A színháztalanság sivár hónapjai után, de még a teljes újraindulás előtt módomban állt monitoron keresztül megnézni újdonatúj nemzeti színházunk négy bemutatóját. Egyiket ugyan élőben is láttam, de az alábbi négy rövid levélben arról számolok be a bemutatók időrendjében, milyen érzés online formában találkozni az ország közepén dolgozó társulat munkáival. A több kamerával készült, igényes felvételek többnyire előnyére szolgáltak a produkcióknak.

A Lajos, aki Sándor

Schwajda Györgynek ez a darabja, a Ballada a 301-es parcella bolondjáról nem tartozik az írói életmű csúcsteljesítményei közé. De – s ezt a mostani bemutató is igazolja – van benne annyi tehetetlen indulat, hogy kimódolt szerkezete és sarkított példázatjellege ellenére képernyőn keresztül is be tudjunk kapcsolódni a történetbe, szorongva követve az egyre reménytelenebb eseményeket. Harminc évvel ezelőtt Taub János rendezésében Kézdy György játszotta Szolnokon az autisztikus bolondnak kiképzett, temetői leskelődésre szakosított, nevétől és személyiségétől megfosztott besúgó figuráját. Erősen él emlékeimben: mintha valami sötét pára vette volna körül, bármerre mozdult, fekete lett körülötte a levegő. Sikere volt, neki is, az előadásnak is. A darab mégsem lett népszerű. Tavaly ősszel azonban az akkoriban nemzeti színházi címre váró kecskeméti teátrum október 23. tiszteletére újra elővette a balladát, melyet Cseke Péter rendezésében, Verebes Ernő dramaturgi közreműködésével és Szlávik István látványtervei szerint, Kőszegi Ákos főszereplésével mutatott be.

A címszerep eljátszása koloratúr szakmai feladat, melynek teljesítése mégsem lehet valami izgága mutatvány. Kőszegi Ákos megnyomorított besúgója a zárójelenetekre lesz megrázó. A temető mindenki által Lajosnak hívott, makogó bolondja három évtized után nem emlékszik arra, hogy Sándor volt ő valaha. Mélyen emberi Bognár Gyöngyvér sápadt és kócos Jucija, ő a megkínzott ember élettársa. Elementáris jelenség Csombor Teréz mint kötött kalapkás, gömbölyded, fáslizott lábú, hisztérikus anya. Csombor olyan esszenciális Schwajda-figura, mintha különórákat vett volna az egész írói életműből. Jó látni Sirkó Lászlót az Író szerepében, s látványosan ágál a zagyváló árnyak hada az összekötő jelenetek kékeszöld ködében.

Az eredeti mű mindvégig lebegteti, sikerül-e a várható büntetéstől beijedt kiképzőtisztnek (Hegedűs Zoltán) „visszacsinálnia” a bűnös beavatkozás romboló hatását. Így is zárul a játék. Cseke Péter azonban elnyerte az író özvegyének beleegyezését, s Verebes Ernő segítségével jelenkori kódát illesztett a cselekményhez. Ennek üzenete olyan fájdalmas, hogy azt kell gondolnom, tán nem is egészen azt akarták létrehozni, ami végül kikerekedik az erősen elvont jelenetből. Mert a záróképben, 2019-ben, a Lajosból újra Sándorrá lett főhős bizarr beszélgetésbe elegyedvén eredeti feleségével (Csapó Virág) elegánsan totyorászik a gyertyafényes éjszakában egy fura „nagyvad” újratemetésére készülve. Tehát nincs itt már semmi lebegés: 1. a kiképzőtiszt megúszta a számonkérést, 2. a megnyomorított besúgó megtért jómódú családjához és eredeti eszéhez, 3. mi pedig felkészülhetünk, hogy parlamentünk huszonegyedszerre is leszavazza az ügynöktörvényt.

„Fiam, én hazamegyek”

A sötét hangulatú, őszi premier után szívre ható szilveszteri előadással köszöntötte a színház az újévet: László Miklós 1937-ben írt s a Mohácsi testvérek által 2018-ban Nyíregyházán újraírt játékával, az Illatszertárral, hogy a kecskemétiek is örülhessenek Khell Zsolt pompázatos díszlettervének és Remete Krisztina jelmezeinek. A Mohácsiak mesterkonyhájában nemegyszer fordul elő, hogy gonddal kiklopfolják az eredeti szöveganyagot, megnyújtva és itt-ott elvékonyítva azt, majd az adott hangulatukban pácolt jelenetszeleteket megszórják saját fűszereikkel, verbális és gesztikus poénokkal, melyek egy része megragad, más része leválik a műről. Írói és rendezői módszerükhöz tartozóan hol múltat rajzolnak egy figurának, hol jövőt sejtető új vonásokkal gazdagítanak egy-egy alakot, esetleg behoznak a színre valakit, akiről az eredeti darabban csak említés történik. Ilyesmi zajlik itt is.

Ez a produkció azt mutatja, hogy a kecskeméti társulat behívható egy nagy, közös játékba, s Mohácsi János rendezői vezényletével képes „nagyzenekarként” működni. Amikor januárban láttam az előadást, nem az lepett meg, hogy mennyi szeretet és mennyi szomorkás báj van ebben a majd százéves darabban, hanem az, hogy Mohácsi János ezt életben hagyta és ki is teljesítette. Igaz ugyan, hogy néha nagyon is ráérősen tekergetik a történetet, s lehajolnak egy-egy kevésbé fénylő poénért is, de az előadás minden perce él, a kellékeseket is dicsérő, bonyolult tárgyjátékoktól kezdve a szépen kiépített, nagy pillanatokig.

A világszerte ismert és sok filmes változatban is idézett darabban eredetileg két cselekményszál húzódik. Az egyik, hogy a drogéria vezetőjét, Hammerschmidt urat (Kocsis Pál) a Kádár nevű eladóval (Orth Péter) csalja a felesége (Csapó Virág), de a főnök azt hiszi, hogy egy régi beosztottja a galád szerető, ezért kirúgja azt a karácsonyi nagyvásár közepén. A másik vonal, hogy ez a régi beosztott (Adorjáni Bálint) egészen mással van elfoglalva, titkos, szerelmi levelezésben áll egy rejtélyes hölggyel, aki nem más, mint a boltban dolgozó s vele állandó perpatvarban álló Balázs kisasszony (Decsi Edit). A gondok összeadódnak, a bajok kitudódnak, majd kissé elsimulnak, s karácsony estére mindenki hazatér a neki fontosakhoz.

Aligha létezik magyar színház, ahol a darabot még nem mutatták be. S számtalan művész van, aki pályája során életkora előrehaladtával végigjátssza a szappanillatú színpadi felfordulás több figuráját. A most Sipos urat, a kirúgástól félő, érzékeny lelkű családapát játszó Kőszegi Ákos volt valaha Kádár is, a nőcsábász ifjonc, s Adorjáni Bálint is lesz még Hammerschmidt úr a Váci utcában.

Ám a főnök most Kocsis Pál, akinek ez a gazdag alakítása a derékba tört évad ragyogó teljesítménye. Amikor azt mondja: „Fiam, én hazamegyek”, megnyílik alattunk a föld a fájdalomtól. Azt terveztem, hogy majd csak belenézek a háromszor egyórás felvételbe. Aztán nem bírtam elkapcsolni. Pedig már tudtam, hogy időnként fölrikolt majd a pénztáros kisasszony (Magyar Éva), s valami fogidegekig ható, elvetemült regiszterben rikácsolva kíván „áldott karácsonyt”. Mindegy. Belefér. Ahogy a megcsalt főnök úr mondja: „Ötven és a halál közt az ember örüljön, ha egyáltalán alkalom nyílik rá, hogy megbocsásson.”

Nagypapa eltöri a pálcáját

Legelőször ezt néztem meg. Prokofjev: Péter és a farkas (ifjúsági előadás). De kellett egy kis idő, hogy helyére zökkenjen bennem az élmény. Meg kellett értenem, mi történhetett. Mert megesik, hogy valami ehhez hasonló stilisztikai kevercs formálódni kezd valahol, ne adj’ isten, valamely kényszer miatt muszáj, hogy el is készüljön egy érezhetően bizonytalan lábon álló produkció. De azt általában még időben megnézik, megbeszélik, s így még premier előtt megfontolhatják, mi jár több haszonnal, az, ha elmarad, vagy az, ha egész évben játsszák majd.

Prokofjevnek ez a narrátorra és szimfonikus zenekarra írott, 1936-ból való műve a zenei ismeretterjesztés elnyűhetetlen darabja. Emlékszünk Bulla Elma hangjára is: „Egy szép reggel Péter, az úttörő…”, stb., stb. A zene maga érinthetetlen, de mind a Prokofjev-szöveg átírása, mind az előadások formája okozott már meglepetéseket. A történet ennyi: Péter meg a kacsája kiszöknek az erdőbe, ott haverkodnak a madárkával, ám jő a farkas, felfalja a kacsát, mire föl Péter meg a madárka elkapják a farkast, s a későn érkező vadászok – nagyapától, Pétertől meg a madárkától kísérve – diadalmenetben viszik az ordast az állatkertbe. Amikor nem az eredeti vállalás, tehát nem a hangszerek élvezetes bemutatása a legfőbb cél, általában gazdagítani akarják a sztorit. Néha a hangszereket vagy azok képét is bemutatják.

Réczei Tamás Bódi Zsófia e. h. szövegére, Szelei Mónika díszletében és Drucker Péter zenei vezetésével készült rendezése azonban – talán az élő zenekar hiányát pótlandó – színművesíteni kívánta az alapanyagot. Drucker Péter barna kockás favágóingre húzott fekete frakkban tizennégy percen keresztül társalog a gyerekközönséggel, érzékletes mozdulatokkal utal az erősítőkből megszólaló hangszerekre, s bár az igen aktív gyerekek kérdezik, hogy „Te honnan jöttél?”, bemutatkozni elfelejt. De láthatóan élvezi a feladatát. Hanem aztán felmegy a függöny, és kezdetét veszi a megkomponáltnak hitt káosz. A zeneterápiával is foglalkozó dramaturg-szerző tudniillik felépít egy mögöttes történést, mely ráborul az alapeseményre, s azonmód össze is töri azt. Megtudjuk, mert a Kacsa (a hihetetlen fegyelemmel dolgozó Fazakas Géza) meséli el a meglepett Péternek, hogy a jelenleg depressziósnak tűnő nagyapa karmester volt valaha – ím, itt is van épp a közelben egy karmesteri pálca, még ilyet! –, de száztagú zenekara magára hagyta, s azóta egyedül él itt a rémisztő ruházatú, usankafejű Macskával (Fischer Lilian). Péter (D. Varga Ádám e. h.), aki kamaszéveit éli, utál állatokat etetni, inkább fecserészget a kacsával. Majd fölrója az öregnek, hogy az bezzeg látta a világot, őt meg az erdőbe se engedi ki. Péternek elmagyarázzák, hogy nagyapja csalódott az emberekben: ne keserítsd, add vissza szépen a pálcáját! Nagyapa megkapja a pálcát, majd prosperói gesztussal kettőbe töri, s elhagyja a színt. Mivel az ajtó nyitva, Péter kacsástul kiszökik, s a téli erdőn a magát az erdő urának képzelő, erősen alulöltözött, bisszig Madárkával (Szegvári Júlia) játszadozik a kacsára támadó Farkas (Ferenc Bálint) akciójáig. A csikasz a színfalak mögül leheli vissza a kacsatollakat a térbe. A szereplők – míg megkötözik a farkast – kegyetlenül osztják az észt az emberek hitványságáról és rabló természetéről. Jönnek a vadászok, jön a nagyapa, és Péter immáron megvilágosodva a fő pillanatban visszaengedi az erdőbe a farkast, mondván: egy farkas legyen szabad! A felnőtt néző csuklik egyet, a megragasztott pálca átadása azonban könnyeket csal mindenki szemébe. Péter vezényelni tanul éledő kedvű nagyapjától, s tartva a finálé ritmusát, kissé hátrálva, ám egymás mellett, hangoktól és fényektől kísérten elindulnak a sejtelmes jövőbe.

A szöveg zavaros és igen vékonyka, a jelmezek hordhatatlanok és ránézésre is formátlanok, színészi játék pedig egyedül Fazakas Géza kacsafigurájánál körvonalazódik. Nem arról van szó, hogy valakik „bajuszt rajzoltak” egy meglévő alkotásra. Nem. Itt a választott mű bemutatása helyett valami önmagától meghatott melodráma zajlik a gyerekközönség előtt, olyasmi, amit vizsgaelőadásként is csak zárt ajtók mögött lenne ajánlatos megismételni. A zenei felvételről egyébként nincs adat.

Péter és a farkas. Fotó: Walter Péter

Bízva bízók

Tisztességes diákmunka viszont a kaposvári negyedévesek által bemutatott Madách-keresztmetszet, Az ember tragédiája „junior”. Hasonló a hajdani diákünnepek díjnyertes produkcióihoz. Cseke Péter, a rendező színháztörténetileg is képezte diákjait, hiszen ennél jobban nem lehetett volna bemutatni, hogy milyen is volt a múlt század hetvenes éveiben virágzó irodalmi színpadi kultúra – a mimetikus oratóriumok hangzás- és mozgásvilágával fűszerezve.

A több értelemben is időutazásos produkció kissé még darabos Ádámja (Koltai-Nagy Balázs) és remek Évája (Hajdu Melinda) egy-egy megszólalás erejéig időnként átadja szerepét az egyetemisták egyikének-másikának, hogy igazi kollektív játék születhessen. A látványtervező Gyarmati Dóra mozgatható, fehéres dobogókat és oszlopokat tervezett, melyek változatosan szolgálják a jeleneteket, mögöttük a helyszínre utaló vetített kép segít eligazodni, hol is járunk éppen. A játszókon testre simuló, fekete munkaruha van, melyre a Lucifert játszó csapat kap egy-egy tűznarancs színben pompázó sálat, mely mindvégig jelzi a bukott angyalt megszólaltatókat. A korokra jellemző kellékek, jelzések, stólák és sisakok színesítik az álomjeleneteket.

A koreográfia, mely sutaságaival együtt is működőképes, alighanem közös kitalálás eredménye. (Mikor az űrjelenetben Ádám hason fekszik egy hokedliforma rácsszerkezeten, felötlik bennünk, hogy valaki repült már így hasmánt Kecskeméten, nem is oly rég, tán éppen Kocsis Pál mint Baal Zsótér rendezésében.) A mozgásokon és hanghatásokon sokszor átdereng a kreatív gyakorlatok egy-egy megoldása, de az iskolásság nem bántó, mert a fölhangzó szöveg jól artikulált. Kőszegi Ákos mint az Úr hangja erősen viszi a retorikus szavalás felé a játékot, s láthatóan és hallhatóan mindannyian erre szövetkeztek most. A produkció foltokban érzékelhető zenéjét, melynek különösen a bevezető szakaszban van pár szép ívű dallama, Koltai-Nagy Balázs szerzette.

Tóth Kata, az előadás dramaturgja úgy húzta meg a nagy művet másfél órára, hogy annak fontos, mára szállóigévé vált mondatai szinte mind megmaradtak, s vélhetően a játékmesternek, Szegvári Júliának is köszönhetően tisztán érthetőek is. Az ismertető Tóth Katát jelzi az „átirat” szerzőjeként is, ami némi töprengésre ad okot. Szerencsére szó sincs átiratról, inkább korhatárkarikás egyszerűsítés ez. Azt, hogy a „S ki így ösmérlek, még hódoljak-e?” sor helyett „S ki így ismerlek, még hódoljak is?” hangzik el, kis torokköszörülés után el lehet fogadni. Azzal azonban, hogy a „Fukar kezekkel mérsz, de hisz nagy úr vagy” helyett „Fukar kezekkel mérsz, pedig nagy úr vagy” forma szerepel, nemigen lehet megbékülni, hisz ez mást jelent, mint az eredeti mondat. Vagy a nagyurakról ily emléktelen udvariassággal kell gondolkodnunk manapság? Ennél is vitathatóbb eljárás a prológnak beemelt Hamvas Béla-vers (Isten tenyerén ébredtem), mely sem erejében, sem súlyában nem mérhető Madách soraihoz. Alkalmazása gyermeki mód próbálja szolgálni viszont azt a sajtóban is ismertetett rendezői és dramaturgi szándékot, mely az istenhitet javallja történelmi és személyes bajaink fő orvoslására. A könyvdráma tömörített szövege ellenben „glóriával átallépi” ezt a leegyszerűsítést.

Az előadás – szerencsére – elsöpri a szükségtelen bevezetőt is. Az osztály pedig munkabíró, érdekes, jó csapatnak tűnik. Lássuk őket mielőbb élőben is!