Augusztus 31-én a Trafóban lesz a 15. Lábán-díj és a 2. Halász Péter-díj átadója. Ez utóbbi elismerés célja, hogy felkutassa és ismertté tegye a műfaji határokat tágító performatív kezdeményezéseket. A díj jelöltjeivel ezúttal interjúkat készítettek a kuratórium tagjai. Benkó Bencével és Fábián Péterrel, a Karnevál rendezőivel Varga Anikó beszélgetett.

Varga Anikó: Hamvas Karneválja méreténél fogva is monumentális – mi volt számotokra a kihívás ebben a műben?

Fábián Péter: Nem új gondolat részünkről, hogy jó lenne megcsinálni színpadon a Karnevált – négy éve került a kezembe, elolvastam, majd megmutattam Bencének, így kezdődött a szerelem. Házaltunk vele a különböző színházaknál, ahová dolgozni hívtak, de mindenhol azt mondták, hogy kizárt, felejtsük el. Aztán múlt évben a Benczúr Ház igazgatója, Lőrinczy Gyuri felkarolta ezt a vad ötletet. Nagy segítségünkre volt az Ördögkatlan Fesztivál, ahol Bérczes Laci és Kiss Móni megengedték, hogy Beremenden egy mezőn megcsináljuk ezt a monstrumot. Ez a praktikus háttér. Ami engem megfogott a Karneválban, hogy mindenről és közben semmiről sem szól: egy gigantikus vicc az egész, miközben benne van a teljes huszadik század. Amennyire felvillanyozó volt olvasni, úgy gondoltam, annyira izgalmas lehet színházként viszontlátni ezt a szabadságot, az állandó váltást a műfajok között. Felizgatott minket a hossza is, szerettük volna kipróbálni, hogy mit jelent nekimenni egy ekkora anyagnak. Az első döntéseink közt volt, hogy nem fogjuk másfél órásra húzni az előadást, hanem hadd szóljon.

Benkó Bence: Csatlakozom ahhoz, amit Petya mondott az anyag széttartásáról. A színházban többnyire szeretünk jól körülhatárolható dologról értekezni, szeretjük, ha az anyag egy irányba tart, és markánsan megjelenik a mögötte álló gondolat, márpedig a regény egyáltalán nem ilyen. Végigmenni a hét könyvön egyfajta belső utazás is, nem kézzelfogható, mégis van ereje. Másrészt nekem fontos találkozás volt ez Hamvas nyelvezetével, humorával. És ha mi két ilyen hülye író srác vagyunk, akik mindent a maguk képére formálnak, akkor itt hamar eldőlt, hogy ebbe nem fogunk belenyúlkálni, mert nagy százalékban a miénknek éreztük ezt a stílust.

Fotók: Toldy Miklós

VA.: A regény anyaga hatalmas, rengeteg szereplő, sors, műfaj bukkan fel benne, mindez szelekcióra kényszerít. Milyen dramaturgiai dilemmákkal járt ez?

FP.: Amikor eleinte azon töprengtünk, hogyan állítsuk színre a regényfolyamot, azt kerestük Bencével, hogy mi lehet ennek a magva, közepe, és hogyan lehet ezt térben kifejezni. De minden motívum, ami felbukkant, már elméletben meghatározott egy didaktikus irányt. És ezer motívum van. Bármilyen dolgot rá akarnánk szuszakolni, azzal elvennénk a varázsát. Hamvas is folyton azzal szívat, hogy elhiteti velünk, hogy ez erről és arról szól, és a végén mindig kipukkasztja ezeket; kiderül, hogy valójában egyáltalán nem erről szól, nincs is értelme, a hős antihős. Mindig mindennek az ellenkezőjét is kihozza, és még azon is fordít egyet. Arra jutottunk, hogy az egyetlen kiindulási pont maga a karnevál lehet, a forgatag, aminek nincs középpontja, mégis létrehoz egy spirálszerű élményt. Így szabadon közlekedhetünk műfajok és színészi megközelítések között. Az egészet arra húztuk fel, hogy itt valójában mindenki őrült, és ennek a variációit nézzük nyolc-kilenc órán keresztül.

BB.: Ugyanakkor hoztunk egy dramaturgiai döntést. Az egyetlen minimális kapaszkodót Bormester Mihály alakja jelenti, ami azzal jár, hogy az ő sorsát és életét valamennyire végigbeszéljük. Azt is választhattuk volna, hogy egyáltalán nem foglalkozunk Bormester Mihállyal, mert a regénynek ezen kívül van még négymillió más oldala. De ennek mentén próbáltunk végigmenni az egészen.

VA.: A követhetőséggel és elbizonytalanítással, a be(nem)fogadhatósággal, idővel való játék, határjáték – hogyan húztátok meg ezeket?

FP.: Ami elsőként eszembe jut, az a hosszúság kérdése. Lehetett volna kétnapos, nyolc- vagy háromórás előadás is. Bármelyiket meg lehetne oldani. Valójában Bencével magunkat használtuk befogadóként, hogy milyen hatással van ránk a színészek munkája, mennyire húzzunk meg bizonyos részeket. Szem előtt tartottuk, hogy a Bormester családhoz kapcsolódjon a dolog, és az ettől elkanyarodó részekkel csínján bánjunk. Másrészt azzal egyensúlyoztunk, hogy úgy legyen végeláthatatlanul sok és befogadhatatlanul szörnyű az egész, hogy közben megmaradjon az élvezhetősége, a néző ne adja fel. Rengeteget tili-toliztunk, hogy mit és hogyan húzzunk ki bizonyos részekből.

BB.: Miközben sok dolog született a próbafolyamat alatt, amiken nem afelől gondolkodtunk, hogy a nézőnek milyen lesz. Tudtuk, hogy a negyedik könyvet két helyszínen, egymással párhuzamosan szeretnénk játszani, ahogy azt is például, hogy a különböző részeknek milyen stílust képzelünk el. Közösen dolgozva a színészekkel el is aprózódtunk a dologban, és ezt félig jó értelemben mondom. Volt, hogy elvesztettük a rálátást, ami egy másfél órás elődásnál is előfordul, itt meg aztán pláne. Ezért izgultunk az ördögkatlanos bemutatón, mert csináltunk valamit, amiről fogalmunk sem volt, hogy pontosan mennyi idő, hogyan működik, de nagyon számítottunk a nézők visszajelzésére, akár úgy is, hogy egy óra után kiürül a nézőtér. De kifejezetten pozitív visszacsatolások érkeztek. Akkor kezdtünk bízni egyáltalán abban, hogy ennek így van értelme, nem pedig úgy, hogy előre mindent kitaláltunk. Másrészt az előadásnak a hosszából fakadóan is van egy esemény-jellege. Amikor két este játsszuk, akkor is jó érzés látni a másnap visszajövő embereket, akik egyfajta kapcsolatban vannak már, köszöntik egymást, a szünetekben együtt kávézunk, dohányzunk.

VA.: Szabadtéren mutattátok be az előadást, zárt térben játsszátok. A Benczúr Ház tere felerősíti az „utazás” korokon átívelő érzetét, miközben a zárt tér erősebben szabályozza a nézői részvételt. Mik a különböző terekkel kapcsolatos élményeitek?

BB.: A Katlanban nagyon jó terek voltak. Nem is volt zárt tér, csak egy félig nyitott sátor a kápolna előtt. Valójában rettegtünk a fesztiválon, miközben számoltunk azzal, hogy a nézők elsétálhatnak közben. Ehhez képest az elején szakadt az eső, majd hirtelen hatvan fok lett, este meg, amikor vacsorát adtunk az embereknek, már többen voltunk, mint kezdetben. Azok számára is élvezhetőnek és követhetőnek tűnt, akik menet közben csatlakoztak be. Aztán elkezdtünk attól rettegni, hogy milyen lesz visszamenni a Benczúrba, ahol nincs kápolna, csillagok, nem tudjuk felgyújtani a szalmabálát.

FP.: Fontos, hogy eredetileg a Benczúrban próbáltunk, a Katlan inkább vendégjáték volt. A Benczúrban, miközben felfedezzük a regény különböző rétegeit, megismerhetünk, bebarangolhatunk egy szép épületet, aminek kimondottan építünk a hangulatára.

VA.: Két részben is játsszátok az előadást. Hogy viszonyul ez a fokozatos nézői bevonódás gondolatához, a követhetőség vagy épp bárhol bekapcsolódás szempontjaihoz?

BB.: A kettéosztás mentőövként merült fel a katlanos bemutató után, ott tapasztaltuk meg valójában a hosszúságát. Egyeztetnünk kellett az évadot, ennek kapcsán ajánlottuk fel a csapatnak, hogy mit szólnának, ha kipróbálnánk két részben. Én jobbnak gondolom egyben. Mindamellett, hogy két részben nézőbarátabb, sérül az íve, a lényegi része, az együttlét érzete is.

FP.: A ketté szedés oka, hogy a Benczúr joggal tartott egy kilencórás előadástól, így abban maradtunk, hogy az évadban néha egyben nekifutunk, de többnyire kettőben játsszuk, mert csak úgy jönnek rá a nézők. Aztán egyre több reakció érkezett, hogy bárcsak többször lenne egyben, mert a nézők is azt érezték, amit egyre inkább mi is, hogy megtöri az élményt a szétszabdaltság. Ezért jutottunk arra, hogy az idei évadtól kezdve egyben fogjuk játszani, időközben a szervezők is belátták, hogy ez bölcsebb.

VA.: Hamvas mondata, hogy benne vagyunk a pácban, új dimenziókat nyert a járványhelyzettel, de a kultúrpolitikai helyzet sem megnyugtató. Függetlenként hogyan érint ez titeket?

FP.: Hamvas azt is mondja, hogy az utolsó maszk a humoré, és azt is le lehet venni, csak nem érdemes. Fontos megőrizni a nevetni tudást, az elkeseredést és haragot pedig beleölni a munkába. A járvány kiszámíthatatlanná tett mindent, de vannak reménysugarak. Majdnem eltemettük magunkat, amikor kiderült, hogy a működési támogatásunk közel egymillióval csökkent. Egyébként is ötmillió volt, negyede annak, amiből egy évadot ki lehetne hozni. Aztán hirtelen nyertünk különböző pályázatokon. Tehát jól alakult, ahhoz képest, ahogy alakulhatott volna, mert a működési támogatással önmagában lehúzhatjuk a rolót. A tervezhetőség hiánya leszedál. Nem lehet nagyobb lépéseket megtenni, eljutni odáig, hogy legyen játszóhelyünk, az embereknek fizetése. Ezeket akkor sem tudjuk megtenni, ha kicsit nő a támogatásunk, mert eleve alul vagyunk finanszírozva, minden növekedés csak arra jó, hogy betömjük a lyukakat. Ami életben tart minket, az az egymás, a nézők meg egyfajta szakmaiság iránti lelkesedés, hogy ilyen nagy szavakat mondjak. Meg hogy minden évben előrébb megyünk kicsit.

BB.: Mint mindenki, pályáztunk mindenre, ami szembejött, főleg a vírus és az alacsony működési támogatás árnyékában. Örömteli, hogy most először a pályánk során ezeken a pályázatokon többet nyertünk, mint eddig, és ha a járványhelyzet nem lesz akadálya, minden előadásunk létrejöhet. Miközben az előreláthatatlan pályázati rendszer hátulütője, hogy – mivel minden lehetőséget ki kell használnunk, és mivel vagy megcsináljuk az előadást, vagy visszaadjuk a pénzt –, az ember már-már azt érzi a torlódva kiderülő eredmények láttán, hogy bárcsak a tizedik ne jött volna össze, mert lehetne egy szünet. Hülyén hangzik, amikor mindenkinek szüksége van a pénzre, de ebben a rendszerben mégsem lehet úgy kitalálni egy évadot, ahogyan egy nagyobb működésivel lehetne. Ha előre tudnánk a lehetőségeket, másképp szelektálnánk. Nem tudom, mit lehet erre mondani, nyilván, hogy annyi baj legyen: megvalósulhat az évadunk. Csak keveset fogunk aludni.