Augusztus 31-én a Trafóban lesz a 15. Lábán-díj és a 2. Halász Péter-díj átadója. Ez utóbbi elismerés célja a magyar színház kísérletező, műfaji határokat átlépő hagyományának erősítése. A díj koncepciójának megfogalmazásakor a kurátorok számára fontos volt a kő- és független színház között hagyományosan tételezett határ figyelmen kívül hagyása, amely esztétikai értelemben gyakorta nehezen megragadható. Az Örkény Színház Kertész utcai Shaxpeare-mosó című előadása egyike az első kőszínházi jelöléseknek.

Kricsfalusi Beatrix: Rég dolgoztál meghívott rendezőként magyar társulatnál – a Szputnyik 2015-ös megszűnése óta itthon leginkább a független színtéren és befogadó színházakban voltál jelen. Külföldön azonban folyamatosan nevesebbnél nevesebb városi színházakban dolgozol. Látsz különbséget a magyar és a német/osztrák társulati lét között? Egyáltalán léteznek e tekintetben földrajzi sajátosságok, vagy minden színház társulati kultúrája különböző?

Bodó Viktor: Először is, ha már Halász Péter-díj, mindenképpen elmondanám, hogy volt szerencsém ismerni őt. Behívott, amikor abba akarta hagyni a Városi Színházat, mert azt akarta, hogy folytassam én, ami nagyon hízelgő volt a hiúságomnak akkor. Sajnos rendezetlenek voltak a gazdasági körülmények, úgyhogy tulajdonképpen bölcs döntés volt, hogy nem vállaltam, meg amúgy sem volt semmilyen tapasztalatom ilyesmiben és valószínűleg hamar bedőlt volna a dolog.  De ez a gesztus maga annyira megmaradt. Meg lejött elbúcsúzni a Kamrába, amikor a Ledarálnakeltűntemet játszottuk egyszer. Ez is olyan szép, hogy mindenkitől elbúcsúzott.

De hogy a kérdésre válaszoljak: amikor a több éves egyre reménytelenebbnek tűnő küzdelem után a Szputnyikot megszüntettük, én nem nagyon akartam itthon dolgozni, meg élni se nagyon. Élni se, meg itthon élni se. De aztán tovább kellett lélegezni és összegezni, mi volt ez az egész, és hogyan tovább.

Fotók: Horváth Judit

Óriási különbségek vannak, és nem mindegyik köthető az egzisztenciális biztonsághoz. Máshogy értékelődik az egymáshoz való közeledés, az egymás iránti nyitottság, a munkához való viszony, a pontosságra, egyenességre való törekvés. Ami a legjobban bánt engem, mint különbség, hogy amikor kimegyek, azt érzem, hogy oxigénhez jutok, vagy hogy világosabb lesz minden, és az azért van, mert a helyzetek és a viszonyok világosabbak. Mindenki meri képviselni a saját álláspontját. Gyakran tapasztaltam, hogy egy színész – akár már egy olvasópróba után is – egyenes és jól megfogalmazott véleményt tud formálni az elhangzottakról, és az egész próbaperiódusról jófajta elemző beszélgetések folynak le az alkotóközösséggel – vagyis tulajdonképpen ezen a beszélgetésen keresztül válunk azzá.

Itthon sokszor megesett, hogy inkább csönd volt vagy zavar, mert nagyon sok helyzetben van frusztráció, amiben az ember azt érzi, hogy talán nem is szabadna mondani semmi rosszat. Itt, ha volt egy előadás, ami nem sikerült annyira jól, akkor ez sokszor el lett sunnyogva a szakmán belül. Nem mer belenézni egymás szemébe néző és alkotó – itt most tényleg szakmabeliekről beszélek. Ausztriában például egy bemutatónk után tök jókat beszélgettünk olyan színészekkel meg az ottani rendezőkkel, akiknek egyébként az előadás nem tetszett, vagy valamit nem értettek belőle. Őket nem viselte meg, hogy amit láttak, nem feltétlen az, amit elvártak volna.

Ez nagyon jelentős különbség szerintem, hogy itt van valamilyen frusztráció, belső bizonytalanság és instabilitás, ami sok helyzetben nem segít a megoldás felé jutni, továbbá megnehezíti az érzések és gondolatok kifejezését. Nagyon sokszor az indulat veszi át az irányítást, ami mindig elviszi a hangsúlyt. De látjuk, hogy az ország vezetése is erre épít. Indulatokra és érzelmekre akar hatni. Főleg a negatív érzelmekre: félem, gyűlölet, szorongás. És ez tulajdonképpen működik is sajnos.

A kommunikáció nívója vagy inkább nívótlansága egy másik jelentős különbség. Hogy különböző nézetű emberek barátságos eszmecseréje és valamilyen megoldásra jutása szinte már elképzelhetetlen nálunk – ez egészen drámai. Hitvitává alakulnak az érvelés helyett ezek a helyzetek, nincsenek viták, dobálózás van, veszekedés és utána gyors karaktergyilkosságok, esetleg hiteltelenítés. Ez olyan dolog, amiben senki nem tud győzni, persze akinél több pénz vagy nagyobb hatalom van, egy ideig azt érzi, hogy épp nyerésre áll, aztán majd pár év után csak elkezdi rágni a bűntudat. Gondolom én naivan.

Jellemző módon mi, magyarok, nem szeretjük a szabályokat sem betartani, sem tudomásul venni. Kibúvókat keresünk, trükkös megoldásokat, de ez nagyon megnehezíti az életünket, mert dupla munkát kell végezni, az eredmény pedig többnyire nem túl fényes.  Németországban a szabályokat nagyon szigorúan veszik (néha talán túl szigorúan), és szeretik betartani és betartatni, emiatt sokkal jobban és biztonságosabban működik szinte minden, ha csak mondjuk egy színház műszaki részére gondolok, vagy ahogy most a vírusvédelemre készülnek fel. De akár a hétköznapok szintjén is. Természetesen az egzisztenciális biztonság komoly stabilitást ad. A kinti érdekvédelmi szervezetek fejlettek és komolyan vannak véve. Ez mind számít.

KB: Most viszont úgy tűnt, az Örkénnyel nagyon egymásra találtatok.

BV: Mácsai évekkel ezelőtt keresett meg, először elkezdtünk beszélgetni arról, hogy az Örkény micsoda, neki mik az elképzelései. Minden színészről hosszan és alaposan mesélt, szeretettel és tisztelettel. Nagyon hosszú előkészítés folyt Gábor Sárával, aki végtelen türelemmel adogatta nekem a darabokat, nagyon sokat olvastunk el közösen. Egyszer megkértem, hogy írja össze ezeket, mert annyira szórakoztató volt, hogy ennyi mindent elolvastunk, és aztán végül mégis a Rómeó és Júliánál kötöttünk ki. Ilyesmi leginkább akkor fordul elő, ha az embernek semmi ötlete nincs, mit rakjon a repertoárba – és akkor betesz egy Shakespeare-t, ami biztos siker. Nálunk az elolvasott anyagok közbeni elmélkedések és keresgélések eredménye bedolgozódott a végső anyagba, szóval soha nem hiábavaló az időnként amúgy kínkeserves darabkeresés folyamata.

KB: Érdekelt téged a Rómeó és Júlia? Az előadás alapján az volt a benyomásom, hogy sokkal jobban érdekelt a társulat és az a hely, ahol éppen dolgozol, mint Shakespeare. Mintha ebből a fókuszeltolódásból jött volna létre az a színvonalú előadás, amit láthatunk az Örkény színpadán.

BV: Engem érdekelt a Rómeó és Júlia, és sajnálnám, ha ez nem látszódna az előadáson, vagy nem kapna akkora hangsúlyt. Olyannyira érdekel a történet, hogy több szálon is kötődöm hozzá. Még gyerekszínházban játszottuk ezt a darabot, nyilván ilyen furcsa festett vászondíszletek között, furcsa reneszánsz jelmezekben, kardozásokkal. Lengyel Tamás volt Rómeó az egyik szereposztásban, a másikban pedig Barnák László, én meg Mercutio. Ez volt az első olyan darab ennél a gyerekszínháznál, amiben meg lehetett vadulni. Nagyon szép emlék, ahogy utaztunk az országban ezzel az előadással, kilógott a hegymászózsákból a kard, és ez nagyon menő volt. Később a Katonában is meg akartam csinálni, amikor még tag voltam ott. Aztán egyszer eltévedtem Jeruzsálemben, és egy teázóban ülve néztem végig, hogy tombol kint a jeruzsálemi tömeg, az egész egy visszaadhatatlan kép volt. És akkor lett egy ilyen mozizás-élményem azzal kapcsolatban, hogy milyen lenne ilyen közegben megcsinálni a Rómeó és Júliát, ami egy elképesztően komoly történet. Nem egész négy nap alatt lezavaródik ez a totális elmebaj, iszonyatos durva agresszióval, és hát az egész mögött ott a szerelem problémája, ami leginkább tényleg olyan, mint valami szenvedélybetegség. Úgyhogy a vágy megvolt, hogy ezt a történetet valamikor meg kellene csinálni, de mindig zavart a hatalmas mennyiségű költői szöveg, ami egyébként tényleg csodálatos, de valami mást akartam csinálni ezzel a történettel, mint ami mondjuk várható lenne.

KB: Számomra az is nagyon érdekes volt ebben a munkában, hogy igyekszik sokféleképpen kapcsolódni ahhoz, ami mostanában az Örkényben folyik. Gondolok itt elsősorban arra, hogy az Örkény – a magyar színházakra nem jellemző módon – elkezdett foglalkozni azzal, ami a falain kívül van (például a színházpedagógiai programjának keretein belül is). Az épület, a városrész történelmével és jelenlegi szociokulturális helyzetével. Jól érzékelem, hogy volt egy ilyen kapcsolódási igény?

BV: A meghívásom után megnéztem az összes darabot az Örkényben, látni akartam, milyen a társulat összetétele, milyen típusú előadások vannak, milyen problémákkal foglalkozik a színház. Nyilván azért is, hogy valami olyat csináljunk, ami ennek egy folytatása lehet. Az, hogy a tereket hogy használtuk, szerintem független attól, hogy az Örkény egyébként mennyire igényes ezzel kapcsolatban. Ennél a munkánál az tűnt fontosnak számunkra, hogy ki kell szakadni a színpadról, de ez nem újdonság. De nyilván létező vágy minden ilyen esetben, hogy történjen valami szokatlan, ami alattomosabb módon kezdi el a játékot a nézővel, akár interakció formájában. Az is elkezdett érdekelni, hogy az agressziót, ami ennek a darabnak az alapja, hogy lehet a színházba bevinni ma Magyarországon, ahol eleve egy ilyen közegben élünk (a Madách-téren ücsörögve bármely tetszőleges szombat este találhatunk verekedő, üvöltöző embert vagy valami konfliktust, de sajnos nem csak ott). Hogy ne ez a szokásos színházi, merev szisztéma legyen: besétálás, jegykezelés, kabátlerakás, tulajdonképpen rutinszerű, unalmas dolgok. Ezek szerintem amúgy is idegesítő, kellemetlen dolgok a nézőknek, tülekedni kell, egyik sorból a másikba állni, stb. Olyan formát akartunk keresni, ahol ezek a határok elmosódnak. Azért azt elmondom, mert vicces, hogy sokkal nagyobb tervek voltak, csak sem a költségvetés nem engedte meg, sem a józan ész, hogy a Tybalt Mercédesze körözzön a környéken, legyen egy nagy balhé a Madách-téren, és valahogy szálljon bele abba a kirakatba, ahol a társulati fotó van, és tényleg szakítsa le a molinót.

A társulati munka szempontjából pedig az Örkény egészen kiváló. Ráadásul sok színészhez van régről kötődésem, ezek örömteli találkozások voltak, és nyilván volt bennem bizonyítási vágy is. Hogy megmutassam, ennyi év után én hol tartok és mit tanultam, és arra is nagyon kíváncsi voltam, ők hol tartanak. Ezzel a kölcsönös kíváncsisággal és nagyon jó energiával ugrottunk bele. Minden nap lehetett érezni, hogy nagyon élvezzük a munkát, és nagyon sok figyelmet fordítottam rá, hogy a legkisebb problémát is azonnal igyekezzünk megoldani, ne söpörjük a szőnyeg alá. Például hetekig próbáltunk egy olyan jelenetet, amit végül kihúztunk, mert gúnyolt volna egyfajta musical-stílust, amit mások viszont komolyan gondolnak, és ez helyes morális döntés volt.

A buli-jelenetet meg szinte magától rakta össze a társulat: mindig csak pár instrukciót mondtam, kevergette alá a zenét Kákonyi és Keresztes – az adta a dramaturgiáját, ahogy ezeket a zenéket, dalbetéteket összeraktuk –, a társulat pedig hozta hozzá a saját karakteréből az ötleteket. Pedig iszonyatosan nehéz olyan tömegjelenetet próbálni, amiben improvizációkon keresztül jutunk el a célig, mert ezt nehéz rögzíteni. És ezek az emberek a színpadon rögzítették maguknak azokat a kis játékokat a tömegmozgáson belül, amit én elképedve néztem. Ehhez sokévnyi együtt dolgozás, együtt töltött idő kell, hogy a másik ritmusát, mozgását ennyire érezni, tudni lehessen. És azért egy társulatban létezni – még ha jó is az a társulat – néha ugyanolyan rossz is tud lenni, mint amilyen jó, a fülledtség, összezártság, egymásra utaltság miatt. De ez a jelenet megvilágította, hogy miért mondja sok mester azt, hogy végül is a társulati lét az, amiben nagyon komoly szakmai lépéseket lehet közösen megtenni – amúgy időnként én is elbizonytalanodom, hogy szükséges-e a társulati lét a jó színházcsináláshoz, nem egészségesebb-e alkalmakra vagy rövidebb időszakokra összeállni. Ráadásul itt tömegjelenetről beszélünk, kórusénekről, nem számít, hogy kié a főszerep, ugyanúgy földhöz kell vágódnia mindenkinek. Nem minden társulatban tudtuk volna ezt a jelenetet csinálni, mert ott kezdődött volna a gond, hogy melyik az a színész, aki külön elbánást kér, és külön pillanatokat követel magának. Láttam már ilyen fékező színészeket, igazi sikerélmény számomra, amikor az ilyen rossz berögződésekkel dolgozó színész fel tud oldódni és el tud merülni a játékban. De itt az Örkényben nem voltak ilyen problémák.

És ha az Örkényben folyó társulati munkáról beszélünk, mindenképpen szeretném kiemelni, hogy ebbe természetesen beleértem a teljes háttérszemélyzetet is. A gazdasági hivataltól a nézőtéri ügyelőn keresztül a kellék-, jelmez-, hang-, fény- és fodrásztáron át mindenki odatette magát. A műszak pedig komoly, nem hétköznapi teljesítményt nyújt: miközben a vállukon viszik az előadás lebonyolítását, hurcolják a falakat, a nagy vasakat a színház szűkös folyosóin és lépcsőin, még bejönnek tombolni a buli-jelenetbe. Szerintem ez elég menő. Szóval nekem nagyon úgy tűnik, hogy az Örkényben mindenki szereti a színházcsinálást. Nekem pedig nagyon jól esik, hogy közös játékra hívhatom a színház dolgozóit. Külön segítségünkre vannak a Keleti István Alapfokú Művészeti Iskola és Művészeti Szakközépiskola hallgatói, akiknek ezúton is köszönöm az együttműködést.

KB: Ez a színészcentrikusság vagy alakításcentrikusság nagyon érződik ezen az előadáson. Az örömteli összjátéknak iszonyatos energiája van. Azon az estén, amikor én láttam, a buli abszolút felrobbant a nézőtéren, pedig életkorilag igen vegyes közönség volt jelen. Számomra ez az egyik fontos jellemzője ennek az előadásnak, a másik pedig az, hogy egy nagyon jól együttműködő teamnek a munkáját látom mögötte. Ezek régi együttműködések köztetek vagy szerencsés találkozások?

BV: Van, akivel már nagyon régóta együtt dolgozunk. Már a Szputnyikban is Keresztes Gabi csinálta a sound design-t, nem tudom, tudok-e olyan hangeffektet mondani, amit nem tud kikeverni 10–15 másodperc alatt. Jó érzéke van a színházhoz, a színészek gesztusaira hangol, és jelenetek hangulatát szokta támasztani vagy ellenpontozni, most pedig együtt dolgoztak a Kákonyi Árpival, akit én nem ismertem korábbról, csak láttam a Mesél a bécsi erdőben, és akkor lehidaltam, mint sokan mások. Szinte minden Örkényes darab zenei világát ő hozza, illetve ő az Örkény kert zenei vezetője, amiből kiderül, hogy a társulat másik nagy erénye egyébként a zenei tudás, a zenei igényesség, amire lehetett építeni ebben az előadásban. Závada Péterrel én még nem dolgoztam, a Kovács D. Danival közös munkáin keresztül ismertem meg. Erősen kísérleti dolog volt, hogy vállalja-e egyáltalán azt, hogy mint költő, fordító, szövegtisztelő olvasó „nyírja ki” a költészetet egy történetből, és írjon helyette olyan mondatokat, amilyeneket az utcán hallani a hétben. Komoly gesztus volt a részéről, hogy vállalta, és tényleg nem tudtuk, mi marad az anyagból. Csinált egy tesztet az egyik jelenetből, és nem maradt belőle szinte semmi, mert csupa költészet volt, nem cselekmény vagy ahhoz kötődő gesztusmondatok, hanem költészet. És ha az kikerül belőle, akkor nincs jelenet. Akkor szembesültünk azzal, hogy egy újrafordítás-újraírás szükséges. Ehhez még jött az improvizáció. Amikor látta, hogy néhány szövegét hogyan trollkodtuk szét a próbán a színészek improvizációjával, egészen jól reagált. Ehhez kell egy nagyon alázatos írói hozzáállás, volt olyan író, akivel ilyesmi miatt rossz kapcsolatba kerültünk. Ezek fájdalmas pillanatok voltak, most igyekeztünk mindent szóról-szóra leegyeztetni. A Turai Tamásból, Gábor Sárából és Závadából álló dramaturg-csapattal rengeteg megbeszélés volt, ahol mondatról-mondatra haladtunk. Nagy koponyák nagy szívvel. Ízekre szedtük a cselekményt, a karaktereket, és közben elég szenvedélyes, de igen termékeny vitákkal dolgoztunk. Nagy rejtélyek nincsenek, baromi sok melót raktunk ebbe az egészbe. Sok zsákutcába is belementünk, amit igyekeztünk észlelni és korrigálni. Talán ez a legnehezebb a számomra a színházcsinálásban: ahogy fogy az idő, közeledik a bemutató, és a feszültség egyre nagyobb, minél előbb kell látni egyben az egészet – közben meg mégis valahogy szabadon kell kísérletezni, de jó időben behúzni a fékeket, el kell kezdeni rögzíteni, kiemelni azt, ami érték, és kidobni azt, ami súly. Itt nem szabad nagyokat tévedni. Ennek a következményeit  amúgy a társulatnak is viselnie kell: csorbulnak a szerepek méretei, szövegek-jelenetek kerülnek ki.

KB: Egy kérdés erejéig visszakanyarodnék a Halász Péterrel kapcsolatos emlékedhez: most vágynál arra, hogy valahol társulati tag légy? Ma mihez kezdenél egy a Halászéhoz hasonló ajánlattal?

BV: Nehéz kérdés. Én most nagyon szerencsés helyzetben vagyok, mert van a hamburgi színház, ahol úgy érzem magam, mintha hazamennék, ahol hosszú távon terveznek velem. A stuttgarti színházból szintén több éves együttműködésre hívtak, és itt az Örkény, ahol már készítjük elő a következő produkciót, amely minden szempontból újdonság lesz és komoly szakmai kihívás. Ezek mellett az egyetemen tervbe van véve egy osztály indítása, bár a pillanatnyi helyzet ezt kérdésessé teszi. A tanítás lenne az, amibe most a legszívesebben belevetném magam, és ezért komoly áldozatokat is hoznék. A sors fintora, hogy finoman fejezzem ki magam, hogy éppen most történik az, ami történik.

Egy intézmény vezetésével járó kötöttségek és kötelességek egész embert kívánnak. Én már azt is nehezen tudom elképzelni, hogy egy ilyen munka mellett hogy tudnék rendezni. Amíg társulatvezető voltam, úgy éreztem, nem tudok annyira elmerülni a rendezésben, amennyire az megkívánná. Társulatvezetőként megváltozott a viszonyom azokkal a barátaimmal, akikkel együtt kezdtünk dolgozni, mert akárhogy is, de a főnökük lettem. Ez fájdalmas folyamat volt. Úgyhogy inkább csapatjátékos szeretnék lenni, aki nagyobb alázattal van mind a mestersége, mind a csapat tagjai iránt. De fontos megőrizni a szabadságomat, az eltávolodás és visszatérés lehetőségét, mert úgy látom, ez hozza ki belőlem a legjobbat. Így jobban rá tudok látni magamra és újra felfedezni, ami körülvesz.

Az az állandó bizonytalanság és kiszolgáltatottság, amiben ma Magyarországon egy nem kormányszimpatizáns vagy akár egy vállaltan kritikus intézmény vagy bármilyen szervezet működik, nem túl inspiráló kihívás, főleg ha közben olyan lehetőségeim is vannak, ahol tisztességesek és rendezettek a körülmények.