Silviu Purcărete intim hangulatú, színházi korszakokat és esztétikákat felidéző kamaraszínházi előadást rendezett Az ember tragédiájából. Tette mindezt úgy két tucat színésszel, nagyszabású, épített térben, mindvégig gördülékeny és egységes, szinte minimalista formanyelven. Nincs itt valami ellentmondás?

Természetesen nincs, de ehhez az idén hetvenéves román mester munkáit valamelyest ismerni kell. Az e lapszámban található, hódoló Banu-esszé két fontos mondatát emelem ide, melyek értelmezik és keretbe helyezik a fenti sorokat. „Purcărete előadásai nem önismétlők, de nem is autonómok – írja a színháztudós. – Felismerjük, de fel is fedezzük őket.” Igen, ez a lényeg, és tán nem durva általánosítás azt állítani, hogy a nagy formátumú rendezők egyik ismertetőjegyét formulázza itt a szerző: ezen alkotók világa oly tágas, hogy benne hosszan, ráérősen barangolhatunk. Bólintunk az ismerős tájakat látva, ám bármelyik pillanatban el tud minket kápráztatni egy rémisztő szakadék vagy fenséges hegycsúcs.

Nem tudom, vannak-e (voltak-e valaha) olyan típusú Tragédia-olvasók, akik úgy viszonyulnak a mű egy-egy új bemutatójához, mint a premiereken kezükben partitúrát szorongató Wagner-rajongók, akik felszisszennek a véleményes megoldásokkal szembesülve. Ha igen, nekik nem ajánlott olvasmány Visky András új szövegváltozata. Nem véletlen a szóhasználat: jóval több ez egyszerű dramaturgi beavatkozásnál (persze az sem egyszerű soha, tudom).

A szünet nélkül játszott kétórás előadásban a madáchi szövegnek mindössze az egyharmada (!) hangzik el: ha valaki most azt gondolja, hogy a rendező és a dramaturg fejszével vágott ösvényt az őserdőben, nem feltétlenül téved. De túlságosan leegyszerűsítő és merőben igaztalan volna az is, ha olyanokat írnék, hogy a szöveg a leglényegre redukálódott, vagy hogy csak az akciódús (?) epizódok maradtak benne a végleges verzióban, miközben e kijelentésekben is lapul valami az igazságból. A prágai szín teljes egészében hiányzik, Konstantinápoly után irány Párizs, London, az álombéli historikus színekre nem rakódik újabb álom. Míg az ókori és középkori színek részletezőek, a későbbi, új- és legújabbkori epizódok szövege csak váza az eredetinek: magasabb sebességre kapcsolva száguldunk a vég felé.

Visky változata nem azért új, mert ma használt kifejezésekre cseréli az olykor nehézkes madáchi megfogalmazásokat, épp ellenkezőleg: gyakorlatias élvezettel használja az archaizmusokat. Azt értem ezen, hogy a dramaturg olyan mennyiségű szövegtől szabadult meg, ami eleve felfokozott tempót és elsöprő lendületet ígér az előadásnak. Semmi mellébeszélés, a töprengések és elmélkedések, polémiák és filozofálások mind ugrottak, még sincs hiányérzetünk, Ádám és Éva józan ésszel felfoghatatlan, történelem körüli útjának minden epizódjánál jelen vagyunk. Tízesével hullanak ki az oldalak nyom nélkül, replikák sora tűnik el, több tucat sor vonódik össze ökonomikusan egy kérdéssé vagy felkiáltássá, és ezek mindig előre visznek. Ami megmarad, az szigorú célirányossággal a következő szín(ek) felé lendít, miközben a szöveg belső arányai nem sérülnek.

Vagyis itt nem az történik, mint a Purcărete-univerzum alapkövénél, a 2007-es szebeni Faustnál, ahol a rendező – dramaturgja nem volt – Goethe monstrumát meg sem kísérelte a maga kétségbeejtő komplexitásában színre vinni, helyette a tudós és az ördög paktumára, Faust Margit iránti vonzalmára, a Boszorkányszombatra meg Faust magasba emelkedésére koncentrált.[1] Nem önkényesen emlegetem most a Faustot, hiszen a magyar irodalomban legközelebbi rokona a bő fél évszázaddal utána született Tragédia. Épp ezért gondolom, hogy bár feltétlenül hírértékkel bír, hogy a „magyar Faustot” éppen Purcărete viszi színre, az előbbiekből következően semmi meglepő nincs benne: a román rendezőhöz tökéletesen illik ez a lépték, és a megtalált forma természetes módon engedelmeskedik neki.

Dragoș Buhagiar a temesvári színház nagytermét egyszerre leszűkítette és óriásivá tágította. Mint egy tévés interjúból megtudtam, a konkrét értelemben vett játéktér mindössze huszonhat négyzetméter: az üres, téglalap alakú térnek négy be-, illetve kijárata van. A terem nagy részét a 17. század óta Európa-szerte divatos theatrum anatomicumot perfektül megidéző épített, többszintes lelátó tölti be. Mindannyian más-más mértékben, de lefelé nézünk, a játékteret általában egy, de legfeljebb három hosszú, masszív, könnyen kihúzható és betolható asztal uralja. Az egyes színeket néhány jelentőségteljes kellékkel vagy tárggyal állítják elő a játszók. Kiszámítható, mégis izgalmas a tér létmódja: nagyítólencseként működik, egyetlen pontba sűríti a történéseket, oda koncentrálja a nézői figyelmet.

Amit látunk, tökélyre fejlesztett demonstráció és példázat, és bár kínosan leegyszerűsítő volna azt mondani, hogy az emberfaj sárkányfog-vetemény voltáról készített színvonalas dolgozatot Purcărete, nem járnánk messze az igazságtól. Buhagiar jelmeztárának alapszíne a drapp, barnás árnyalat: az istenadta népet hosszú ballonkabátokba, kötött sapkákba, testszínű alsóneműbe bújtatja, a holtsápadtra maszkolt arcok, a fehérre kent testek mozgó-beszélő, agyagból formázott bábokat idéznek. Tudatlan, ártatlan tömeget formáznak már a nyitóképben, pozíciójuk – hűen a madáchi gondolathoz – nem változik előadáshosszat: nem is nagyon próbálkoznak e körből kitörni, ha meg mégis, eleve kudarcra vannak ítélve.

Eszközök, tárgyak ők az előadás három Luciferje kezében: Balázs Attila, Bandi András Zsolt és Tokai Andrea öltönyös-nyakkendős, puhakalapos üzletemberek, kevésbé finoman fogalmazva maffiózók. Együtt, mégis külön birkóznak a mindvégig láthatatlan Úrral, az meg végső vereségük súlyát tovább növeli, hogy az Úr itt gyerekhangon csicsereg. Éder Enikő mikrofonba suttogja, búgja, énekli Vasile Șirli komoly zenéjét, egyszerre játékos és fenyegető, megmosolyogtató, mégis félelmetes az, ahogyan a szavakat keresgéli és formálja.

Persze nem csak ő játszik a nyelvvel és a hangzással: a nyitójelenetben a hosszú asztalt körbeülő fantomalakok közül egy lányt és egy fiút választ ki Tokai Lucifere, az asztalra löki őket, kezdődhet az élveboncolás. Éva első szavait („Ah, élni, élni: melly édes, mi szép!”) a levetkőztetett Lőrincz Rita és Kiss Attila a nyelvet tanulók görcsös akarásával, a rövid szótagok ütemes skandálása, a fülnek tetsző hanghatás fölött érzett gyermeki örömmel ismételgeti. Az előadás akusztikus rétege – mint Purcăreténél oly gyakran – meghatározó jelentőségű: az Édenkert kakofóniába forduló idilli faunáját a nagy létszámú kar prezentálja állandó hangkulisszát szolgáltatva.

A bűnbeesés poétikusan szép képbe sűrűsödik. Két alma ereszkedik le a magasból, ám Éva nem éri el a gyümölcsöt: a mindig készséges Lucifer vérvörös tűsarkút nyújt át neki, innentől pedig nincs megállás. A Paradicsomból való kiűzetést követően ez a cipő marad az egyetlen rekvizitum, amely újra és újra feltűnik a különböző színekben, ezzel is segítve Éva beazonosíthatóságát. Ez utóbbi már csak azért is praktikus, mert Luciferék a hosszú álmot védenceikre álarcként bocsátják.

Ádám és Éva szerepe körbejár a színészek között (remélem, jól írom, hogy nem kerül mindenkire sor): akire a kísérteties, különös módon az egyéni arcvonásokat is megidézni képes gumimaszk felkerül, némán, gesztusokkal, mozdulatokkal játssza el szerepét. Eközben a járásokba helyezett mikrofonállványok mögé állva mindig más-más „szinkronizálja” Ádám és Éva cselekvéseit: játszó és hangja között távolság teremtődik, alkalom a reflexióra, garancia a nem szűnő figyelemre egymás iránt. A maszk uniformizál, ugyanakkor univerzálissá tesz, viselője bizonyos értelemben láthatatlanná válik tőle. Mind Ádámok és Évák vagyunk, egyértelmű az üzenet: íme, az ember! (Cinikus énem kérdezi: amelyik társulatban mindenki Ádám és Éva, ott nincs-e arról is szó, hogy senki sem az?)

Tóth Eszter Nikolett. Fotók: Petru Cojocaru

Mindez tehát tovább erősíti az előadást alapjaitól átható példázatjelleget, ahogy a redukált szöveget körbeölelő, a színeket magyarázó, felvezető vagy kifejtő csoportos, kevés szóval levezényelt akciók is. Ezek a jelenetek gyakran a „színház a színházban” a rendező által szintén kedvelt receptjét követik: szöveg nélküli minidrámák sorozata teremt hátteret az egyes színekhez. (Megjegyzem, mindez komoly segítség lehet a román anyanyelvű és/vagy a Tragédiát nem betéve ismerő nézőknek: a „bevezetők” beazonosíthatóvá teszik a korszakot, felvázolják az alapproblémát, amelyet a meghúzott szöveg lényegre törve kifejt. Az uniformizált testekre kerülő kiegészítők, a fáraó fejdísze, a görög kort vagy a keresztes háborúkat idéző sisak, a rizsporos parókák azonos célt szolgálnak.) Csak néhány példa: Egyiptomban a súlyos asztalt vállukra vevő jajgató rabszolgák csoportját látjuk és halljuk. Athénban a polgárok gügyögő gyermekekként veszik körbe a közülük több fejjel kimagasodó nagy politikust, majd élvezettel, ütemesen kántálják: „Halál a fejére!” Párizsban parókába bújtatott káposztafejekkel dobálóznak a sans-culotte-ok.

Purcărete az érthetőség és követhetőség jegyében nem riad vissza az anakronizmusoktól, és ez nem mond ellent a korokon és kultúrákon átívelő nagy utazás eszméjének. Könnyedén váltogatja a regisztereket és nyelveket: pantomim, bábjáték, kórusszínház – a mindenséget célba vevő játékba minden beleillik. Konstantinápolyban az eretnekeket benzinnel locsolják le, majd felgyújtják. A falanszter főzőshow lesz: a tudós konyhájában csillogó edényekben rotyog a múlt. Az űrben szkafanderbe bújik és a magasba emelkedik az asztronauta Ádám.

Silviu Purcărete másodszor dolgozott a temesvári magyar színházban: a magyar és a német társulat akkori együttműködése, a Moliendo Café[2] meg a mostani bemutató kapcsolata olyan, mint a könnyű kézzel elkészített ceruzarajz és a széles ecsetvonásokkal, mégis magabiztosan vászonra rakott jelentékeny mű viszonya. A Tragédia pesszimizmusa nem áll távol Purcărete melankóliára hajlamos színházi esztétikájától. A záróképben az egymás ölelő karjába kapaszkodó tucatnyi Ádám és Éva lassan, tűnődve táncol el a kékes derengésbe.

Mi? Madách Imre: Az ember tragédiája
Hol? Temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház
Kik? Aszalos Géza, Balázs Attila, Bandi András Zsolt, Borbély B. Emília, Csábi Anna, Csata Zsolt, Éder Enikő, Kiss Attila, Kocsárdi Levente, Lanstyák Ildikó, Lőrincz Rita, Lukács Szilárd, Magyari Etelka, Mátyás Zsolt Imre, Mihály Csongor, Molnos András Csaba, Szász Enikő, Tar Mónika, Tokai Andrea, Tóth Eszter Nikolett, Vass Richárd / Díszlet, jelmez: Dragoș Buhagiar / Zene: Vasile Şirli / Dramaturg: Visky András / Színpadi szövegváltozat: Silviu Purcărete és Visky András / Rendező: Silviu Purcărete

[1] Az előadásról bővebben lásd a Színház 2009. januári és 2012. októberi számát.
[2] Lásd a Színház 2015. februári számát.