Több hónapnyi kötelező zárva tartás után rengeteg óvintézkedés mellett újra működnek a színházak. De visszatalált-e a közönség is a nézőtérre, és hajlandóak-e a nézők három órán keresztül maszkban üldögélni? Körkép.

„Minden nap, amikor túl vagyunk egy előadáson, ajándék, hogy egyáltalán megtörténhetett. Közben pedig nincsen jó érzésem, mert azt is gondolom, hogy okosabb lenne bezárni és nem növelni a fertőzés kockázatát azzal, hogy mégiscsak valami közösségi élmény megteremtésén fáradozunk. De ezt nem tehetem meg se a színházi élményre vágyó, lelkes nézőinkkel, se a művészekkel, se a dolgozókkal. Ezt most csinálni kell, óvatosan, felelősen, bízva abban, hogy már nem tart sokáig. Ez az év már csak az illúziója a színházcsinálásnak, de reménykedjünk, hogy a 2021-es évben már bátrabban tervezhetünk.” A Jurányi Inkubátorházat vezető Rozgonyi-Kulcsár Viktória szavai tökéletesen foglalják össze mindazt, ami 2020 végén a magyar színházi életet jellemzi: az örömöt, hogy egyáltalán van színházi élet, az erkölcsi kérdéseket és a teljes bizonytalanságot.

A koronavírus-járvány első hulláma idején még nem volt lehetőség a kísérletezésre: az állam azonnal, kötelezően bezáratott minden színházat (és más kulturális intézményt). Noha a második hullám sokkal aggasztóbb esetszámokat hoz Magyarországon, mint az első, a kormány ezúttal a színházakra bízta a megoldást: ha tudnak, üzemelhetnek. És noha szinte hétről hétre megjelenik egy-egy színház közleménye a betegség miatti kényszerszünetről, úgy tűnik, a színházak és művészek mégis jobban örülnek a jelenlegi rendszernek. De mennyire tudnak „normálisan” működni a színházak, és zavarják-e a nézőket az óvintézkedések, például a kötelező maszkviselés minden este héttől tízig? Erről kérdeztünk több színházat.

Menekülés az erkélyre

A budapesti színházak nagy része és a két színházi társaság már augusztusban közös kötelezettségvállalást fogadott el a vírus elleni védekezésről, amellyel lényegében az ismert és megszokott vírusvédelmi eljárásokat vezették be a színházakban is: kézfertőtlenítési lehetőséget, lázmérést, gyakoribb takarítást és fertőtlenítést, fokozatos be- és kiléptetést (zsilipelést) és az akkor még csak ajánlott maszkviselést, mondván, erre jogilag nem kötelezhetik a nézőiket – ez a helyzet aztán egy szeptemberi kormányrendelettel megváltozott, így már minden kulturális intézményben (is) kötelező a száj és az orr eltakarása.

És ezzel akár véget is érhetett volna a gondolkodás, de a folyamatosan változó, bizonytalan helyzetben a legtöbb színház állandó tervezésben van. „A helyzet morálisan is megterheli a művészeket. Nehéz egy ismeretlenhez igazodni. Az állandó stratégiázás pedig rengeteg energiát emészt fel. Próbálunk alternatív megoldásokban gondolkodni, mint például a streaming, de azért az másként színházi élmény” – vallja be Schaffler Sarolta, a Radnóti Színház kommunikációs vezetője.

A kérdéseinkre válaszoló színházak nagyobb része a fentiek mellett önkéntesen csökkentette az estéről estére beengedett nézők számát; átlagosan a teljes kapacitásuk harmadával, de a kisebb színházaknál néha ennél is drasztikusabb intézkedésről van szó: az RS9 apró nézőterére csak félházat engednek be, a MU Színházban pedig a másfél méteres távolságtartás miatt csak 40% az új kapacitás. (A nem mozgatható székekkel rendelkező, kőszínházi nézőtereken van, ahol minden harmadik szék marad üresen, ami a kapacitáscsökkentés miatt érthető, de a távolságtartás tekintetében nehéz értelmezni, hiszen a többi széken ettől még ugyanúgy centiméterekre ülhetnek egymástól a nézők.) A Jurányiban ugyan gazdasági okból nem történt kapacitáscsökkentés, ám olyan sok olyan néző van, aki még tavasszal őszi időpontra cserélte el egy jegyét, de most nem jelenik meg a „pótelőadáson”, hogy végeredményben általában itt is lehetőség van szétültetni a nézőket. A Centrál Színházban a műsort is a tapasztalatok alapján alakították ki, és elhagyták a sok közreműködős előadásaikat, mondván, leginkább a sok színház között mozgó művész közt terjed a vírus, a Trafóban pedig kivették az első két sort, hogy a játszók és a nézők között is meglegyen legalább két méter távolság.

Ha lenne díj, amelyet a kényszer szülte fantáziadússágra adnának, azt alighanem a Madách Színház kapná: itt, mint a fociválogatottakban, A és B csapatot alakítottak ki a munkatársak között, akik soha nem tartózkodnak egyszerre az épületben, így, ha bárki is elkapja a fertőzést, elég az ő csapatának karanténba vonulnia, és nem kell azonnal lehúzni a rolót, a másik csapat relatíve gond nélkül üzemeltetheti tovább a színházat. De itt még a nézőteret is roppant ötletesen osztották fel, túl azon is, hogy színkódokkal jelölt szektorokat alakítottak ki, hozzájuk csatolt mosdókkal és büfékkel: „Az erkélyre nem árusítunk jegyeket. Itt azok foglalhatnak helyet, akik a földszinten túl nagynak érzik a tömeget és nem érzik biztonságban magukat” – mondja Kósa Melinda kommunikációs vezető.

Megnyugtatja őket a szigorúság

Noha alighanem sokan tartottak attól, hogy ha más óvintézkedés nem is, a kötelező maszkviselés majd megosztja a közönséget, valójában úgy tűnik, egyáltalán nincs szó erről: a nekünk válaszoló nyolc színház közül hétben soha semmilyen ezzel összefüggő atrocitásra nem került sor, mindössze egyetlen helyen akadt egyetlen egy néző, aki panaszt tett a maszkviselés miatt. „Nagyon fegyelmezettek és türelmesek a nézők, látszik, hogy értik, felelős viselkedés kell mindkét fél részéről ahhoz, hogy a jelenlegi körülmények között minél tovább tudjunk működni. Én azt látom, inkább megnyugtatja őket, hogy szigorúak a szabályok” – mondja Rozgonyi-Kulcsár Viktória. Még azt is hozzáteszi: az óvintézkedések közül a soronkénti kiengedés annyira bevált – mivel meggyorsítja a kijutást –, hogy ezt megtartani tervezik a járvány után is. Noha erről senki nem beszél, ugyanilyen jó lenne, ha az előadás előtti tömeg elhárítása miatti intézkedést is megtartanák: végre korábban beengednek a színháztermekbe, és nem kell az utolsó utáni percig hering-üzemmódban várakozni az előterekben.

A színházaknál jellemzően lehetőség is van a maszkvásárlásra, ha valaki elfelejtett volna előre készülni – vagy direkt örül a kedvenc színháza logójával ellátott maszknak –: a tapasztalatok azt mutatják, a fedetlen arcú nézők inkább feledékenységből, és nem ellenkezésből jönnek így színházba – mondja Máté Gábor, a Katona József Színház igazgatója. Schaffler Sarolta szerint a nézők inkább örülnek, hogy a színház nélkül eltelt fél év után végre újra lehet előadásokat nézni – „Ki vannak éhezve a színházra” –, és örömükben eszük ágában sincs méltatlankodni. Sőt: az RS9 színház nézői minden utasítás vagy padlófestés nélkül általában maguktól is kialakítják a másfél méteres kihagyásokkal teli sort – mondja Dobay Janka kommunikációs vezető.

A járványnak inkább más téren feltűnő a hatása a színházban: Máté Gábor arról számol be, hogy a Katonában, ahol talán az összes prózai színház közül a leginkább jellemző volt, hogy hónapokra előre elkel minden jegy, a nézők egyre kevésbé mernek hosszútávra tervezni, „inkább a két héten belüli előadásokat preferálják”. Barda Beáta, a Trafó ügyvezető igazgatója ehhez hozzáteszi: „A nézők egyharmada nem foglal vagy vált előre jegyet, ebből arra következtetünk, hogy aznap és a helyszínen döntik el, hogy vesznek-e. Így előfordul, hogy nem tudunk mindenkit beengedni, illetve hogy minden igyekezetünk ellenére is várakozni kell a pénztárnál.”

Segítségre szükség lesz

Ami persze mindezeknél súlyosabb probléma, az a mind a kapacitáscsökkentésből, mind pedig a félelem miatt elmaradó nézőkből származó, legalább 30 százalékos, de néhol ennél is magasabb mértékű jegybevétel-csökkenés. „Nagyon sok munkával és anyagi ráfordítással jár, járt a biztonsági intézkedések bevezetése. Emellett érzékenyen érint minket a kapacitásunk csökkenése, hiszen így komoly jegybevétel-kieséssel kell számolnunk, aminek következményeit főleg jövőre fogja érezni a színház. Jelen pillanatban ugyan a kapacitásunknak megfelelő a nézői aktivitás, de félő, hogy a járvány csúcsosodásával ez változni fog. Rengeteg a bizonytalanság tehát, és a keletkezett károk hatását jövőre fogjuk érezni, de hogy milyen mértékben, az még nem jósolható meg. Segítségre mindenesetre szükségünk lesz” – mondja komoran Erős Balázs, a MU Színház igazgatója.

És felmerülnek egészen más aggályok is, amelyekről a külföldi előadásokat is befogadó Trafó ügyvezetője beszél: szerinte mind anyagilag, mind erkölcsileg erősen kérdéses, vállalható-e ilyen előadásokat is meghirdetni. „Ha elindítunk egy folyamatot, meghívással, tárgyalással, alkudozással, megállapodással, meghirdetéssel, majd az utolsó pillanatban történik valami, ami miatt meghiúsul a dolog, az komoly frusztráció a társulatnak, a szervezőknek és a nézőknek. Ha nem történik semmi, minden remek, fantasztikus az előadás, őrült siker, akkor pedig azt érezzük, mégiscsak 300 nézőre vagyunk kalibrálva, nem 200-ra, és 100 ember szomorú, mert megfosztottuk valamitől… Végül is mi nem magunknak csináljuk az előadásokat, hanem a nézőknek.”

Barda Beáta hozzáteszi, emellett muszáj a kiadásokkal szembeállítani a jegybevételt. „Ez is erkölcsi felelősség, mert közpénzt költünk, ráadásul pont egy olyan pillanatban, amikor még nem látjuk pontosan, a következő évi támogatásunkat mennyire határozza majd meg az idei mérlegünk, például az egy nézőre jutó támogatás.” Barda mindezek miatt megfogalmazza azt, ami tulajdonképpen minden nyilatkozat mögött szintén ott van, ha nem is kimondva: „Magyarul: a jövőnkkel játszunk.”