A bécsi Burgtheater kijárási tilalom előtti  utolsó előadása a várt este 10 óra helyett hajnalig tartott: a színház közönsége és munkatársai blokád alatt vártak, amíg a környéket a rendőrök biztonságosnak nyilvánították hajnali fél kettőkor a távozáshoz. Mihez kezd egymással a színész és a néző, ha vége a színpadi játéknak?

Az előadás (Lucy Kirkwood: Das Himmelzelt, eredeti cím: The Welkin) végén azt hittem, a rendező szeretne elköszönni: ha újraindul az élet, visszavárnak. De valójában Martin Kušej igazgató jött fel a színpadra, és feszült hangon elmondta, különleges helyzetbe kerültünk – egész pontosan a drámai helyzet kifejezést használta –: a közelben, a Schwedenplatznál terrorista támadás lövései dörrentek az előadás alatt. Ő maga a másik játszóhelyről, az Akademie Theatertől sietett ide a színpadra. A rendőrség mindenkit arra kér, hogy maradjon a színházban.

Sokáig azt hittük, ott kell töltenünk az éjszakát. Az első percek zavarodottságát a bejelentésnek nyomatékot adó egyenruhás rendőr tekintélye tetézte: a hirtelen képtelennek ható helyzet a tévéhíradók világába rángatott. Az elmúlt három órában egy XVIII. századi véres bírósági drámát követtünk, és az igazgatói bejelentést követően a tapsrendben láthatóan még a szerepében zokogott a főszereplő lány, Marie-Luise Stockinger, miközben a nézőtéren kigyúlt a mobiltelefon-képernyők fényerdeje: mindenki tudakozódni próbált.

Még a szünetben

Egy hölgy megfogalmazta a bennem is felmerülő aggodalmat Kušejnek intézve a kérdést: itt biztonságban vagyunk-e? Megnyugtattak, igen, az épületet rendőrök sorfala védi.

Miután az igazgató és a rendőrtiszt levonult, a színpadon tucatnyi berendező-díszletező munkás jelent meg egyen fekete kertésznadrágban, akik olajozott gépezetként, egy videóklipnyi idő alatt szétkapták a díszletházat, sőt a forgószínpadot is.

Martin Kušej negyedóra elteltével ismét feljött a színpadra, és felvetette, a színészek lent, külön unatkoznak, vacsorájukat befejezték, és szívesen csatlakoznának a bennrekedt nézőkhöz. Ez a különleges, szorongást keltő apropó ne szegje a kedvünk, legalább feléled egy hagyomány, hiszen a színház amúgy korábban is szervezett hasonló eseményt. A társulat tehát rögtönzött közönségtalálkozó-beszélgetést kezdeményezett. A kényszerű egy térbe szorultságban egyszer csak ismét közösséggé váltunk: egyre informálisabb kérdések záporoztak az előadást fejtegetve. A meghittséget az egyik színésznő vallomása is fokozta, aki szerint oldottságában szerepet játszik az elfogyasztott alkohol, valóban, inkább az újév első óráit idézte a sokak kezében feltűnő borospoharak, pezsgős kelyhek sora.

Lucy Kirkwood darabja és ez az előadás is zászlóshajósan feministának beállított, egyfajta női Tizenkét dühös ember– hamarosan talán a magyar színpadon is üdvözölhetjük –, a tizenkét női esküdt és a női elítélt mellett két férfi – a bírósági szolga és a kirendelt orvos – szerepel benne. Különös módon mind a színpadra ültetett beszélgetők, mind a közönség azt boncolgatta, hogy végül is az elterjedt közvélekedéssel ellentétben nem jobb döntéshelyzetbe hozni a nőket, kíméletlen, személyes motivációktól átitatott határozat születik az adott ítéletben. A feloldódás a beszélgetés során viszont oly mértékű volt, hogy a közönség némely tagja felült a színpad szélére, és immár a mobilmikrofonok bevárása nélkül zajlott tovább a diskurzus. A hivatali szolgát adó Philipp Haus felvetette a beszélgetés legjobb vicceként, hogy az éjfélkor életbe lépő kijárási tilalmat igazából úgy tervezte a társulat, hogy együtt bezárkózunk, és esténként előadják nekünk a folyton változó előadást.

A Himmelzelt első mondataiban a szereplők egy üstökös feltűnését várják, s arról elmélkednek, hogy a szürreális jelen, az üstökös ideje már a jövő-e vagy még a múlt lezáró része. A bécsi előadás esküdtszéke nem csak hogy tizenkét nőből áll – köztük két színesbőrű színésznő is szerepet kap . Ami viszont tökéletesen hiányzott a nézőtérről: Bécs multikulturális sokszínűsége – senki sem viselt fejkendőt, például. Viszont bíztatóan fiatal a közönség korfája: a nyugdíjas korosztálynál számottevőbb volt a fiatal felnőtteké.

Igen, talán nem kell, hogy közvetlen reflexió szülessen a körülöttünk levő világra a színházban, ám fájdalmas a szakadék a színpadi mesék és a körülötte hömpölygő valóság között. A hajnalig nyúló beszélgetés természetesen nem jutott el aktuális társadalmi kérdések felvetéséig. Az én kérdésfelvetésem is az áthidalhatatlanról szól: ugyan tapintható az igény a színházba járásra, vállaljuk a maszkot az előadás teljes időtartamára, de mégis milyen közösségteremtő gesztust várhatunk terrortámadások idején?

Hallhatjuk színházaktól, hogy a streaming, az online közvetítés nem elég autentikusan adja vissza az előadás atmoszféráját – mégis valamilyen segítő élményt nyújthat az elkövetkezendő hetek, hónapok idejére, amikor nélkülöznünk kell a hagyományos színházat. Talán a Burgtheater is, a tavaszi első kijárási tilalom gyakorlatához hasonlóan, a traumatikus estén tapasztalt érzékenységgel szól a közönsége felé. És majd a darabválasztás, az előadások is még cizelláltabb tükrei lehetnek mindennapjainknak.

Facebook Comments