…alkalmas-e vajon a szánalom arra, hogy színpadi történet magasodjék fel belőle? Rendelkezik-e elég erővel az alkotói részvét ahhoz, hogy beleborzongjunk a látottakba?

Szánalom és ijedt hőkölés érzete uralja az alkotók időutazásos Gogol-produkcióját. Szánalmat elsősorban a Friedenthal Zoltán által pompásan alakított csinovnyik, a kisemberek legkisebbike, az óriás antihős, Akakij Akakijevics Basmacskin, hajdani hivatalnok iránt érzünk. Híres köpönyegét, mába húzott, halhatatlan figuráját nézve – magunk fölött búsongunk. Ijedt hőkölés meg akkor kap el bennünket, amikor arra ébredünk, hogy – épp úgy, mint akkoriban Pétervárott – újra és újra az arra leginkább alkalmatlanok kezébe kerül pénz, paripa, fegyver, hatalom. Ők aztán, az ugyancsak halhatatlan alkalmatlanok – az Új igazgatóhelyettes (Kárpáti Pál) meg az őt váltó Jelentékeny Személy (Lengyel Benjámin), s alattvalóik, a Névnapos Hivatalnok (Pallag Márton) meg az Érzékeny Hivatalnok (Lestyán Attila) – mindazt, amijük van, ellenünk fordítják.

Fotók: Dömölky Dániel

Pass Andrea, a játék szerzője és rendezője Garai Judittal, a produkció dramaturgjával együtt alakította ki az előadás koncepcióját. Gogol A köpönyeg című elbeszélését alapul véve, erősen stilizáló mozgásszínházi formát használva olyan előadást hoztak létre, amelynek cselekménye a főhőst sújtó klasszikus nyavalyák, a testi-lelki gyöngeség, a veleszületett alattvalóság és a kialakult bajmágneslét megtartása mellett megmerítkezik a napjaink kisembereit töpörítő gondokban, az értelmetlen munkahelyi teendőkben, a félve fölvett, teljesíthetetlen lakáskölcsönökben, az üres bulikban s a megbicsakló emberi kapcsolatokban is.

Tulajdonképp az életünket látjuk. Közben átszáll a légen pár gogoli motívum, köztük egy bolyongó Orr meg egy személyes terünkbe furakodó, döngő patájú Fújtató Ló, s végig döngicséli a történetet a maga selyemcukor fényű, zöld melegítőjében Akakij szobatársa és segítő én-je, a Légy, Hajduk Károly. Nem hiányzik a kétségbeesett humor sem a játékból, feledhetetlen például, amikor Lestyán Attila, a vodkától bűzlő szabóság macskája megtudja és fölfogja, hogy ő lesz az alapanyag a vadmacskaprémgallér elkészítéséhez. De meggyőződésem, hogy a kétségkívül hangzatos alcím (Ragyogó gyarlóságok egy részben) le fog kopni a színlapról, hisz a mély és sötét reménytelenség elszenvedése ábrázoltatik itt, melyben legfeljebb a bomlás izzó lidércfénye van jelen.

Bobor Ágnes díszlete pár, gurítható ruhaállványra emlékeztető, vasakból hegesztett paravánkeretből áll, melyeken rájuk erősíthető, rajzolható és áttörhető csomagolópapír-lepedők mutatják az épp szükséges építmények bejáratait. Föliratos, vastag hullámpapír lemezek jelzik a hivatali részlegeket az iratmásolótól a megsemmisítőig. A felülről jövő, értelmetlen és kiszámíthatatlan kegyosztás mindig a Névnapos Hivatalnokot találja meg. Az őt ábrázoló „szobrok” a három méretben is fölsorakozó, méretes síkbábok. Pazarul működik a megítélésre való alkalmatlanság. Szinte érezni, ez itt a „Jászai”, ez az „Érdemes”, ez meg a „Kiváló”, de készül már odakinn a „Kossuth” is.

A mindvégig sivár és sötét teret olykor rembrandti világítás kelti életre, fénytervező: Jankó Mátyás. Tompa, vasszürke egyenköpenyekben menetelnek, sorakoznak, tipegnek és topognak a hivatalnokok. Jelmeztervező: Pető Kata. Egyetlen nőalak van csak, ő öltözik be se íze-se bűze kolléganőnek, parázsruhás, dadogó, szexéhes lakáskölcsön-ügynöknek, káposztalevesszagú főbérlőnek és a könyöknyi varrótűjével viaskodó Szabó (Kárpáti Pál) riasztó feleségének is. Ezeket a tarka, deformált lelkeket Tóth Zsófia játssza, akit már a Hegymegi Máté által rendezett Woyzeck szkénébeli Marie-jaként is meg kellett jegyezni nemrég. Remek munka ez a mostani is.

És akkor megérkeztünk Hegymegi Mátéhoz, aki nem csupán az előadás mozgástervezője, de ő a hófehér, zúzmarából varrott szőrmebundát viselő Tél, a halálosztó Pétervári Fagy is.  (Amilyen finom kis jel az Akakij homlokán, valahol a szarva helyén díszelgő féldiónyi kötés, mely vagy a belső láz kitöréskész gyulladtságát vagy a külső sérülékenység örökös állapotát jelzi, olyan vad és azonnal működő tervezői ötlet a Hegymegire adott, jégfehér, tűsarkú térdcsizma. Akire léptek már rá hasonlóval, följajdul, csak a látvány hatására is.) Hegymegi Máté erős jelenléttel bír, de ez az erő sajnos, kihasználatlan, mert a történetbe írt figura díszítőelem csupán, noha lehetne az emberi silányságon túltevő, kíméletlen és végső természeti erő, mely majd váltópontot idéz elő a történetben.

S ezzel érkezünk el a produkció dramaturgiai és rendezői problémájához: alkalmas-e vajon a szánalom arra, hogy színpadi történet magasodjék fel belőle? Rendelkezik-e elég erővel az alkotói részvét ahhoz, hogy beleborzongjunk a látottakba? Aligha. Amit látunk, az a lehangolódásunkhoz elegendő, szokásos szomorúságaink mellé még sok is, figyelmeztető, de nem mellbevágó. Pedig minden és mindenki ott van ebben a produkcióban a mélyütéshez, ami több, mint a féltett tárgy elrablása miatt érzett fölháborodás, s több, mint a fagyhalál ténye. Talán az ábrázoltak fölött érzett bánat tartja fogva az alkotókat, s ezért nem kívánnak élni a műbe rejtett írói ajánlattal, a démonná válás lehetőségével.

Gogol, a maga bizalmas közlési módjával, szörnyűlködő és kaján stílusával eléri, hogy szájunk elé tett kézzel, nevetésünket visszafojtva rémüldözzünk a sztorit hallván. Ezt bizonyos mértékben át is vette a játék, hiszen Hajdúk Károly zöldhátú legye amúgy „szkáz” formán, könnyedén dumálgat velünk is meg a gazdájával is. (A mostani játék fiatal résztvevői az érettségi tételek kidolgozása során már mind találkozhattak az idősebbek által még nem tanult „szkáz” fogalmával, élnek is ezzel a „kommunikációs maszk”-kal, mely élőbeszéd formában szól a mindenkori, feltételezett hallgatósághoz.)

Igen ám, csakhogy Gogol a fájdalmasan hümmögő röhögés mellé, amibe ez az előadás eddigi anyagával „bekuckózta” magát, felkínálja egy hitchcocki keretjáték lehetőségét is. Az író, s vele Hajduk Károly beszédes Legye, a legvégén elmeséli a legendát, miszerint Akakij halála után sokáig tartotta rettegésben a környéket egy szellem, mely hátulról, a grabancuknál ragadta meg az éjszakai járókelőket, vizsgálva, nem az ő nehezen kifizetett, ellopott köpönyegét viselik-e az áldozatok. Frissen keletkezett ellenerőt mutat ez a horrorba hajló vízió, amivel esetleg kezdeni is lehetséges. A visszavétel kísérletének ördögi attakja megrajzolható színpadon is. Hogy a csapatban mindez benne van, arra bizonyíték a kezdő kép szélviharos, zsinóros csipeszekkel kifeszített, jelzéses kabátlobogása, a fekete-fehér jelenet expresszív bábfilm stílusa. Csupán a múlt időt kell jelenné tenni. Nem volt, hanem van egy kísértet, ami bosszút áll. Visszaszerzi, amit elvettek tőle. Azt mondja: Én vagyok, akit megraboltatok. Reszkessetek!

Hol? Jurányi Ház
Mi? A jelentéktelen – Ragyogó gyarlóságok egy részben. Gogol: A köpönyeg című elbeszélése alapján
Kik? Szereplők: Friedenthal Zoltán, Hajduk Károly, Kárpáti Pál, Pallag Márton, Lengyel Benjámin eh., Tóth Zsófi eh., Lestyán Attila, Hegymegi Máté
Koncepció: Garai Judit, Pass Andrea. Díszlet: Bobor Ágnes. Díszletasszisztens: Balla Hanga. Jelmez: Pető Kata. Jelmezasszisztens: Hajdu Bence. Zene: Szabó Sipos Ágoston. Mozgás: Hegymegi Máté. Fény: Jankó Mátyás. Asszisztens: Vajdai Vera. Fotó: Dömölky Dániel. Konzulens: Szenteczki Zita, Kovács D. Dániel. Dramaturg: Garai Judit. Író, rendező: Pass Andrea