A Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulatának Ibsen-bemutatója eleven, éles és felkavaró. Az alkotók célja nyilvánvalóan az volt, hogy ránk pirítsanak, amiért hagytuk magunkat manipulálni. Akkor sem léptünk fel ellene, amikor pedig már tudtuk, hogy csaltak is.

STUBER ANDREA

A nép ellensége előadásához „kivágtak” egy szeletet a Marosvásárhelyi Nemzeti Színházból. A széles nézőtér közepét a játék kezdetekor beszűkítették egy fehér függöny elhúzásával, ez a zsöllyerész tekintett le a nagyszínpad egy keskeny sávjára, amely a túloldalon egy épített tribünben folytatódott, szintén tele nézőkkel. Az előadás alatt munkafény világított meg mindannyiunkat egészen az utolsó jelenetig. A szemközt ülő, egymásra és a játszókra rálátó közönség összenézhetett az események fölött.

Mire beültünk a helyünkre, már a kezünkbe adtak egy kétoldalas kis cédulát. Egyik fele kék, rajta fehér felirat: A NÉP BARÁTJA. A másik fele fehér, azon kék betűkkel: A NÉP ELLENSÉGE. (A színek is megfelelnek a szerzői instrukciónak.) A dráma ismerőinek rögtön összerándulhatott a gyomra: minden bizonnyal dolgunk lesz a negyedik felvonásbeli népgyűlésen, ahol beteljesedik doktor Stockmann és a kisváros sorsa. Keresztes Attila rendező bevetni készül bennünket.

Miközben várakoztunk a kezdésre, a színpadon már élte a maga könnyed, közvetlen, barátságos életét a Stockmann-ház társasága. Fekete-fehér IKEA-világ: egyszerű bútorok, hosszú étkezőasztal, székek, fekete tányérok. A szereplők ruhái is belesimultak a képbe: feketék, szürkék. Talán csak Petra Stockmann (Bíró Sára) nadrágszárán a piros hímzés, illetve Billing (Bartha László Zsolt) citrommintás pólójának citromszínű citromja villant meg különcködőn. Hamar kiderült, hogy az asszony, Moldován Orsolya – kinek színpadi személyisége nyugalmat áraszt – Katrine Stockmannként magába olvasztotta az eredetiben szereplő Stockmann lány, Petra foglalkozását: ő lett a tanítónő, aki az esti iskolában és a gimnáziumban is óraadó. A vásárhelyi Stockmann családban három helyett mindössze kettő a gyerek – Bíró Sára és Robert Szilárd játszották őket –, és akárhány éves iskolások is, ebben a gyengéden szerető, liberális, bulizó családban semmit nem titkoltak előlük, partnerként kezelték őket. Jellemzően érdekes azért, hogy később, kritikus pillanatban lehurrogták őket a szüleik, és annak a kínos pillanatnak is tanúi lettünk, amikor a jó Stockmann doktor visszafojtott dühvel, suttogó ordítással kérte ki magának, hogy a nyomdába utána jövő asszonya beleszóljon az ő dolgába. Abba a dolgába természetesen, amely az egész családot földönfutóvá teheti, tette is. De nagyon előreszaladtunk.

Az egyszerű, hétköznapi díszlet egyetlen feltűnő eleme volt a mikrofonállvány (úgy egyetlen, hogy hat darab), amelynek szellemesen didaktikus funkciója hamar kiviláglott. Ugyanis a váratlan esti látogatásra érkező testvéri polgármester (úgy testvéri csak, hogy a házigazda bátyja) hamarosan politikusi szólamokat kezdett zengeni, és ehhez szakszerűen odaállt a mikrofon mögé. A Peter Stockmannt játszó Tollas Gábornak jutott az a lehetetlennek tűnő feladat, hogy a választások előtt álló helyi vezetőt olyannak mutassa, mintha nemcsak politikusból lenne, hanem a hatalmi érdekei szem előtt tartásán, politikai szándékain és propagandacéljain kívül lenne benne valami emberi is. De hát nincs.

Az öccsében, Tomas Stockmannban már-már túlhajtotta a tisztaság demonstrativitását Sebestyén Aba. Ugyanakkor színezte a pozitív hős portréját naivitás és hiúság is. Amikor almaarcában kikerekedtek a szemei, és teljes meggyőződéssel közölte polgármester bátyjával: „A demokratikus, független sajtó gondoskodik arról, hogy rendesen végezzétek a munkátokat, vagyis a kötelességeteket” – és ezenközben a főnöknek készségesen bólogató Billing újságíróra (Bartha László Zsolt) és a villámgyors átállásra kész Hovstad főszerkesztőre (Galló Ernő) gondolt –, akkor a tapasztaltabb néző hajlamos lett felnyeríteni. Stockmann doktor pedig a maga gyerekes becsvágyában nem átallt előre elhárítani mindenféle ünneplést, kitüntetést és fizetésemelést azért a nagy horderejű felfedezésért, miszerint városa gyógyfürdője mérgező talajra épült, és mérgezett vízzel kúrálja a betegeket. (Felsejlett az ügyben némi személyes sérelem is: főhősünk eleve megmondta, hogy másképp kellett volna építkezni, de a helyi hatóság ignorálta a fürdőorvos véleményét.)

Henn János. Fotó: Srđan Doroški

A jól ismert konfliktus ez, a katasztrófafilmek alaphelyzete: szabad-e a fenyegető veszedelem tényét nyilvánosságra hozni, őszintén kommunikálni, és súlyos intézkedéseket hozni a nagyobb baj megelőzése érdekében, ha ennek számos kellemetlen következménye lehet. Ez a kérdéskör a 2019. novemberi bemutató óta kapott egy sötét árnyalatot. Ám nem ez volt a vezérfonala a produkciónak. Keresztes Attila a népgyűlés felé vitt bennünket szisztematikusan és ravaszul, hogy a demokrácia olyan alapkérdéseit szegezze nekünk, mint például a véleménynyilvánítás és a szólás szabadsága vagy a többségi döntés elve, gyakorlata.

A rendező a játékstílusban a lehető legtermészetesebb modort, a spontánnak ható színpadi létezést irányozhatta elő színészeinek. Ez egyfelől varázsos a néző számára, másfelől mint eljárás szükségesnek látszott. Ez volt az odavezető út a népgyűléshez, amely szcéna a közönség aktív részvételére számított. Ugyanakkor súlyos veszteségek is adódtak az életszerűségből: olykor fontos információk elsikkadtak, nem feltétlenül jutottak el hozzánk a szereplők zsizsegése, a fókuszálatlan megszólalások vagy a beszédmód – olykor, mondhatni, motyogás – miatt.

Az előadás spiritus rectora voltaképp Henn János, aki Aslaksen nyomdatulajdonost, a háztulajdonosok szövetségének elnökét alakította. Ő a megfontoltság és a mértékletesség híve, a meghatározó többség képviselője. Mint ilyen, csatlakozott Tomas Stockmannhoz az elején, avval a felajánlással, hogy szívesen fogalmaz meg a doktort támogató nyilatkozatot. A közlemény meg is született, ki is nyomtatta Aslaksenünk, s a vásárhelyi társulat készséges, ráérő színészei körbevitték aláírásra a nézőtéren. (Ide kívánkozik, hogy Szabó Réka, az előadás dramaturgja remek munkát végzett a szöveggel: áthelyezett, húzott, toldott jó kézzel, hol mire volt szükség. Van persze, ami megoldhatatlan: egy mobiltelefonos, laptopos modern világban hiába utasítja vissza dr. Tomas Stockmann cikkét a helyi újság, az internet korában nem jelenthet gondot az információkat megosztani az emberekkel. De ettől itt némi nagyvonalúsággal eltekinthettünk. El kellett jutnunk a népgyűlésig.)

Visszatérve még az állampolgári nyilatkozatra: többek között ezeket a sorokat tartalmazta az Aslaksen kezdeményezte deklaráció: „kijelentem, hogy minden esetben, bármely fölmerülő helyzetben állást foglalok dr. Tomas Stockmann mellett, aki felbecsülhetetlen értékű, szakmailag kifogástalan munkájával a város fejlődését, haladását, tehát a köz érdekét önzetlenül segíti elő”. Jöttek-mentek a mappák a széksorok között, gyűltek rajta a nézői aláírások.

A negyedik felvonás népgyűlésjelenete kényszerűen sántított kicsit. A színpadon egy felkészült, intelligens, talpraesett színész – Henn János, Aslaksenként – mikrofonnal a kezében arra biztatott bennünket, hogy osszuk meg tapasztalatainkat, véleményünket. Mindig van és lesz, aki hajlandó erre, mások pedig nem szívesen hagynak fel a nézői, hallgatói, szemlélő pozíciójukkal. A színész szabadon és slágfertigen bánt a helyzettel, a szavakkal és az estéről estére változó megnyilvánulásokkal. Közben némiképp talán el is halványult, hogy nekünk alapvetően a Sebestyén Aba Stockmannjának helyzetéhez kellett viszonyulnunk, aki mellett papíron is elköteleztük magunkat.

Hamarosan szavazásra került a sor. Míg zajlott, andalítóan szólt a polgármester kedvenc száma, a Love story zenéje – ez festette alá a kampányfilmjét is, amelyet a szünetben a foyer-ban láttunk kivetítőn peregni. A voksolás alatt mindannyian jól láttuk a sok kéket, amit a nézők a dobozokba dobtak: a nép barátjának ítélték doktor Stockmannt. Hanem amikor pár perccel később a dobozok újra bekerültek a színpadra a szavazatszámláláshoz, akkor váratlanul csupa fehér cetli került elő belőlük az asztalra. Ezt a meglepő jelenséget némi nevetés és enyhe morgás kísérte a közönség soraiban. De aztán ültünk csendben továbbra is, talán kicsit zavartan figyelve az eseményeket. Nem háborogtunk, egyikünk sem ugrott fel, egyikünk sem adott hangot tiltakozásnak a kékcédulás választás meghamisítása miatt.

Az eredeti ötödik felvonás helyén már legalább elbújhattunk a sötétben. Lekapcsolták rólunk a világítást. A színen a Stockmann család négy tagja állt egy-egy mikrofon mögött, hogy megbeszéljék, lezárják a történetet, és lakonikusan úgy döntsenek, elhagyják az országot. Így eresztettek szélnek bennünket.

A Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulatának Ibsen-bemutatója eleven, éles és felkavaró. Az alkotók célja nyilvánvalóan az volt, hogy ránk pirítsanak, amiért hagytuk magunkat manipulálni. Akkor sem léptünk fel ellene, amikor pedig már tudtuk, hogy csaltak is. Az előadás olyan módon építette a nézőket, hogy rontott a lelkiismeretükön. Avval a kényelmetlen érzéssel mentünk haza a színházból – a romániai színházak bezárása előtt két nappal –, hogy nem tettünk semmit, noha kellett volna. Ahogy Brecht mondja Bicska Maxival: ebből is tanulhattok.

BOROS KINGA

A játékteret két oldalról közrefogó nézőtér erős gondolati asszociációkat enged meg. Miután belépéskor kezünkbe adták az ítélethozás lehetőségét, a jogot és kötelességet, hogy erkölcsi ítéletet mondjunk a főszereplőről, a térelrendezésben is az agorát fedezzük fel.

Stockmannék háza, családjuk privát tere első perctől nyitva áll nemcsak a házibarátok, hanem a kukucskáló nézők előtt is. Kérdés azonban, hogy mit kellene meglátnunk a magánember Stockmann életében: a családi idillt, amely egy polgári szomorújáték erkölcsi dimenziójába emelheti a köz érdekét hősiesen szolgáló Stockmannt, ezzel óhatatlanul giccsbe fullasztva a bukását, vagy a 21. századi „hagyományos családot”, amelyben csak az apa számít, az ő karrierje, az ő becsvágya, az ő sérelmei. Mert hiszen ezt mutatja mindjárt az első jelenet, ámbár homályos, hogy a rendezés mint magától értetődő normalitást vagy mint reflektált aszimmetriát tárja elénk az életképet: vacsora után apa biciklizni megy a srácokkal, anya hozzálát a háztartási teendők miatt mindaddig félretett tanári munkájához – Moldován Orsolya játéka nem tisztázza, hogy született feleség vagy megtört feminista ez a Katrine. A férj barátaiként érkező látogatók megszakítják a dolgozatjavításban, ő mégis derűsen cseveg, kínál, a férfi kérésére újabb üveg borért szalad. Hogy aztán hitvese az örökségét is elhősködje a feje felől. Ezt a Stockmannt a legkarizmatikusabb színészi alakítás sem teheti maradéktalanul rokonszenvessé számomra, noha Sebestyén Aba tökéletes választás a szerepre. Azzá teszi ideáltipikus férfialkata, jellemzően nagyra nyitott szeme, huncutkás arckifejezése és a színészi hév, amellyel figurái igazságát képviselni tudja. Csak hát közben pont olyan hiteltelen, ócska közhelyeket pufogtat (például hogy „a cél az agymosás”), mint a másik oldalon testvére, a polgármester, aki Tollas Gábor alakításában ravaszul hajaz a helyi politikusainkra, vagy Henn János a népgyűlést moderáló Aslaksen szerepében, aki az úgynevezett közszolgálati csatornák úgynevezett riportereit juttatja eszünkbe pártosságával és alig fegyelmezett erőszakosságával. Akármelyik értelmezésre hajoljunk, akár hősnek, akár gyarló átlagembernek lássuk Stockmannt, nehéz együtt érezni bukásával. Pedig ez (is) lenne a feltétele annak, hogy anyatigrisként védjük őt a népgyűlésen.

A tét és az egyenlőség – ez a kettő hiányzik a marosvásárhelyi A nép ellenségéből ahhoz, hogy a színpad valóban agora legyen. Mindannyian a cetli kék oldalával szavazunk, de annyira senkit nem érint meg Stockmann vagy a város sorsa, hogy kirúgja maga alól a széket a csalás láttán. Hiába hívják a színen Népújságnak a napilapot, mint a vásárhelyit, ez csak véletlen egybeesés marad. Annyit pedig végképp nem ér a távoli fikcióban maradó hatalmi harc, hogy hozzá kívánjunk szólni egy vitához, amelyben csak a másik fél kap hangot. „Kikapcsoltatom a mikrofonját” – fenyegeti meg a moderátor Stockmannt, kétséget nem hagyva afelől, hogy a nagy nehezen szóra bírt nézőkkel[1] is megtenné ugyanezt. Már ha egyáltalán adna nekik mikrofont. Pedig adhatna, mivel a színpadon kezdettől ott sorakoznak a mikrofonállványok.^[2] Aslaksen demokráciáról, kisebbségi jogokról, szólásszabadságról faggatja a közönséget azzal a céllal, hogy meggyőzzön minket, mindez adott és működik, elégedetlenkedésre nincs ok. Minden megjegyzésre, ellenvetésre van fölényes válasza, ha más nem, hát az, hogy „engem nem tudtak meggyőzni”. Véleményét szentesíti a mikrofon hangereje és a színpadi helyzet, amelyben ő, a színész az aktáns, nekünk, nézőknek a szófogadó szabálykövetés adatik. Keresztes Attila rendezésében az ostermeieri nyitás[3] zárt végű interakció[4] lesz: kiszolgáltatnak és átvernek minket, hogy bebizonyítsák, állampolgárként kiszolgáltatottak és átvertek vagyunk. És bár felmerül bennem, hogy ilyen a kényelmetlen színház:[5] sokszor a színész-néző felállás egyenlőtlenségéből építkezik, a helyzetben megfogalmazódó gondolat túl didaktikus és közhelyes ahhoz, hogy inspiráljon. A kudarc azért is olyan frusztráló számomra, mert újfent rámutat, mekkora szüksége van a művészszínházi esztétikának az alkalmazott színházi formák tudására. Arra a színházfelfogásra és gyakorlatra, amelyet a magyar szakma, beleértve a felsőoktatást is, továbbra is vonakodik színházként elismerni.

A márciusi estének végül mégis akadt hőse. Egy kamasz a közönségből. Hiszen pont most demonstrálták, hogy nincs szólásszabadság – mondta Aslaksennek az álinterakcióra reflektálva. Ha a cápa szája tátva, bárki látja fogsorát.

Mi? Henrik Ibsen: A nép ellensége
Hol? Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulata
Kik? Sebestyén Aba, Moldován Orsolya, Biró Sára, Robert Szilárd, Tollas Gábor, Kilyén László, Galló Ernő, Bartha László Zsolt, Ördög Miklós Levente, Henn János / Fordította: Kúnos László / Dramaturg: Szabó Réka / Rendező: Keresztes Attila

[1] Az előadást két estén, 2019 decemberében és 2020 márciusában volt alkalmam látni, megállapításaim az aznap esti közönségről szólnak.
[2] A társulat honlapján olvasható színlap nem tüntet fel sem díszlet-, sem jelmeztervezőt. A hiány különösen feltűnő, mert a tér kialakításának meghatározó szerepe van az előadás olvasatában, továbbá azért is, mert a mikrofonállványokkal megrakott vásárhelyi Stockmann-ház feltűnően emlékeztet a Schaubühne 2012-es Ibsen-előadásának Jan Pappelbaum jegyezte díszletére.
[3] Kovács Bea, „Főként történetek. A kolozsvári Interferenciák előadásairól”.
[4] Cziboly Ádám, „Miért színház? Bevezetés a színházi nevelési és színházpedagógiai programok sokszínűségébe”.
[5] Boros Kinga, „Kényelmetlen színház”.