A szerző, akit képtelenül groteszk helyzetbe kényszerített egy testi rendellenesség, képtelenül groteszk helyzetbe kényszeríti a nézőit.

Fotók: Éder Vera

A legnagyobb hiba, amit elkövethetünk Fekete Ádám Haloktatás, márványprotézissel című előadásával kapcsolatban, ha megpróbáljuk megérteni. Nemcsak nem lehet, de nem is kell.

Az öt éve dramaturgként végzett, de színészként, íróként, rendezőként, költőként és még youtuberként is ismert Fekete Ádám ugyanis nem a lélektani realista színházi hagyományok horizontján rendezi meg saját darabjait, amiket így, innen nézve nem lehet megszokottnak vagy bejáratottnak nevezni, sem pedig, ami azt illeti, könnyen befogadhatónak. Lásd például a Csoportkép oroszlán nélkül (Természetes fényben) című író-rendezői debütálását, a statikus képekre, monotonitásra és ismétlődésre épülő négyórás előadást, amely premierjének végén már csak a közönség kétharmada volt jelent, ők viszont ünnepeltek. Na és ők voltak azok is, akik nem próbáltak megérteni.

Ezek az előadások – ahogy ez a mostani is – csak azért nevezhetőek posztmodernnek, mert nemigen van jobb szó rájuk, de ez még annyi, mint azt mondani a paradicsomra, hogy gyümölcs: lehet, hogy tényszerűen igaz, de attól még semmivel sem jutottunk közelebb az ízéhez. A Haloktatás, márványprotézisben ízének alapja, hogy az előadás nem használ hétköznapi értelemben létező tereket, időket, de még személyeket sem nagyon, többnyire valós dialógusok sincsenek, de jelenetei nem nevezhetőek látomásoknak vagy álmoknak sem.

A Haloktatás, márványprotézisben nem más, mint Fekete Ádám agya, amelyet több színész és néhány tárgy játszik el.

Az előadás elején az író-rendező-főszereplő-agytulajdonos kiáll a színpadra, és értelmezi, amit látni fogunk, akár a Krétakör Feketeországának végén Tilo Werner. Eszerint az előadás arról az időszakról szól, amit Fekete születési rendellenességének testi következményei miatt állandó fájdalomban töltött el: a nemrég sikerrel elvégzett csípőprotézis-műtétjét megelőző években folyamatosan különféle doktorok és gyógytornászok között félúton élte az életét, egy beszűkült világban – mint a szárnyaszegett madár, amit épp dobozban visznek az orvos felé. Végeláthatatlan lábfejátmozgató gyakorlatok, ápolók, páciensek és Fekete Ádám-gondolatkivetülések: többek közt ezeket játsszák el az SZFE frissen végzett fizikai színházi koreográfus-rendező osztályának tagjai (mivel az előadás egyúttal Horváth Csaba osztályának vizsgaelőadása is).

De az értelmező rendező nem mond teljesen igazat, mert az előadás valójában nem erről szól, hanem arról, hogy Fekete Ádám előadást ír és rendez erről az időszakról. Fekete ugyanis folyamatosan jelen van az előadásban, néha instruálja a – mondjuk úgy az egyszerűség kedvéért, hogy – őt játszó színészt, tartsa máshogy a kezét, mert annak idején ő is máshogy tartotta a görcs miatt, máskor meg a szereplők beszélnek róla, hogy rendezőként milyen extrém elvárásai vannak, a múltkor is mi volt. Eközben egy-két szereplő felismerhető-értelmezhető karaktereket alakít – Gyulai-Zékány István például feledhetetlen önelégültséggel a saját magába és soha véget nem érő, félkegyelmű monológjaiba szerelmes főorvost, akinek, szegénynek, mintha halakat kéne oktatnia, olyan szerencsétlenek a páciensek –, de a legtöbben valóban inkább agytekervényeket és a bennük cikázó gondolatokat, felfejthetetlen szimbólumrendszereket, más esetben gyorsan tovatűnő, vagy csak az álmokban felbukkanó képeket. Fekete Ádám egy irányba terelhetetlen és megzabolázhatatlan gondolatait. Talán még ő sem érti a szó racionális értelmében mindegyiket, akkor mi hogy is érthetnénk? Még a sajátjainkat sem mindig szoktuk.

Ahogyan az előadás nem használ a drámairodalom leíró szavaival egyszerűen megnevezhető elemeket, úgy a Haloktatás…-ról sem lehet hagyományos ítéletet alkotni. Például az se gyakori, hogy az eddig soroltak egyszerre az előadás legnagyobb pozitívumai és legnagyobb negatívumai is. Mert egyrészt úgy képesek magával vinni a szerencsés, az épp megfelelő lelkiállapotban lévő vagy egyszerűen csak fogékony nézőt, mintha valaki gyógyszerek helyett hangulatokat fecskendezne a véráramába egy injekciós tűvel: nem megértetve, hanem megéreztetve valamit a testi eredetű bezártságból, a mentálisan kimerítő kórházi-rehabos környezet sajátos extrémitásából és az alkotási folyamatból, ami olyan, mint a frissen lepkévé lett hernyó kontrollálhatatlan szárnycsapdosása.

Ugyanakkor az előadás hazárdjáték is: aki épp nem fogékony, nincs megfelelő lelkiállapotban vagy egyszerűen nem szerencsés, azt részben-egészben el is engedi az előadás, mert nem ad még semmi fogódzót azoknak, akik úgy érzik, számukra túl homályos az agytekervények röntgenképe, mert túl kevés az, amit irodalmi, dramaturgiai, nyelvi eszközökkel kibontanak benne. Marad a fejkapkodás azoknak, akik hangulatokon és érzéseken kívül mást is keresnek – például azt, amit a szerző elmondott a „cselekményről” a darab elején. Őket, mint a centrifuga, kidobja Fekete Ádám rettentő gyorsan pörgő agya, egyenesen a koponyáján nyitott ablak tábláin keresztül.

Mi? Fekete Ádám: Haloktatás, márványprotézissel
Hol? Trafó
Kik? Játsszák: Barna Lilla, Fekete Ádám, Fekete Gábor, Gyulai-Zékány István, Hojsza Henrietta, Kotormán Ábel, Molnár G. Nóra, Laboda Kornél, Ténai Petra, Vadász Krisztina Viktória. Látvány: Molnár Anna. Rendező: Fekete Ádám