Régi frázis a magyar színházzal kapcsolatban, hogy nem képes reflektálni a körülötte lévő világra, vagy ha foglalkozik is társadalmi problémákkal, inkább körülír, utalgat, összekacsint a nézővel, és élcelődik a külvilágon, amely legtöbb esetben a politikai hatalmat jelenti. Azaz nem fogalmaz konkrétan, és nem tud húsbavágó lenni.

Tematikáját tekintve a k2 Színház hírlapszínházi projektje az évad kevés, ám valóban kortárs kérdéseket boncolgató vállalkozásai közül az egyik legüdítőbb volt, ami nemcsak magukra az elkészült előadásokra, hanem azok előkészítési és rendezői folyamatára is érvényes. A koronavírus miatt megszakadt sorozatból eddig három készült el, s mindhárom markánsan elütött a magyar színházi gépezet hagyományos, az előre megírt (klasszikus) drámára és a hathetes próbafolyamatra épülő rendjétől.

Fábián Péter és Benkó Bence projektje lehetséges előzményként Halász Péter egykori hírlapszínházi előadásaira hivatkozik: a magyar neoavantgárd hagyománya így ihletforrásként él tovább a mában Kérdéses azonban, hogy ennek a teljesen más színházi és médiaviszonyok között készült hírlapszínházi sorozatnak a k2 talált-e a korábbi előadásaitól elütő formanyelvet. A három előadásból kettő a Stúdió K-ban, egy pedig a Katona Sufnijában debütált. Mindhárom kiindulópontja egy előző napi hír volt, amelyből egy éjszaka alatt Fábián és Benkó darabot írt, amelynek próbái legkésőbb az esti bemutatóig tartottak (hasonlóan ahhoz a gyakorlathoz, amely Halász Péter hírlapszínházát is jellemezte). A tematikus frissességnek külön megágyazott az egyszeriség, hiszen minden előadás csak egyszer van műsoron, és felvétel sem készül róluk, továbbá a gyors reagálás gesztusát a színészek improvizációs játéka és a kezükben tartott, csupán mankóként használt szövegkönyv is erősíti.

A tartalmi naprakészség azonban egy sor dilemmával jár dacára annak, hogy a k2 Cucli címen futó sorozata koncepcionálisan elütni próbál a hazai irodalmi színházi hagyománytól. A kilencvenes évekétől merőben eltérő médiaszerkezetben létezve a színház képtelen felvenni a versenyt a hírfolyamgyártás sebességével, így ha gyors reagálású médiumként akar viselkedni, mindig szembesülnie kell a maga korlátaival. Másfelől a hírlapszínházi forma önmagában is (színházi) kérdések sorát veti fel, amelyek túlmutatnak azon, hogy milyen véleményünk van (akár alkotói, akár nézői oldalról) a jelenlegi magyarországi médiaállapotokról. Érdemes ezzel kapcsolatban Hans-Thies Lehmann gyakran hivatkozott kijelentését idézni, miszerint a színház politikus potenciálját sosem a politika puszta tematizálása alapozza meg, hanem a jelhasználat, a formanyelv és az előadásmód kínálta észlelésmód ad esélyt a színház politikusságának egy radikálisan a média által uralt nyilvánosságszerkezetben. Ezért emeli ki Lehmann, hogy a médiakor társadalmában nem akkor lesz politikus a színház, ha tartalmilag megismétli mindazt, amit napi mediális tapasztalataink alapján a politikával azonosítunk.[1] A magyar színházi hagyományt tekintve fokozottan jelentkezik ez a kérdés, hiszen a sajtóviszonyok miatt a színház gyakorta vállalja magára a közéleti visszásságok leleplezését, nem ritkán a korlátozott sajtónyilvánosság helyett tematizál fontos ügyeket (tehát információközlő, és nem reprezentációs médium szerepében tetszeleg), és fórumot biztosít az abszurd politikai folyamatok kinevetéséhez.

Ezért is alapkérdés, hogy milyen esélyei vannak a hírlapszínháznak a magyarországira jellemző, kirívóan aszimmetrikus médiahelyzetben, ahol a sajtótermékek korlátozott elérése éppen azt a társadalmi réteget (tehát a középosztálybeli, főként internetes hírfogyasztó, a nyomtatott hetilapokat könnyedén elérő csoportot) érinti legkevésbé, akik egyébként a színház intézményéhez is könnyebben jutnak hozzá. Beszédes gesztusjele volt ennek az a pillanat, amikor Benkó Bence előadáskezdés előtt elkezdte felolvasni a darab kiindulópontját képező hvg.hu-s hírt, ám a közönség hangos nevetése egyértelművé tette: a jelenvalók közül mindenki naprakészen hallott arról a törvénytervezetről, amely előírná a disznóhús származásának zászlócskákkal való megjelölését az élelmiszerüzletekben. Ugyanakkor a hír felolvasásával az alkotók azt is üzenték, hogy a konkrét információ ismeretét szükségesnek tartják az előadás értelmezéséhez, azaz a hírek kapcsán nem a nyilvánosságszerkezet, a medialitás, a hírfogyaszás vagy akár a hírek performativitása áll a középpontban, hanem a hírek tematikai rétege. A lehmanni kereteket alkalmazva a hírlapszínház (vagy újságszínház) tétje tehát nem az, hogy a hírekben megfogalmazott eseménysorok hogyan hasznosíthatóak színházi keretek között, hanem például olyan kérdések lehetnének, mint hogy mit kezd a színház azzal a nézővel, akinek az észlelését és információfeldolgozását a véleménybuborékok és a hírfolyamgörgetés határozza meg.

Halász Péter hírlapszínháza teljesen más mediális viszonyok között igyekezett formai problémaként tekinteni a hírek színházi felhasználására, 2002-ben pedig a Krétakör FEKETEország című előadásában az sms-hírek és a színpadi folyamatok viszonya, illetve ezek összhatása épp az újmédia azon stratégiáját akasztotta meg, amelynek keretében a világban zajló folyamatok puszta látványelemként tárulnak elénk.[2]

Kár lenne azonban elverni a port a k2 projektjén, hiszen a magyar színházban nyomokban sincs jelen az a médiaelméleti kérdéshorizont, amely a német színházi hagyománynak fundamentális része. Mégis gesztusértékű, hogy hatástörténetileg a neoavantgárd vagy a Krétaköréhez hasonló, ezredforduló környéki kísérletek alig érintették meg a Cucli-előadások formanyelvét. A hírkiválasztás is azt a szándékot tükrözi, hogy az alkotókat a kelet-európai abszurd valóság foglalkoztatta: a hírekből kisajtolt drámai történetmag a Cucli második részében például visszaíródik a késő modernitás irodalmi hagyományába, amikor a disznóhús származását jelölő zászlócskákról szóló hír Székely János Caligula helytartója című drámájának parafrázisaként mesélődik el. A darabbéli konfliktus megmarad vázként: A Nébih helytartója címet viselő előadásban egy erdélyiek által működtetett csengersimai vágóhíd a helyszín, ahol Székelyföldről behozott, határon túli magyarok által levágott disznóhúst dolgoznak fel. A konfliktus a vágóhíd üzemeltetői és a Nébih ellenőre között bontakozik ki, hiszen az öntudatos székelyek hallani sem akarnak arról, hogy román zászlót tűzzenek az általuk piacra dobott disznóhúsba.

Szintén klasszikus műfajokhoz nyúlt vissza Fábián és Benkó a sorozat harmadik, Péter és Natália, avagy minden más elszalad című részében, amelyben az új Nemzeti Alaptanterv és az oktatáspolitika abszurd intézkedései kerültek boncasztalra. A Sufniba költözött rész már szcenikai megoldásokkal próbálja a nézőket nemcsak nézőként, hanem cselekvőként is mozgósítani, ám az erről való döntés lehetőségét már nem adja meg nekik. A Katona gardróbjai között induló játék egy udvari tanévnyitóval kezdődik (a helyszín a Katona József Gimnázium), a Sufni játéktere pedig az osztályterem, amelybe belépve az előadás minket is tanulók szerepébe helyez. Az első sorokban ülőket a két elsős tanuló (Mészáros Blanka és Formán Bálint) igyekszik bevonni az iskolai szituációra vonatkozó, célzott kérdésekkel. Nézőként azonban egyedül a nevetés lesz az előadás által felkínált aktív cselekvéslehetőség.

A Cucli közönségsikerét a magyar színház sikerműfajainak mixe szavatolja: a jól megcsinált darabokra emlékeztető dramaturgia, a politikai szatíra és a kabaré karcossága könnyedén olvad össze a tematikai nyersanyaggal. A tapasztalati úton ismerős történetek, tehát a közélet visszásságai köszönnek vissza a színpadon, az előadás pedig lehetőséget ad arra, hogy mindezt végre biztonságos keretek között kinevethessük. Ha csak a nevetés felől nézzük, oly módon, ahogyan ez Bödőcs Tibor óriási sikernek örvendő YouTube-videóiban történik. A Cucli harmadik részében például Király Dániel olyan one man show-ként adja elő a tananyagon rohamtempóban, egyetlen tanóra alatt az ókortól napjainkig végigrohanni kénytelen magyartanárt, hogy azt bármelyik standupos megirigyelhetné.

Jól beazonosítható, ismerős karakterek vannak a színpadon: a második részben a székely hentesektől (Borsányi Dániel és Lovas Dániel) a Nébih-ellenőrön (Rába Roland) át a harmadik rész kormánypárti igazgatójáig (Kocsis Gergely). A karakterrajzok főleg a kabarék sarkosságának megfelelően egysíkúak, ám a túlzáson alapuló és a direktségen tompító paródia kellően szerethetővé is teszi őket. Ez az édesbús kellemesség hatja át a Cucli-előadásokat: együtt nevetünk a paragrafusnyelvet beszélő szereplőkön, a Trianon hallatán hisztérikus fájdalomgörcsöt kapó történelemtanáron (Kovács Lotti) és Király Dániel említett magyartanárán, aki többször hangsúlyozza, hogy a Nyugat folyóiratot véletlenül se jegyezzék meg, mert „az csak egy jelentéktelen zsidó lapocska” (utalva a NAT-ot kidolgozó Takaró Mihály egyik kijelentésére).

Pergő humorú, gondosan sűrített és montázsolt, szövegalapú, a kabaréjátszás hagyományaira rácsatlakozó sorozat a Cucli, amely annyiban hírlapszínház, amennyiben a hírek illusztrációszerű kiindulópontként adnak forrásanyagot a magyar közélet kabarészerű ábrázolásához. A hívószó: a nevetés, amely terápiás funkciót tölt be, ám – az újmédiához hasonlóan – abban a kényelmes pozícióban is megtart bennünket, miszerint a színpadon látott, tehát a tekintetünknek kitett társadalmi és politikai események egy rögzített nézőpontból valóban láthatóak és pontosan érzékelhetőek.

Mi? k2 színház: HírHalász-Program, Cucli 1–3.
Hol? Stúdió K Színház, Katona József Színház (Sufni)
Kik? Pallagi Melitta, Sipos György, Gyöngy Zsuzsa, Borsányi Dániel, Sodró Eliza, Borsi-Balogh Máté, Lovas Dániel, Nyakó Júlia, Piti Emőke, Rába Roland, Mészáros Blanka, Kovács Lotti, Király Dániel, Kocsis Gergely, Formán Bálint / Rendező: Benkó Bence, Fábián Péter

[1] KRICSFALUSI Beatrix, „A reprezentáció politikája. A politikai színházról”, szinhaz.net.
[2] Hans-Thies LEHMANN, Posztdramatikus színház, ford. BERECZ Zsuzsa, SCHEIN Gábor, KRICSFALUSI Beatrix (Budapest: Balassi, 2009), 222.