Mindketten színészként indultak, és mindkettőjük pályája, úgy tűnik, kivezetett a reflektorfényből, át a rivalda másik oldalára. A távbeszélőben alkotókat kérünk fel, hogy hívják meg egy tőlük távol élő kollégájukat szakmai eszmecserére. A beszélgetést kísérte, szerkesztette: Proics Lilla.

Czukor Balázs: Pont elkerültük egymást a Bárka Színházban.

Mezei Kinga: Mi 2004-ben érkeztünk Újvidékről a Bárkára, ezek szerint te 2003-ban mentél el onnan.

CzB: Igen, fél évet voltam ott.

MK: Miért csak annyit?

CzB: Kirúgtak. Mercutiót próbáltam a Bárkán a Rómeó és Júliában. Folyamatosan tolódott a bemutató időpontja, Bodó Viktor meg korábban már hívott a Katonába, a Motelba. A két produkció összecsúszott, én pedig Bodóval mindenképp szerettem volna dolgozni, így kikértem magam a Rómeó és Júliából,  aztán valamivel később kirúgtak.

MK: Nahát, ezt nem is tudtam.

CzB: Utána hívtak az Örkénybe.

MK: Amióta eljöttél az Örkényből, nem is nagyon tudok rólad – és ahogy most megnéztem, úgy tűnik, kiszálltál a színészetből.

CzB: Színpadon már jó pár éve nem játszom. Filmen, ha hívnak, igen, de nem forgatok túl sokat.

MK: Látod, nekem pedig a film eddig majdnem teljesen kimaradt az életemből, és ezt végtelenül sajnálom, mert nagyon érdekel. Évekkel ezelőtt, amikor Magyarországon éltem, lettek volna lehetőségeim, amelyekkel az akkori élethelyzetemben sajnos nem tudtam élni, aztán hazajöttem Szerbiába, és nagyon távolra kerültem a magyar filmgyártástól. Nagy örömömre nemrég egy délvidéki képzőművész-filmrendezőtől kaptam egy felkérést. Drukkolok, hogy megvalósuljon. Visszatérve: te azóta rendezel, amióta abbahagytad a színpadi színészetet?

Mezei Kinga a Jadviga párnája próbáján. Csokonai Színház. Fotók: Máthé András.

CzB: Igen, de mesélj kicsit te, mert én csak annyit tudok, hogy évek óta nem élsz Magyarországon.

MK: Igen, 2011-ben haza kellett jönnünk a kisfiammal… Meglehetősen nehéz időszak volt, minden téren. Itthon aztán Urbán András társulatához szerződtem, a Kosztolányi Színházba, ahol 2015-ig voltam tag. Majd hosszas vajúdás után elvállaltam az Újvidéki Színház művészeti vezetői posztját, holott soha nem voltak ilyen jellegű ambícióim. De nekem az a színház mindig is olyan volt, mintha hazamennék, ott kezdődött velem minden színházhoz kötődő fontos dolog, ismertem a társulat nagy részét, a kollégáim, osztálytársaim, barátaim voltak. Ismertem a színház minden zegét-zugát, a deszka szagát, amelyen évekig játszottam. Így történt, hogy végülis a színházban akkor éppen zajló történések okán a lelkiismeretem azt mondatta velem, hogy vágjak bele. Egyrészt mert tele voltam ötlettel, és a budapesti évek alatt rengeteg új tapasztalat ért, valamint olyan ismeretségekre tettem szert, amelyeket, úgy éreztem, a társulat javára tudnék fordítani. Másrészt világosan láttam a feladatot és annak nehézségeit is, de tudtam, hogy miért, és főként kikért vállalom. Aztán olyan dolgokkal szembesültem, amelyek azt mondatták velem, hogy nem éri meg… úgyhogy eljöttem. Azóta szabadúszó vagyok. Lényegében ezzel némiképp kiszálltam a színészetből – azóta nem nagyon játszom, inkább rendezői feladatok találnak meg. Az utolsó színészi munkám a Piaf-menet volt, illetve tavaly játszottam a doktori előadásomban, az Éjidőben.

Nem mondom, hogy nem hiányzik a színészi munka, de tudtam, hogy mire számíthatok. A színházak nyilván nálunk is elsősorban a társulati tagoknak igyekeznek munkát adni, nem a szabadúszóknak. Ilyen a rendszer, és én vállaltam ezt ezzel a döntéssel. Negyvenen túl már az ember mérlegel. Ha túl sokszor kell szembe menned magaddal, valószínűleg nem éri meg. Én elsősorban az alkotásban hiszek, és ha nem ez a lényeg, ha a színházcsinálás az elfogadhatónál több kompromisszummal, vitával, fájdalommal jár, akkor az már nem arról szól, ami miatt én ezt valaha elkezdtem csinálni. A színházrendezésben is megvannak a küzdelmek, vajúdások, nem is kevés… de ott az ember a saját hibáival, képességeivel folytat elsősorban küzdelmet, ami sokszor jóval nehezebb… de legalább alkotómunka. Tehát végül is rendbe raktam magamban ezt a döntést, pedig sokszor hiányzik a színpadon játszás.

CzB: Tényleg? Nekem egyáltalán nem.

MK: Nekem sem hiányzik minden szempontból. Talán ezért nem is teszek semmit azért, hogy játsszak. A stressz, ami ezzel jár, nekem se hiányzik. Inkább a „jó fele”, amikor olyasmit éltem meg, hogy néhány pillanatra több lettem azzal, ami rám rakódott az alkotómunka által. A szerepalkotással járó „szépek” és „nehezek” is hiányoznak.

Czukor Balázs a Home Bank próbáján. Weöres Sándor Színház. Fotók: Mészáros Zsolt

CzB: Engem nagyon zavart, hogy nem igazán tudtam színészként azok mögé előadások mögé állni, amelyek nyilvánvalóan nem akartak szólni semmiről. Hihetetlenül frusztrált, és időpocsékolásnak éltem meg, ha nem találtam semmi értéket egy próbafolyamatban. Sajnos sok ilyen volt. Egyébként, ha valami jól sikerült, nem okozott igazán örömet, hanem csak jól esett, hogy túl vagyok egy munkán. Rá kellett jönnöm, hogy amilyen a jelenlegi színház, és amit képvisel, abban színészként nem szívesen veszek részt.

MK: Mármint az intézményesített színház nem érdekel?

CzB: A sikerorientált színjátszásnak nem sok értelmét látom, pedig ez a jellemző.

MK: Ebben igazad van.

CzB: A szereplési vágy miatt lettem színész, de ez egy idő után elfogyott. A színészi lét jelenleg jobban hasonlít a tehetség-showkban való szerepléshez, mint valamiféle útkereséshez, amit áthat az átalakulás mágikus ereje. Rendezőként is ennek a rendszernek vagyok a része, de bizonyos határokon belül jobban el tudok térni a struktúrától, a beidegződésektől. És jobb esetben azokról a problémákról tudok beszélni, amelyek épp foglalkoztatnak.

MK: Én annak a színházi struktúrának a létjogosultságát kérdőjelezem meg sokszor, ami itt Európában kialakult. Az intézményesített repertoár-színházat és a színészi egóra alapozó színházcsinálás értelmét vitatom. A színházat mint műfajt nem.

CzB: A játék jó esetben lebonthatná az egót, vagy segíthetne átalakítani az önmagunkról alkotott hamis képet. Ehhez képest például a Bruce Willis arca rá van nyomva egy energia-italos dobozra, akiről mindenki tudja, hogy ő egy sikeres színész. Szerintem ez elég zavaros…

MK: Igen, valóban. Ezért tűnik számomra hitelesebbnek a keleti hozzáállás. Illetve újra nagy felismerés volt számomra – amikor a doktori kutatásom kapcsán behatóbban foglalkoztam a színház gyökereivel –, hogy például a rítusoknak milyen mértékig volt valós funkciójuk és közösségformáló erejük. Mi távolodtunk el a színház lényegétől, a közösségiségétől. A nyugati színházat az ego uralja. A színpadon nálunk szokás azt megmutatni, hogy én ki vagyok. A keleti színész azért bújik maszk mögé, hogy átadja magát valami másnak – ami nem ő. Egy no-színész annál jobb, minél inkább el tudja rejteni, hogy ő kicsoda.

CzB: Hát igen, ez jóval izgalmasabb…

MK: Talán éppen ezért tartunk itt, és ezért lehetnek olyan emberek sztárok, akiket elsősorban az ego hajt. Időközben a sztár kifejezés is pejoratív lett. És tulajdonképpen működik egyfajta kontraszelekció is. Kiszorulnak azok, akik nem hajlandók alávetni magukat ennek a struktúrának, akiknek a belső érzete mást diktál. Akadnak persze olyanok – és minden tiszteletem az övék –, akik kibírják ezt a rendszert úgy, hogy nem veszítik el a jó lelkületüket.

MK: A legideálisabb helyzet, ha van egy közösség, egy alkotócsapat, akikkel együtt lehet dolgozni, gondolkodni éveken keresztül, és ki tud alakulni a közös munkából egy sajátos nyelv, világ, amiben a csapat otthonosan mozog és a közös munkák során fejlődik. Nagyon nehéz társulatról társulatra menni azzal a gondolkodással vagy stílusvilággal, ami a sajátod, és minden alkalommal elölről kezdeni mindent, majd lehetőleg hat hét alatt elkészíteni egy előadást. Pedig a rendezők, alkotók nagy része erre kényszerül, mert ilyen a rendszer. Ez nonszensz, így nem lehet alkotni. Hiszen az alkotásnak része a kutakodás, a tévedés, a kísérletezés is.

CzB: Persze, szerintem is akkor izgalmas egy munka, ha a kezdéskor inkább kérdések vannak bennem, nem pedig válaszok, különben minek nekiállni az egésznek.

MK: Ugyanakkor az a hajszolt idő, amelyben életben maradni próbálunk, és az oktatási rendszer, amiben megtanítják nekünk, hogyan kell csinálni, és egyáltalán, az egész szakma működése pont ennek az ellenkezőjét várja el. Ebben a rendszerben már a bemutató után kapaszkodunk a következő feladatért, szinte mindegy, milyen is lett, amivel eddig foglalkoztam: adjátok a következőt! És meg vagyunk sértődve, ha nem vagyunk benne a következőben. Miközben, ha a sok-sok feladat között elérkezik végre egy olyan, ami igazán megtalál, és tudsz vele azonosulni, a tiednek érzed, sokáig hordozhatod magadban, és utólag is tanulhatsz belőle. Hálás vagyok, mert néhányszor volt ilyenben részem, és ez tényleg ritka, nemes érzés. Ilyen volt nekem Julika a Bárkában.

Neked melyik volt az a szereped, amikor értetted, miért állsz ott, és tudtál vele azonosulni?

CzB: Szerencsém volt, hogy Miskin herceget eljátszhattam Jeles Andrásnál. Habár a Félkegyelmű talán nem volt olyan erőteljes előadás, mint amiket korábban láttam Andrástól, vagy akár a nemrég készült Boldog herceg. Volt olyan jelenet, amelyet a bemutatóig nem is próbáltunk, mert András mindig annál a résznél került ihletett állapotba és kezdett a színházról vagy a színészetről beszélni, de annak hatására, ahogy beszélt, valahogy magától összeállt a jelenet. Ritka, hogy valaki így merjen dolgozni.

MK: Amikor rendezel, hatalmi helyzetben érzed magad?

CzB: Dehogy. Évekre tönkre lehet vágni egy színészt vagy háttérdolgozót néhány rossz mondattal. Szerintem még a legnehezebb próbák alatt is figyelni kell folyamatosan, hogy senkit ne sérts meg. Talán a munkának ez az egyik legfontosabb része, hogy gyakorolhatnád a hatalmat, de nem teszed, hanem lehetőségeket kínálsz.

MK: Ki a hibás abban…

CzB: A rendező.

MK: Ha a színészek 90%-a alkotó embernek merné megélni magát, akkor más lenne a helyzet.

CzB: Igen, de nem erre vannak szocializálva. Egy rendező a hatalmánál fogva sok mindent megtehet. Pedig nem sok értelmét látom, ha egy rendező nem partnerként tekint azokra, akikkel együtt dolgozik. Szerintem sokkal több bátorság kell hozzá, mint felülről diktálni.

MK: Valóban a rendszer a probléma, amelybe az oktatás szocializált minket bele. Jól kell tudni instrukciót fogadni, és jól kell tudni azt leképezni. De mi van akkor, ha nekem teljesen más utam van ugyanoda, és arra nem kíváncsi senki, mert nincs idő rá?

CzB: Nincs más lehetőség, mint figyelni, támogatni, és bízni benne, hogy elég az idő. Én sokszor nem is szoktam próbálni, csak beszélgetni, néha nagyon hasznos tud lenni.

MK: Nem kérdés, lehet így dolgozni, de azért vannak olyan formák, amiket muszáj próbálni. Illetve egy összeszokott csapat kevés próbával is tud jól dolgozni.

CzB: Persze. De ebben a rendszerben, mivel annyira kevés az idő, én inkább azt választom, hogy úgy teszek, mintha több idő lenne.

MK: Hogy néz ki ez a valóságban?

CzB: Úgy, hogy lényeges dolgok tényleg csak az utolsó pillanatokban állnak össze bennem is…

MK: Most mit csinálsz?

CzB: Az Ádám almái című előadást újítjuk fel Szombathelyen. Most is itt vagyok.

MK: És ilyenkor az asszonykád is veled megy?

CzB: Igen, az egész család. Surányi Nórával, a feleségemmel gyakran együtt dolgozunk.

MK: Díszletet és jelmezt csinál?

CzB: Az Ádám almái jelmezét ő csinálta, de van, hogy együtt találjuk ki az egész előadást. Pár éve csináltunk részvételi színházat szülésről-születésről – abban például jóval dominánsabb volt nálam. Kilenc hónapig dolgoztunk az előadáson: rengeteg interjút készítettünk, és megismerhettünk hét embert, akikkel együtt a születéssel foglalkoztunk hónapokon át. Fantasztikus volt.

MK: Az interjúkból írtátok?

CzB: Igen, de ők is szerepelnek benne.

MK: A saját történetüket mesélték?

CzB: Igen. Volt, aki csak a történetét adta, de heten úgy döntöttek, hogy játszanának is. Rengeteget beszélgettünk a szülés körülményeiről, a lélektanáról, és arról, hogyan élik meg magukat a világban, persze a szülés és születés tükrében. Aztán egyszerű jeleneteket készítettünk finom színházi eszközökkel.

MK: Ha most hívna valaki játszani, és izgalmasnak ígérkezne a feladat, elmennél?

CzB: Lehet. De erre nagyon kevés az esély. Például a szorongás is erősen akadályozhat.

MK: Mitől szorongsz?

CzB: A megfelelési kényszertől, hogy ne a szerep mellett legyek, miközben játszom.

MK: Balázs, kinek kell jól játszanod? Nem magadnak?

CzB: De.

MK: A Sirályban például érezted, hogy összetalálkoztál a szereppel? Mert én úgy emlékszem.

CzB: Az ötvenedik előadás után mentem haza először örömmel. Akkorra jutottam el egy olyan szintre, amit utána meg is tudtam tartani. De előtte végig botladoztam.

MK: Botladoztál… cseszd meg, te magad vagy Trepljov. Ezt rád írta Csehov.

CzB: Talán pont ezért.