Lassan építkező krimi-dramaturgia, pontos alakítások, mértani térkezelés. A virtuális valóssággal játszó pedofil-történet óvatosan közelít, majd a létkérdések sűrűjébe húz, hogy kötődésről, bizalomról személyiségről gondolkodjon.

A nem túl távoli jövőben járunk: nincs már internet, a helyét átvette a Nether nevű szimuláció, ahol tanulhatsz, dolgozhatsz, szerelmeskedhetsz, sőt bármit megtehetsz, hogy ne vedd észre, ez a nem túl távoli jövő eléggé szar hely: a nagy vírus után alig vannak fák, tombol a szegénység, az emberek elszigeteltek. Jennifer Haley kortárs amerikai drámaíró darabjának 2013-ban volt az ősbemutatója, amikor még nem volt majdnem egymillió áldozata a világban a Covid-19-nek. Maszkban ülünk be a Trafó nézőterére, ami már jóval a kezdés előtt nyitva van, hogy ne legyen tumultus, nyomakodás. Kézfertőtlenítés van és az előadás után pedig soronként, rendezetten hagyjuk el a színháztermet. A valóság finom permetként száll az előadásra, melynek mélytengeri áramlatai hömpölyögnek a cseppfertőzéstől függetlenül is.

Fotók: Déri Miklós

Egy pillanatra úgy törik meg a fény a mindennapok egyik kis nyálcseppecskéjén, hogy azt hisszük, nem is lesz premier. Vajdai Vilmos, az előadás rendezője és a TÁP Színház vezetője kéri a figyelmünket, hogy elmondja: mivel a produkció alkotói szolidaritást vállalnak az SZFE-t elfoglaló diákokkal, mivel a kultúra teljes pályás letámadásban van, álszent dolog volna a saját művészetünkkel foglalkozni, a nézőknek pedig tartalmasan szórakozni. Az utcáról beengedik a hallgatók küldöttségét, hogy maszkban, tisztán, reménytől csengő hangon énekelni kezdjenek. Mi nézők pedig felállunk és rázendítünk: „Kicsi vagyok én, majd megnövök én…” Hogy akkor mától nincsenek előadások, a művészek és háttérdolgozók egymás után sztrájkba lépnek, hogy a hiánnyal hívják fel a többi ember figyelmét a kultúra fontosságára…? Vajdai szól a technikusnak, hogy indítsa a zenét, kezdik a bemutatót.

Súlyos basszusok húznak be a steril, enyhén futurisztikus, letisztult térbe. Juhász Nóra a színpad közepére monumentális kockát tervezett, balra és jobbra egy-egy kihallgató szoba, talán ugyanaz a szoba, ki tudja. Néhány szék; asztal, ami képernyő, a színészek néha infókat hívnak be rajta – hosszú kábelek kötik be az égbe, a Nether mindent behálózó rendszerébe –, Juhász András és Varga Vince stilizált videói egyszerű jelekkel működtetik a technika adta lehetőségeket. A tér hátsó fala és a kocka ugyanolyan anyagból készült. Talán szikla, talán beton, földalatti katonai bázist idéz. Valamiféle biztonságos, ám rideg, kietlen tájat. Ez lett a világból, ez az emberiség menedéke. Van azonban egy másik menedék, egy virtuális. Egy szupertikos, ahová csak szigorú protokollal lehet belépni és ahol egy csodás, XIX. századi házikó vár, nagy kerttel, gyönyörű bútorokkal és vannak gyerekek is csinos ruhácskákban, akikkel bármit megtehet az ide érkező. Hogy mi történik itt, azt a tér közepén álló kockából követhetjük.

Az előadás erőssége éppen az, ami kezdetben talán nehezíti is a befogadást. A hideg, elemző szemléletmód. A távolságtarás. Morris nyomozó és Sims úr hosszan beszélgetnek, filozofálnak a bal oldali szobában. Aztán a jobb oldali szobában Morris és Doyle tetszik ugyanezt. A sok szöveghez pontos, érthető dikciót jelöl ki színészeinek a rendező. Elsőre furcsán hat, ám ahogy emelkednek a tétek, hálásak leszünk: a Trafó nagy légterében nem maradunk le egyetlen részletről sem, minden rag, kettős jelentés, átvitt értelem tökéletesen a helyén van. Kezdetben a gondolatokon állítja élesre a fókuszt az előadás. Ha szabad akaratból vesz részt a játékban mindenki, a gyerek avatárt mozgató felnőtteket is beleértve, és a virtuális menedék minden törvényt betart, akkor mi a probléma? Miért kellene lekapcsolni?

Szerencsére később sem látjuk, hogy fajtalankodnak tíz év körüli gyerekekkel stilizáltan. Ugyanakkor Vitárius Orsolya táncművész a kis Iris szerepében civil szépséggel idézi meg a gyermeki ártatlanságot, mozgása légiességével pedig a bármi megtörténhet alapvetését. Lestyán Attila Mr. Woodnutként jólneveltséggel lefojtott titkokat sejtet tekintetében. Hajduk Károly elemi belső tartással vezet minket végig Sims úr személyiségének legbenső tragédiájába. Pedofil vágyainak bűnös, ártó voltát teljes súlyában átéli, ugyanakkor a szabad akarat minden eszközével harcol az ellen, hogy valóban kárt tegyen embertársaiban. Terhes Sándor Doyle szerepében szívet tépően törik össze, mikor a virtuális világbeli szerelme a való életben is előtte áll, és kiderül, ő sem szeretett még így senkit soha. Szeme megtelik könnyel, rejtené is áradó érzelmeit önmaga és a világ elől, mutatná, sőt odaadná őket a szeretett másik embernek. Súlyos érzelmi tétek kerülnek szép lassan a színpadra. Józsa Bettina tartással szikárra faragott Morrisa fokozatosan bontja le a nyomozó elsőre kikezdhetetlennek mutatott szobrát. Ijedt emberi arcot látunk, ahogy az ügy hivatali kereteken túli személyes misszióvá válik, a Netherbe teljesen átköltöző, testüket hátrahagyó árnyak elleni meggyőződéses harccá.

Az ötszereplős előadás második felében egy csapat kamasz érkezik a térbe. Elsőre azt gondolom, a kiváló Gondolat Generátor alkotócsoportja. A honlap nem említi őket, annyi derül ki, hogy Hód Adrienn készítette a koreográfiájukat. Meg beszélik előadás után páran, hogy biztos valamelyik drámás középsuliba járnak, talán vörömartysok vagy nemesnagyosok. Gyermekségen túl, felnőttségen innen. Amatőrségen túl, profizmuson innen. Otthonról hozott fekete ruhákban, egyforma piros zokniban. Eddigre volt már machetével gyilkolás és „baszott-e már egy jót a Netherben”. Jelenlétük tovább emeli a tétet. Darab test lesz-e szép lassan az ember a hatalom színpadán? Vágyai zokniját levetni nem tudó fogyasztó? Virtuális fantáziabirodalmának magányos lakója? Vérengző gyilkos gyermekkori kuckójába bújva?

Elsőre azt hittem, hogy a Varga Zsófia fordította szöveg hagyja nyitva a történet kérdéseit és Bíró Bence dramaturgi találmánya helyezi az egyik korábban elhangzott jelenetet az előadás zárlatába, de az internet – bár nem tud annyit, mint a Nether – hamar elárulta, hogy ez az ismétlés az írónő, Jennifer Haley gesztusa. Izgalmasan összekeveredik avatár, mozgató, civil és színész. Filozófiai sűrítés, átrendeződő értelemvektorokkal. Aztán videó vetül a kockára, a kisnövésű Gaelynn Lea, akit a gyógyíthatatlan osteogenesis imperfecta nevű kór tolószékbe kényszerített, a szerelemről énekel. Ér egy könnycseppet elmorzsolni a sötétben, ha már válaszolni nem tudunk: legyen bármilyen beteg az ember lelke vagy teste, mindig a szeretetre vágyik?

Hol? Trafó
Mi? Jennifer Haley: A Menedék
Kik? Szereplők: Hajduk Károly, Józsa Bettina, Terhes Sándor, Vitárius Orsolya, Lestyán Attila
Fordító: Varga Zsófia. Dramaturg: Bíró Bence. Látvány: Juhász Nóra. Jelmez: Bujdosó Nóra. Videó: Varga Vince, Juhász András. Koreográfus: Hód Adrienn. Rendezőasszisztens: Péter Benjámin. Rendező: Vajdai Vilmos