Hiszen mi lehetne ma Magyarországon húsbavágóbb, mint azonos nézetek híján a barátságok szétesése, vagy a régi, jól beágyazottnak gondolt kapcsolatokban a lassan mindent felőrlő hazugság kérdése?

A Művészetben a nyitóképpel sok minden eldől. Serge a lakásában boldogan mutatja régi barátjának a nemrég megvásárolt festményt: fehér alapon haránt irányú fehér pászmák; Marc a képet nézi. Ha Serge üdvözült arccal mutatja Marcnak a művet, mintha az még sohasem találkozott volna monokróm alkotással – és ő úgy is nézi, mintha valóban nem látott volna hasonlót –, illetve ha a nézőtérről a kép tényleg puszta fehér felületnek tűnik, akkor az előadás iránya általában borítékolható: a néző „egy tisztességen megcsinált félkommersz darab” (Nánay István jellemzése 1997-ből) kommersz verziójára készülhet.

A Thália Télikertben, Béres Attila rendezésében pontosan így kezdődik a Művészet, Yasmina Reza 1994-ben írt, s azóta Magyarországon is többféleképpen játszott sikerdarabja, és így is folytatódik. Marc (Zayzon Zsolt) véleménye – a neves művész festménye túlértékelt blöff, „ezért a szarért” 80.000 eurót kifizetni nevetséges – ebben az előadásban úgy cseng, mint a legfelszínesebb kocsmai beszólás. Serge (Nagy Viktor), amikor a védelmébe veszi „az igazából nem is monokróm” képét, akkor már maga is poénként süti el a „fejlődés immanens dinamikáját”. S a harmadik barát, Yvan (Hevesi László), aki senkit sem akar megbántani, ingadozásával így csak minden szellemi vitától eltávolított kiegészítőnek tűnik.

Fotók: Puskel Zsolt

Pedig – bármennyire furcsán hangzik is a mindig változó színház esetében – lehetne másként. Ki lehetne például hegyezni mindezt az egyénre és a közösségre. Hiszen mi lehetne ma Magyarországon húsbavágóbb, mint azonos nézetek híján a barátságok szétesése, vagy a régi, jól beágyazottnak gondolt kapcsolatokban a lassan mindent felőrlő hazugság kérdése? Ennek fájdalmát – még ha a Színház folyóirat akkori vitájában az előadás mélységével kapcsolatban megoszlottak is a vélemények – 23 évvel ezelőtt Ascher Tamás rendezése a Katona József Színházban pontosan érzékeltette. Most mindehhez kevésnek bizonyul az a tény, hogy a darab egy igazság kimondásával kezdődik, és egy kegyes hazugsággal végződik; közben nem válnak láthatóvá a betapaszthatatlan sebek. Az őszinteség és a barátság kínzó témája, az ízléskülönbség és a barátság megtarthatóságának dilemmája eltűnik – elsősorban Marc papírmasé figurája mögött. Marc – akiről nemcsak azt tudjuk meg, hogy ki nem állhatja a modernizmust, de másrészt azt is, hogy valaha Paul Valéry tiszta költészetének rajongója volt – nem lehet csupán az a javíthatatlan nyárspolgár, akinek itt látszik: Zayzon Zsolt alakításában a darab kulcsfigurája veszti el mélységét.

Ez azért is fájó, mert a Művészet a társadalmi kérdések összefüggésben is aktuális lehetne. Nemcsak a francia burzsoázia diszkrét báját lehetett volna a mai Magyarországra / (világra) vonatkoztatni, hanem mindenekelőtt az autonómia problémáját: vajon van-e ma saját – gazdaságtól, hatalomtól – független tere a művészetnek vagy a kultúrának? Vajon a Művészet valóban szabad, vagy idézőjelek közé szorított, ahogy a darab címében eredetileg áll? (2011-ben, amikor az Orbán-kormány megtámadta az egyetemi épületekhez kapcsolódó műalkotásokat létrehozó, hat éve futó Art Universitasprogramot, akkor a célkeresztben elsősorban egy monokróm mű állt, Gál András Ki fél a sárgától? című alkotása, amely a Magyar Nemzet cikkében az idézőjeles „műalkotás” kategóriájába került.) Marc – aki a darab szerint repülőgépmérnök – itt és most lehetne akár politikus is, egy egykori költő, aki mára kiábrándult a kortársakból, vagy a felsőoktatás fölött rendelkező, a gazdasági hasznosságot mindenek fölé emelő miniszter, mellesleg maga is műszaki értelmiségi. A modernizmus ebben az összefüggésben már valóban szitokszóvá vált, és Marc tényleg nem más és nem több, mint „a régi szép idők híve”.

Persze ebben sem Serge, sem Yvan nem marad el mögötte. Béres Attila rendezésében a kép tulajdonosa egy nagy fekete kendővel óvja féltett kincsét, hogy újra és újra színpadiasan leplezhesse le, míg a különcből konzervatívvá vált Yvan otthonában egy régi festőállványon helyezi el apja egyik sikerületlen képét. Már az alapdíszlet is valamilyen régi modernitás-felfogásból indul ki: az előtérben a bútorzat és a padló minden kontraszt lehetőségét kizárva fehér, a hátteret pedig egy rideg oszlopcsarnok illuzionisztikus képe zárja le, elenyészve egy fehér téglalapban (amelybe az ominózus képpel ellentétben nem fér el három ember portréja vagy árnyéka).

Ha a régiről és a modernről van szó, akkor Yasmina Reza műve az elmúlt évtizedek során csakis egyre kínosabbá válhatott. Hiszen a modernizmus már a kilencvenes években is rég meghaladott volt – a mű adott esetben posztmodern paródiaként is olvasható –, miközben az avantgárd elleni nyolcvan-száz-százötven évvel ezelőtti polgári kirohanások máig nem veszítettek sem táptalajukból, sem erejükből, sem irányukból. Kazimir Malevics Fehér alapon fehér négyzete több mint száz éve készült, Robert Rauschenberg Fehér festményeit az ötvenes évek elején mutatta be, és a Művészetben legközvetlenebb párhuzamként felmerülő Robert Ryman is már hatvan éve festette fehéren fehér képeit. Ehhez képest a mai Magyarországon – vagy épp a világ szinte tetszőleges táján – a monokróm még éppúgy zsigerből előhívja az „ezért a szarért ennyi pénzt adni” fordulatát, mint szinte bárhol és bármikor a XX. század folyamán. De a Thália Színházban most még a régi és klasszikus sincs a helyén. A Marc lakásában látható „posztflamand” kép a szöveg szerint Carcassone látképét nyújtaná, ehhez képest a színpadon – megint csak festőállványon – idősebb Pieter Bruegel 1563-ban készült híres képe, a Tájkép – Menekülés Egyiptomba című alkotás mint reprodukció jelenik meg. (A figyelmetlenségből adódó zűrzavart akár ki is lehetett volna egyenlíteni egy utalással: Bruegel képén három vándor apró figurája jelenik meg.)

A három egykori barát így egy nemcsak ellentmondásokkal teli, mint inkább zavaros szellemi és fizikai térben mondja el szövegeit: Zayzon Zsolt mereven és egyszínűen, Nagy Viktor jó ütemérzékkel, de egy túl naiv karakterben, Hevesi László pedig csak az önálló életre kelt – és adott keretek között remekül megoldott – monológokban kibontakozva. A szavakból így néhány töredék vagy jól elejtett mondat valószínűleg megmarad, de a képekből szinte semmi. A Művészet esetében ez különösen távol áll a lehetségestől.

Hol? Thália Színház, Télikert

Mi? Yasmina Reza: Művészet

Kik? Szereplők: Hevesi László, Nagy Viktor, Zayzon Zsolt.
Fordította: Bognár Róbert. Díszlettervező: Horesnyi Balázs. Jelmeztervező: Pilinyi Márta. Zeneszerző: Matisz Flóra Lili. Rendezőasszisztens, súgó: Őri Rózsa. Rendező: Béres Attila.