Jelen összeállításunkkal párhuzamosan a Színház folyóirat szeptemberi számában európai művészeti egyetemek, művészek és intézmények tiltakozó akcióinak, illetve felsőoktatási intézmények einstandolásának példáiból merítünk. Ez itt egy szerény hazai körkép: nem teljes, nem kerek, nem is (mindig) ért célt, de a miénk.

Diákforradalom – Magyar Képzőművészeti Egyetem, Budapest, 1990

Kékesi Zoltán, KissPál Szabolcs, Lázár Eszter

1990 tavaszán a Magyar Képzőművészeti Egyetem (akkor Főiskola) diákjai 8 pontban fogalmazták meg strukturális, tanügyi és személyi változásokat érintő követeléseiket. A több hónapon át tartó ‒ a média által is figyelemmel kísért ‒ egyeztetések részleges eredményeket értek el: a vezetőség lecserélődött, és tizenhét képzőművészt, valamint elméleti szakembert hívtak meg tanítani a főiskolára. Mégse minden a diákok elképzelései szerint alakult. Az események kronológiáját az intézmény levéltári dokumentumai alapján KissPál Szabolcs képzőművész és Kékesi Zoltán esztéta állították össze a 2013-ban az Intermédia Tanszék megalakulásának húsz éves évfordulójára szervezett esemény-sorozathoz kapcsolódóan.

– 1989. november 13-án a Képzőművészeti Főiskola hallgatói létrehozzák a Diákönkormányzatot.
– 1990. március 1-jén a Diákönkormányzat Diákfórumot rendez, ahol a hallgatók elfogadják Bakos Gábor és Szegedy-Maszák Zoltán főiskolai hallgatók kiáltványát, és megfogalmazzák az intézmény strukturális átalakítását célzó 8 pontos követelésüket, amelyben többek között a vezetőség lemondását, a tisztségek nyílt megpályáztatását és hallgatói részvétellel történő, demokratikus döntéshozatalt követelnek.
– 1990. március 14-i ülésén az Egyetemi Tanács (ET) a Diákfórum követeléseinek nagy részét elutasítja.
– 1990. március 29-én az ET utasítására a hallgatók körében bizalmi szavazást tartanak, amelyen a vezetőség és az ET tagjainak egy része nem kap bizalmat. Az eredménynek nincsenek lényegi következményei; a hallgatói véleményezéseket érvénytelennek tekintik.
– 1990 áprilisában Kiss István rektor a nyugdíjazását kéri, a minisztérium megbízza az ET-t az új rektor kinevezésének előkészítésével. Az ET felállít egy hallgatókból és oktatókból álló választmányt a rektorjelölés előkészítésére. Kiss István nyugdíjazásáig szabadságra megy, a Főiskolát Kólya Dániel rektorhelyettes vezeti.
– 1990. május 17-én a Diákfórum bizalmatlanságát fejezi ki az ET-vel és a rektorjelölési eljárással kapcsolatban, és Beke Lászlót, Birkás Ákost és Jovánovics Györgyöt javasolja a Főiskola vezetésére, a nyilatkozatot eljuttatják az MTI-hez.
–1990. június 1-én Kólya fegyelmi eljárást indít „nyilvánossággal való visszaélés miatt” három hallgató, Csörgő Attila, El-Hassan Róza és Szegedy-Maszák Zoltán ellen.
– 1990. június 6-án Kólya levelet ír a minisztériumnak, amelyben a hallgatók „egy magát forradalminak nevező, durván radikális (valójában »lázadó«) szárnyáról” ír, és kifejezi a Főiskola elkötelezettségét a „reformgondolatok” mellett.
– 1990. június 8-án Kólya a minisztérium által országosan elrendelt „átmeneti időszakra” hivatkozva felfüggeszti a fegyelmi eljárást.
– 1990. június 27-én az ET Sváby Lajost választja ideiglenesen megbízott rektornak.
– 1990 szeptemberében három koncepció készült a Főiskolán zajló művészeti és elméleti oktatás megújítására: Peternák Miklósé az intermédia szakról, Beke Lászlóé egy interdiszciplináris szakról és György Péteré az elméleti oktatás feladatairól.
– 1990 őszén 17 új oktató kerül a Főiskolára, közöttük Beke László, György Péter, Farkas Ádám, Jovánovics György, Körösényi Tamás, Károlyi Zsigmond, Maurer Dóra, Pauer Gyula, Peternák Miklós, Sugár János.
– 1990. november 30-án az új ET hosszú vita után megerősíti ideiglenes tisztségében Svábyt, majd december 12-én dönt arról, hogy az új rektort a szemeszter végéig ki kell jelölni.
– 1991. január 14-én a Rektori Tanácsi (RT) ülésen kiderül, hogy a minisztérium a november 30-i döntés alapján elindította Sváby kinevezését. Az RT György Péter, Bakos Gábor és Szegedy-Maszák Zoltán javaslatára, hosszú vita után úgy dönt, hogy a rektorválasztás kerüljön a február 13-i ET napirendjére. A rektorjelölés végül elmarad, a köztársasági elnök véglegesíti Sváby Lajost.

Múzeumfoglalás – Ludwig Múzeum, Budapest, 2013

Nagy Gergely

2013. május 9-én kortárs képzőművészek, művészeti szakemberek, diákok és aktivisták egy csoportja bevonult a budapesti Ludwig Múzeum épületébe és jelképesen elfoglalta azt. Az „Összefogás a kortárs művészetért” csoport akciója nem pusztán szimbolikus volt, a résztvevők megtelepedtek, letáboroztak a múzeum lépcsőjén és közel két héten át nem is távoztak onnan, azaz szó szerint megkerülhetetlenné váltak az odalátogatók számára. A folyamatos jelenlét tizenkét napja alatt az intézmény előcsarnoka egyfajta agorává alakult, a „Ludwig Lépcső” néven elhíresült akciót pedig, amely naponta adott teret szakmai beszélgetéseknek, fórumoknak, több százan látogatták. A spontán múzeumfoglalásra Balog Zoltán egykori EMMI-miniszter is meghívás kapott, de ő nem élt a felkínált lehetőséggel. Az akciót követő fél évben kéttucatnyi munkatárs mondott fel az intézményben.

Az események közvetlen kiváltó oka: a múzeum vitatható módon lefolytatott vezetői pályázata volt. A demonstrálók azonban nem Bencsik Barnabás addigi igazgató mellett és nem is Fabényi Júlia – a kormány által támogatott és általános szakmai vélekedés szerint jóval gyengébb pályázatot benyújtó – kinevezett vezető ellen tüntettek. Hanem intézményi autonómiát, demokratikus, transzparens, szakmai alapú döntéshozatalt követeltek, és azt, hogy a kulturális intézményrendszer működését ne manipulálja a Fidesz vezette jobboldali kormányzat. Ekkor ugyanis már jól látszott, a hatalom harcmezőnek tekinti a kultúrát is: egyre másra ültette jelöltjeit vezetői pozíciókba, az alkotmányba betonozott MMA egyre növekvő szerephez jutott és egyre hatalmasabb összegek fölött diszponált, miközben megkezdődött az autonóm és kritikus művészeti élet gettóba zárása. A performatív elemekkel tűzdelt akció végén a csoport kivonult a múzeumból, és szimbolikusan egy óriás nyílvessző segítségével juttatta el követeléseit a minisztériumba. A történtek részévé váltak annak az egészen 2015-ig tartó akciósorozatnak, amellyel a Szabad Művészek csoport (tagjai között Nemes Csabával, Csoszó Gabriellával, KissPál Szabolccsal és Orbán Györggyel), az említett „Összefogás” és a kortárs művészet több más szereplője tiltakozott a szabad kultúra ledarálása ellen.

Nyomásgyakorlás – Berzsenyi Dániel Főiskola, Szombathely, 1987

Berecz Zsuzsa

 Egyetemi infrastrukturális problémákra kívánt rámutatni a Szombathelyi Berzsenyi Dániel Főiskola hallgatóinak akciója 1987-ben. Az oktatás növekvő színvonalával és a rohamléptekben fejlődő hallgatói létszámmal a főiskola infrastruktúrája nem tudott lépést tartani, aminek élő példája volt, hogy a könyvtárban egyszerre csak tízen tartózkodhattak, ami egy 3-4000 fős főiskola esetén abszurd körülménynek számított. Annak érdekében, hogy ezt a belső problémát kifelé is megmutassák, a diákok különféle önszerveződő csoportjai a hozzájuk csatlakozókkal látványos performanszot valósítottak meg. Egy őszi napon több százan gyűltek össze az épület előtt és mentek be tízesével a könyvtárba, majd csatlakoztak ismét a sor végéhez, ami az épületen kívül, az utcán kanyargott. A végtelenített, több órás, nyomásgyakorló performansz láthatóvá tett egy problémát, erős közösségérzést és a változtathatóság élményét adva a diákság számára.

A demonstrációt spontán vita követte, amelynek során a könyvtár bővítéséhez további követelések társultak: a szűkös kollégiumi férőhelyek bővítése, valamint a leharcolt, kis tornaterem helyett az akkor már az ország egyik legjobb testnevelési képzéséhez méltó tornacsarnok építése. A vitában aktívan vett részt a főiskola reformista szellemiségű KISZ-csapata és egy bizonyos Ma Csoport is, melyből később a FIDESZ szombathelyi főiskolai szervezete nőtte ki magát.

A nyomásgyakorlás sikerrel járt. Fontos volt, hogy a hallgatók saját egyetemi struktúrájuk, környezetük alakítását tették a követeléseik középpontjába, és ezen keresztül gyakorolták a (főiskolai/egyetemi) polgárosodást. Ez a folyamat ekkor már országosan zajlott. A szombathelyi akció része volt az 1988-as költségvetési tervezethez kapcsolódó civil nyomásgyakorlásnak, amelybe különféle egyetemek kapcsolódtak be saját speciális, helyi követeléseik megfogalmazásával, demonstrációk szervezésével. A hallgatók alulról szerveződő, közvetlen demokráciát próbálgató, független érdekképviseleti szerveződései ^[1] évekkel előzték meg a politikai szinten majd csak 1989-ben végbemenő rendszerváltást^[2].

Pucérperformansz – Kaposvári Egyetem, 2013

Hartai Petra

2013-ban kaptunk egy rektori utasítást – mi, színi hallgatók is –, amelyben az állt, hogy tilos a strandpapucs, a miniszoknya, az erős smink, a „túlzott parfümhasználat”, a pánt nélküli ruha, a rövidnadrág az intézményben, mert a Kaposvári Egyetem vezetése ragaszkodik ahhoz, hogy az oktatók és a hallgatók a mindennapokban az ünnepi eseményekhez, a vizsgákon az alkalomhoz illő öltözékben jelenjenek meg. Természetesen több sebből vérzett ez a nagyszerű ötlet. Korlátozni akarták az öltözködési szokásainkat, a szabadságunkat, és persze megint megfeledkeztek a színészképzésről. A vizsgáinkon vagy a hétköznapokban hogyan tudtunk volna megfelelni ezeknek az elvárásoknak? Ezt már nem hagyhattuk szó nélkül. A rektori utasítás szerint szépen felöltöztünk, majd mindannyian bementünk Csapó Virág művészi beszéd órájára, és vele együtt levetkőztünk. Meztelenre. Kiálltunk magunkért, és bár performanszunkra válasz nem érkezett, a korlátozások szigorú be nem tartásával folytattuk tanulmányainkat a Kaposvári Egyetemen.

^[1] ld. még ehhez:  K. HORVÁTH ZSOLT: Az egyetemi demokráciáról, Café Bábel, 22. évf. 74. sz. / 2013.

^[2] A szöveg alapjául Vágvölgyi András mozgókép-pedagógus, az akkori reformista KISZ munkájában résztvevő főiskolai diák közlése szolgált.