth, Bagossy–Kovács D., Csizmadia, Meczner-osztályok hallgatóival. Ámulva néztem és nézem azt az önállóságot, bátor kezdeményezőkészséget, progresszivitást, színpadi intelligenciát és tájékozottságot, amivel ezek a fiatal színházcsinálók fellépnek.

Az SZFE-n zajló szakmai munkának ők az élő bizonyítékai. Jobb időkben itt lenne a pont; egy felsőoktatási intézmény láthatóan sikeres és eredményes munkát végez. Pont. De most rosszabb időket élünk. Az egyetem lerohanásáról, a létrejött kuratóriumról, azt hiszem, már mindent megírtak, amit csak lehetett. Most már csak arról érdemes beszélni, hogy mit lehet tenni, mik az ellenállás lehetőségei.

Én úgy látom, hogy a hallgatók már eddig is sokat tettek és tesznek. Két komoly tüntetést szerveztek meg és bonyolítottak le, nagyszerűen szerkesztett műsorral és kivételesen színvonalas beszédekkel – ami a hazai politikai demonstrációkat tekintve nagy ritkaság! Az egyetemet érő teljesen megalapozatlan rágalomhadjárattal szemben mindig tényszerűen és hozzáértő szakmaisággal kommunikálnak. (Legfrissebben itt.)

A tanárok helyzetét sokkal bonyolultabbnak és drámaibbnak látom. Miután a kuratórium felállt, Zsámbéki Gábor és Gáspár Máté döntése az ellenállás egy lehetséges útját jelölte ki. Meglepett, hogy több nyilatkozó is próbálta ezt a lépést relativizálni, holott szerintem ez tiszta és félreérthetetlen kommunikáció. Egy lehetséges viszonyítási pont. Az oktatók többsége azonban, éppen a tanítványai miatt, nem ezt az utat választotta. Én hiszek abban, hogy lesznek az ellenállásnak más, a tanári kar által vállalható, egységes fellépést lehetővé tévő módjai és hogy ezeket meg is fogják keresni. Ennek a hatalomnak a forgatókönyveiben a történet vége mindig a feltétel nélküli megadás; lesz majd kis hőzöngés, de aztán úgyis jövünk, és ellenállás nélkül bevesszük a várat. A meglepő húzások, a váratlan ellenszegülés, de mindenekelőtt az egységes fellépés viszont összezavarja őket. Nincs benne a forgatókönyvben. Mint az Index esetében…

Én úgy gondolom, hogy SZFE legnagyobb erejét a jövőben könnyen és jól mozgósítható hallgatóinak és tanárainak egységes és közös akciói jelenthetik. Ez lehet demonstráció, lehet performansz, lehet bármi, ami alkalmas a figyelemfelhívásra, a törvényes és demokratikus ellenállás és engedetlenség kifejezésére. A kommunikációt kezdeményezővé kellene tenni; a „reagáló üzemmód”, bármennyire tisztességes és kompetens, már nem hatékony. Tematizálni kell, irányítani a kommunikációt, már csak azért is, mert saját intézményi működéséről az SZFE-nek van ténylegesen mondanivalója. (Lásd: az elképesztően alapos és igényes Hírlevelek, amelyek a modellváltás folyamatát és eseményeit rögzítik.) Ott koncentrálódik a tudás és a kompetencia. Ezzel szemben nincs érvényes gondolat, nincs semmilyen koncepció; felkészületlen, tájékozatlan, a hatalom közelségétől felizgatott emberek vannak, akik bámulatos magabiztossággal beszélnek egy olyan területről, amiről semmit sem tudnak. Jöttek teret foglalni, „vastrónt” megszerezni és főleg évtizedek óta dédelgetett, képzelt sérelmeket megtorolni. Szerintem őket helyi értékükön kéne kezelni és nem az ő játékszabályaik szerint kéne játszani. Kinek is lenne kedve ehhez a játékhoz…

És nem lehet megúszni; az egyetem hallgatói és tanárai mostantól politizálnak. Nem pártpolitikai akarat végrehajtói, mint a fejük fölé, akaratuk ellenére kinevezett kuratórium tagjai, hanem felelősen gondolkodó és cselekvő polgárok. Ezért politizálnak.

Az SZFE aranytartaléka az évszázados szakmai tudás és kompetencia, ami öröklődik, ott van a fejekben és a szívekben. Ezt nem lehet elvenni. Jobb időkbens nem is kell tenni semmit, csak megőrizni és tovább adni. De most rosszabb idők vannak, úgyhogy most harcolni kéne érte. És nem csak az egyetemnek, az egész szakmának. A kezdő lépést az Örkény Színház megtette, lehet csatlakozni.

Úgyhogy stílusosan: hajrá SZFE, hajrá magyar színházi és filmes szakma!