Az erdélyi szászok közelmúltjával foglalkozó, egyszerre költői és epikus szöveg rendhagyó módon drámai: a szerkezet, szereplők, időkezelés, nyelvhasználat mind kihívást jelentenek a színrevitel során, de a dráma katartikus hatása vitathatatlan.

A dráma letölthető INNEN

Elise Wilk drámáját Sebestyén Aba kérésére fordítottam le 2019 tavaszán. Ismertem a szöveg keletkezésének körülményeit, és a marosvásárhelyi Yorick Stúdió magyar és román drámákat párosító hosszútávú projektjének erre a kiadására már nagyon vártam, mivel egy olyan témáról szól, ami személyesen érint. A 2019-2020-as évadban, a Kultúraközi párbeszéd a kortárs dráma tükrében című projekt tizedik kiadása alkalmából Elise Wilk és Kincses Réka drámáinak témája a kivándorlás és otthonmaradás volt. Önmagamat azok közé sorolhatom, akik Erdélyben, Marosvásárhelyen maradtak, de persze, azért gyakran felteszik a kérdést: Mi lett volna, ha…?”

A Yorick előadása. Fotók: Cseke Tamás

Ez a kérdés sokféleképpen folytatható. Ha például Kincses Réka nem Berlinben találja meg azt a filmes képzést, aminek eredményeként létrehozta Balkán bajnok című munkáját, lehet, hogy most nem találkozhattak volna Elise Wilkkel vagy az Eltűntek ősbemutatóján főszerepet alakító, szintén emigráns Szilágyi Enikővel. Az előadás létrejöttének körülményeit kénytelen vagyok szorosan összekapcsolni az eredeti szöveg és a fordítás folyamatának kérdéseivel, mivel egyrészt egy formálódó produkció céljaira készült a munka, másrészt pedig a próbafolyamat közben is alakult a magyar változat. A drámával kialakított viszonyom ráadásul továbbra is dinamikusan élő, mintha még mindig ugyanazzal az elemi erővel dolgozna, mint az első olvasás pillanatában.

Az erdélyi szászok közelmúltjával foglalkozó, egyszerre költői és epikus szöveg rendhagyó módon drámai: a szerkezet, szereplők, időkezelés, nyelvhasználat mind kihívást jelentenek a színrevitel során, de a dráma katartikus hatása vitathatatlan. Azért merem ezt most már leírni, mert az első olvasás személyes megrázó élményét azóta több, nagyon különböző korosztályokból származó néző erős érzelmi reakciója igazolta. Elise Wilk drámája az érzelmekhez szól, sajátosan visszafogottan, a horrort úgy vegyítve humorral, hogy észre sem vesszük, mikor azon nevetünk, amin sírni lenne jó. A néma olvasásban hatásos, de színpadon akár veszélyessé is válhat ez az érzelmesség. A próbafolyamatot figyelemmel követték az alkotótársak és a szakma is,  ugyanis Elise Wilk a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem Doktori Iskolájában, Alina Nelega irányításával épp a napokban fejezi be doktori disszertációját, melynek témája a fiatal közönséghez szóló kortárs dráma működése, tehát a főpróbán tanárai, csoportársai, színházi alkotótársai is jelen voltak. Az első visszajelzések pont az érzelmi effektusok működésének finomhangolására hívták fel a figyelmet: nem akar könnyfacsaró lenni ez a szöveg, de vállalja saját érzelmességét, hiszen nagyon is személyes.

Akár regény is lehetne a történetből, abból is az időszilánkokból, visszatekintésekből és előrevetítésekből építkező nagyregény típusa, hiszen a cselekmény a második világháború végétől a kétezres évek elejéig, Románia EU-csatlakozásának évéig tart. A prózajegyeket erősítik a narrátori szerepek, melyekben mindig egy halott szólal meg, olyan szereplő, aki a mindentudás ajándékát a testi létezés körforgásából kikerülve kapja meg, ezért valóban az együttérzés hangján tud beszélni mindenről és mindenkiről, még saját magáról is. A halál bölcsességével járó együttérzés ugyanakkor távolságtartó, a halott szereplők monológjai közé beépített jelenetekben felépülő szereplők döntései, vágyai, hübriszei pont a túlvilági perspektívában nyerik el értéküket: megváltoztathatatlanok, tehát tökéletesek.

A szerzői utasítás szerint a különböző generációkhoz tartozó tizenkét szerepet hat színész játszhatja, és a próbafolyamat során az is kiderült, hogy a szerző főleg fiatal színészeket képzelt el. A monológok közötti jelenetekben különböző életkorok között előre és visszafele mozgó szereplők az emberi érzékelés szerint visszafordíthatatlan idővel játszanak leginkább. A „mi lett volna, ha…?” kérdése ezért úgy lebeg minden élettörténet felett, hogy sikerül elfeledtetni a már jóelőre bejelentett, többnyire tragikus végkifejletet. Az első néhány előadás után derült ki, hogy Ida, a szöveg legfiatalabb női szereplője nem lehet még 18 éves 2007-ben, ahogy az a jelenetben eredetileg szerepelt –  erre maga a szerző hívta fel a figyelmünket. A kérdéses mondat javításával egyidőben a szereplők időbeli viszonyai, a nagykorúság és felelősség kérdései is felerősödtek. Az időbeli és családi viszonyok és kapcsolatok megértése olvasás közben sokkal könnyebb – a színpadon megjelenő idősíkok és viszony-átrendeződések dzsungele viszont bonyolultabb, de ugyanakkor életszerű is. Át lehet látni másfél óra mesélés és játék után egy erdélyi szász család szétomlásának folyamatait? A történelmi és társadalmi fordulatok ebben a családtörténetben olyan sötét árnyékok, mint a szilveszteri fagyos éjszakán átsuhanó, halált jósló fekete farkas.

Bár egyesek azt hitték, a farkas legendája nem az erdélyi szász folklór része, hanem a szerző találmánya. És egyben azoknak a nyelvből épített képeknek az egyik példája, melyek a drámát költőivé is teszik. Elise Wilk drámája formájában is inkább költeményszerű: nincsenek nagybetűk és írásjelek, sajátos törések teremtenek többletjelentést és fokozzák a feszültséget. Látszólag nincs is nyelvi jellegzetessége a szereplőknek, de mégis, a jelenetekben nagyon finom árnyalatokból áll össze a megszólalások egyedisége. A narrátori monológok azonban mintha egy hanggá olvadnának. A halott férfiak megszólalásait megtörő levél, mely az életből épp eltávozott Kathi hangján szólal meg, Szilágyi Enikő kérésére került be a drámába a próbafolyamat során – a szerző még mindig nem tudja, hogy szerves része-e, ezért a mostani közlésben zárójelben jelenik meg.

Szintén a Yorick produkciójához tartozik a címváltozás is. A román cím (Dispariții) pontos magyar jelentése eltűnések. A rendező és ismert drámaíró tanácsadójának címjavaslatát (Eltűntek) az indokolta, hogy ez konkrétabb, a magyar nyelvben természetesebb, mint a megfoghatatlan, kevésbé köznapi, plakáton egyáltalán nem egyértelmű Eltűnések. Fordítóként, a szerző támogatásával tiltakoztam egy darabig, de most már, úgy gondolom, a cím marad, még akkor is, ha a szerző neve nélküli internetes keresés időnként egy népszerű filmsorozat oldalára vezet.

És, ha eltűnésről van szó, mindenképpen szólni kell arról a nyelvről, amely egy szó kivételével, nincs jelen ebben a drámában. Az erdélyi szászok történetéről szóló dráma ősbemutatója és mostani legelső közlése ugyanis a románból készült fordítás eredményeként, magyar nyelven történt és történik. Szépen leképezi azt az én életemben előforduló helyzetet, amikor Németországban élő erdélyi szász emigráns barátokkal, magyar-német vegyes társaságban románul beszélgetünk. Elise Wilk drámájának egyetlen német szava, amely egyforma a román és a magyar változatban: Die Welt. Ez is a próbafolyamat során eszközölt módosítás eredménye. A már Németországba emigrált Edgar olvassa naponta a második világháború után alapított, konzervatív újságot. Az első változatban a szintén 1946-os alapítású Die Zeit című, liberális hetilap szerepelt. De Edgar nem olvashatja azt a lapot, helyesbített a szerző, nem talál hozzá. És így az idő meg a világ szépen helyet cseréltek egymással. Mert a sorsát térben és időben uralni vágyó ember számára a „Mi lett volna, ha…?” mellé az „És velünk mi lesz?” is odakívánkozik, ahogy azt a drámában Luise, a jóslatokkal foglalkozó szomszédasszony kérdezi.