Jankovics Pétert jól ismerhetik azok, akik gyakran járnak független színházi előadásokra. De azt valószínűleg még közülük is kevesen tudják, hogy bábszínészként végzett. A bábbal való kapcsolatáról és az SZFE-s fiatalokról is szó esik a vele készült interjúban.

Fotó: Jakkel Rudolf

– A külsőd, a kisfiús kinézeted mennyire befolyásolja azt, hogy milyen szerepeket kapsz?

– Meglep a külsőmmel kapcsolatos megállapításod. Pár évet talán letagadhatok, de lassan azért beérem a koromat. Tény, hogy meghatározó a színész alkata a szereposztáskor, de fontos tényező az ember személyisége, habitusa és a feladatra való rátermettsége is. Ugyanakkor az sem ritka eset, hogy bíznak a néző fantáziájában, és teljesen eltérő korú, kinézetű vagy nemű szerep talál meg. A lényeg, hogy valami közös pont legyen bennem és az adott figurában, hiszen minden esetben magamból építkezem. Znajkay Zsófia Az ölében én című előadásában jelenetenként ugrálok évtizedeket ugyanabban a szerepben. Egy-egy gesztus, reflex pedig a fiamtól származik, de a gyerekkori Tihamér már elsőre nagyon ismerős volt, sok mindent visszahozott az akkori énemből, volt miből dolgoznom.

– Ezek ennyi éven keresztül is megmaradnak?

– Hogyne, sok mindenre emlékszem. Rendkívül türelmetlen gyerek voltam, és nehezen tudtam hosszan koncentrálni egy dologra. Nem bírtam a bezártságot, a kötelező feladatokat, hatalmas szabadságvágy volt bennem. De azt hiszem, a felsoroltak kivétel nélkül jellemzőek rám ma is.

– Ha már a szabadságot említetted, hogyan viselted a tavaszi karantént?

– Tartalmas évad volt már mögöttem, több bemutatóm nem is lett volna, így csak az előadásaim maradtak el. Örültem a pihenőnek, kicsit lelassultam, sok dolgot fedeztem fel magam körül, amiket addig figyelmen kívül hagytam. Nemrég kialakítottam a lakásomban egy kis házistúdiót, így tudtam otthonról is dolgozni, többek között izgalmas olvasmányokból készítettem hangoskönyveket. Azonban sajnos éppen akkor állt le az élet, amikor A halál kilovagolt Perzsiábólt játszottuk volna a Trafóban, ami nagy szívfájdalom volt, mert ezt az előadást konkrétan évente egyszer tűzi műsorára a Trafó. Az, hogy ilyen ritkán megy, azt is jelenti, hogy ilyenkor úgy kell készülni, mintha újra a bemutató előtt állnánk, csak éppen próbafolyamat nélkül. Ez borzasztóan nehéz feladat, hatalmas bizonytalanság van bennem ilyenkor előadás előtt, de szerencsére egy olyan csodálatos anyagról van szó, ami mindig megéri ezt a munkát. Egyébként akkor sem vagyunk sokkal előrébb, amikor havonta játszhatunk egy előadást, mert ennyi idő elteltével is kopnak a próbafolyamat tapasztalatai, és elveszlik a lehetőség, hogy az előadások során akár a nézői reakciók alapján fejlődni tudjon a dolog, hiszen főleg arra koncentrálunk, hogy ismét összerázódjon a darab. Hálás vagyok, hogy sok helyen játszhatok, de nem szeretem ezt a rendszert, mert nehéz és megterhelő úgy dolgozni, hogy mindig egy kicsit elölről kell kezdeni.

Jankovics Péter a karamazovban. Fotó: Börcsök Mihály

– Hogyan lehetne ezen változtatni?

– Pintér Béla módszere, a tömbösítés például nagyon jó ötlet. Így egy hosszabb szünet után újra „be tud járatódni” az adott előadás. Már 3-4 egymást követő alkalom is eléggé megerősíti az embert ahhoz, hogy több hónap kihagyás után is jó érzéssel vágjon neki a következőnek.

– Keményen megküzdöttél azért, hogy színész legyél, hetedszerre vettek fel a főiskolára, Meczner János bábos osztályába…

– 2004-ben az SZFE prózai tagozatának felvételijén a harmadrostán kiestem, de Meczner János tanár úr áthívott a párhuzamosan induló bábosztályba. Hirtelen nem tudtam mit kezdeni a helyzettel, ismeretlen terep volt számomra a báb, de az is nyilvánvaló volt, hogy ez az utolsó esélyem. Ma már nagyon hálás vagyok neki, hogy bízott bennem és lehetőséget adott. Rengeteg dolgot kaptam, ami nélkül ma sokkal szegényebb lennék. Rajongója lettem a bábszínháznak, és nagyon nagy eredménynek tartom azt, hogy az egyetemen ilyen szintű bábos képzés van. Egyik fontos találkozásom Lénárt Andrással, a Mikropódium kitalálójával volt. Mozgatást és bábos gondolkodást tanított nekünk, de mindaz, amit tőle tanultam, jelentős mértékben hatott a prózai színészetemre is.

– Hogyan?

– Nehéz ezt megfogalmazni. Nagy hatással volt rám, ahogy egy adott bábtechnikát megközelített, és ez nem feltétlenül a hagyományos bábszínház lényegét jelentette, hanem a tárgyakhoz való viszonyról szólt. Egészen elvarázsolt a tárgyjáték, a tárgyak megszemélyesítése, az a folyamat, ahogy életre kelnek a mozdulatainktól. Azt érzem, hogy a legegyszerűbb kelléknek is lelke van, és ez látványos tud lenni. Örömmel tértem vissza a bábozáshoz rendezőként a Mini Textúrán és a Ciróka Bábszínházban. Ráadásul a Cirókában egy saját történettel álltam elő, amiből Kolozsi Angéla írt darabot. Az előadás nagy részében báb és mozgatója külön életet él, méghozzá úgy, hogy olykor észre sem vesszük, hogy mindkettőt egy személy irányítja, ami nagyon virtuóz tud lenni.

A halál kilovagolt Perzsiából. Fotó: Kőrösi Máté

– Olyan lelkesedéssel beszélsz a bábról, hogy nem értem, miért telt el olyan hosszú idő, majdnem tíz év, amikor egyáltalán nem „báboztál”.

– Úgy alakult, hogy Bodó Viktor épp abban az évben hozott létre saját társulatot, amikor diplomáztam. Már a felvételi során kialakult köztünk egy kölcsönös szimpátia, így megkerestem, mert érdekelt, mit tervez. Így kerültem be a csapatba, és lettem alapítótagja a Szputnyik Hajózási Társaságnak, ami mellett másra nem maradt időm.

– Többször is beszéltél arról, mennyi mindent köszönhetsz a Szputnyiknak…

– Nehéz körülmények között indultunk, de a csapat tele volt energiával, és éreztük, hogy igazán értékes műhelymunkát végzünk. Nem az volt a fontos, hogy mekkora díszletben és milyen jelmezben készítünk fergeteges előadásokat, hanem a szerepelemzésre fektettük a hangsúlyt. Heteket töltöttünk színházon kívül, hogy az adott karakterünket megfigyelhessük a valóságban. Szerepnaplót, videóinterjút készítettünk és analizáltunk. Ez a megelőző feltárás ma is fontos része a szerepeim kibontásának. A független színházi létre jellemző, hogy általában nincsenek háttérdolgozók. Ma sem esik nehezemre bedíszíteni a teret, bekellékezni vagy kivasalni az ingemet. Ez a szoros szimbiózis az egész apparátussal segít jobban belakni a produkciót.

Anyaszemefénye. Fotó: Mészáros Csaba

Az előadásainkat elismeréssel fogadták itthon és külföldön is, ez azonban mégsem volt elég ahhoz, hogy a társulat több támogatást kapjon. Sőt, az aktuális kultúrpolitika érthetetlen hadjáratot indított a függetlenek ellen, így hét év után a mi társulatunk is megszűnt. Ez hatalmas fájdalmat és csalódottságot jelentett.

A színházi szakma megosztása, szabadságának rombolása politikai alapon azóta is folyamatban van, ami borzasztóan méltatlan, kiábrándító és rendkívül fárasztó. A politikai lojalitás a művészet halála. Véleményem szerint akkor van helyén a színház, a film és valamennyi művészeti ág, ha azok képviselői szabadon kifejezhetik azt, ahogyan a világot látják. Ennek ellenkezője értelmetlen hazugság vagy dilettantizmus. Ízlésről vitatkozni felesleges, parttalan diskurzus. Annyi minden elfér egymás mellett. Bízzuk a befogadóra, hogy melyik megközelítésre érzékenyebb. El fogja tudni dönteni. A kulcsszó pedig a tolerancia. Annak semmilyen hatalomra nincs szüksége. Büszke vagyok az egyetemistákra, akik a végsőkig kitartanak autonómiájuk megőrzéséért. Minden erőmmel mellettük vagyok.