The show must go on-line – ez lett a mottója az Aerowaves tavaszi táncfesztiváljának, a Spring Forwardnak, amely idén – ráadásul éppen jubileumi, tizedik évfordulóján – a virtuális térbe kényszerült.

Az angliai (illetve a Brexit következményeként hamarosan írországi) székhelyű Aerowaves 33 európai országból tömörít 45 táncos tagszervezetet (Magyarországot a Műhely Alapítvány képviseli), legfőbb célkitűzése pedig a kortárs tánc támogatása és népszerűsítése az egész kontinensen. Ennek a törekvésnek az egyik sarokköve az Aerowaves Twenty: a tagszervezetek képviselői évente kiválasztják a húsz legjobb produkciót az adott évben Európa minden részéről videón beérkező pályázatok közül. Az elmúlt néhány évben a pályázatok száma nagyságrendileg hatszáz körül mozgott, ez is jelzi, hogy az Aerowaves Twenty közé bekerülni komoly presztízst jelent. Emellett persze konkrét előnyökkel is jár: azon kívül, hogy a kiválasztott produkciók bemutatkozhatnak a világ minden tájáról érkezett táncos szakemberek előtt a Spring Forward fesztiválon, az Aerowaves huszonnégy tagszervezete vállalta, hogy minden évben bemutat legalább három előadást az aktuális válogatásból, így tehát nagy eséllyel számíthatnak a produkciók nemzetközi figyelemre és külföldi meghívásra. Ez utóbbi vállalást az EU Creative Europe Platforms programja is támogatja, a jelenleg futó pályázati időszak keretében 2021-ig.

UN/DRESS. Fotó: Paolo Paggi

A Spring Forward fesztivált minden évben más ország tagszervezetével közösen szervezi az Aerowaves, ennek megfelelően a helyszín is évről évre más: idén Rijeka adott volna otthont a fesztiválnak a Croatian Cultural Centre társrendezésében. Amikor világossá vált, hogy a koronavírus-járvány miatt az eseményt le kell mondani, a szervezők úgy döntöttek, hogy online formában csak azért is megtartják az idei Spring Forwardot. Az ötlet persze önmagában nem annyira különleges, hiszen számos művészeti fesztivál költözött az internetre a világszerte bevezetett korlátozó intézkedések idején. Az Aerowaves fesztiválja annyival szeretett volna több lenni, hogy igyekezett modellezni azt a közösségi élményt, amelyben részünk lehetett volna, ha eljutunk Rijekába, és amely valójában minden hasonló művészeti platform savát-borsát adja. Az egész program egy háromnapos, maratoni Zoom-webinárium keretében valósult meg, amelyben minden a lehető legszorosabban követte az eredetileg eltervezett fesztiválmenetrendet. Az előadásokat (pontosabban azok felvételeit) az eredetileg tervezett rijekai helyszínről konferálta fel – meglehetősen szórakoztató módon – Edvin Liverić színész, a Croatian Cultural Centre igazgatója, minden előadást közönségtalálkozó követett az Aerowaves tánckritikai weboldala, a Springback Magazine szerzőinek vezetésével, és nem maradt el a fesztiválzáró parti sem, a Dubioza Kolektiv online buliján ugyanis minden megfáradt néző kitombolhatta magát – akár a képernyőn, ország-világ szeme láttára is. Annak érdekében pedig, hogy a szokásos informális beszélgetéseknek is legyen tere a fesztivál résztvevői között, egy folyamatosan üzemelő chatszobát hoztak létre a szervezők „The Foyer” néven. Ez utóbbi olyan sikeresen működött, olyan élénk diskurzusok alakultak itt ki, hogy az ötlet túlélte a fesztivált is: heteken keresztül rendszeres időközönként folytatódtak a Zoom-eszmecserék. Érdekes tehát, hogy a várakozásokkal ellentétben az online fesztiválnak éppen a közösségi aspektusa működött igazán jól, ami talán annak is köszönhető, hogy a karantén egy olyan pontján (nagyjából másfél hónapos social distancing után) történt mindez, amikor már mindannyian ki voltunk éhezve a közösségi élményekre. A környezetvédelmi szempontokat figyelembe véve mindenesetre tanulságos tapasztalat: talán nem szükséges egy térben lenniük a szakma más-más országokban élő képviselőinek ahhoz, hogy érdemben kapcsolódni tudjanak egymáshoz – természetesen szigorúan az elméleti diskurzust tekintve. Az előadások tekintetében ugyanis némileg más tanulságokkal szolgált a fesztivál, de erről majd kicsivel később.

2016 óta a tavalyi kivételével az összes Spring Forward fesztiválon volt alkalmam részt venni – először a Springback Academy tánckritikusoknak szóló mentorprogram révén, később az ebből kinőtt Springback Magazine szerzőjeként. Ez alatt a pár év alatt azt tapasztaltam, hogy évről évre sok kritika éri a platform válogatását. Én magam is rendszerint úgy éreztem, hogy – különösen a nagy merítéshez képest – legtöbbször kevés az igazán innovatív, izgalmas és emlékezetes produkció. De akárhogy is, mégiscsak a több tucat táncszakember által megszavazott, több száz pályázó közül kiválasztott legjobb előadások kerülnek a programba, és éppen ezért mindenképpen tekinthetjük a platform kínálatát az európai kortárs tánc egyfajta aktuális lenyomatának, állapotjelzőjének. Mint ilyen, számomra a Spring Forward évek óta a kortárs tánc útkeresését, picit erősebben fogalmazva a válságát reprezentálja – ami persze nem jelenti azt, hogy ne lennének minden évben jó előadások a fesztiválon.

Ám amikor az idei Spring Forward programjáról beszélek, akkor nem tudok előadásokról beszélni, csak előadások felvételeiről, ami hatalmas különbség – evidensnek tűnik, de nem lehet elégszer hangsúlyozni. Maguk a szervezők is felhívták a figyelmet arra, hogy ezek a felvételek dokumentációs célra készültek, és bár voltak köztük olyanok, amelyeket több kamerával, jó minőségben rögzítettek, olyan is akadt, amely egy kamerával, egyetlen állásból, nem a legjobb minőségben mutatta meg az előadást. Az élő fesztiválon végignézni húsz–huszonkét előadást rendszerint igen fárasztó, ám képernyőn nézni ugyanezt a mennyiséget, ha fizikailag kevésbé is (hiszen nem kell helyszínről helyszínre vándorolni), szellemileg még sokkal fárasztóbb (ezúton szeretnék elismeréssel adózni azoknak, akik mind a hatszáz pályázó produkciót végignézték). Nem beszélve arról, hogy még a színház élő kontextusában is mennyire befolyásolja nézői élményünket a magunkkal hozott „csomagunk”, aktuális állapotunk vagy éppen az adott színházi közeg. Otthon, a képernyő előtt ülve viszont csak kivételesen nagy koncentrációval és önfegyelemmel lehet fenntartani a folyamatos figyelmet a számos tényező mellett, amely elvonhatja azt, és természetesen még a legjobb esetben sem lesz megközelítőleg sem ugyanaz az élményünk. Nem is véletlen, hogy volt olyan művész, aki nem volt igazán boldog az online fesztivál ötletétől. Különösen, mivel az eredeti tervek szerint a digitális kiadás csak kiegészítő elem lett volna, a szervezők úgy tervezték, ősszel pótolják az élő fesztivált is Rijekában, ám ezt az ötletet azóta elvetették, így sajnos a Twentynek, vagyis az idei húsz kiválasztott produkciónak ez maradt az egyetlen lehetősége a megmutatkozásra. Mindenesetre amikor a Spring Forward idei programjáról beszélek, nem szívesen mondok átfogó értékítéletet egyetlen előadásról sem, hiszen nem az előadásokat láttam, csak azok digitális lenyomatait. Éppen ezért konkrét előadás-értékelések helyett inkább tendenciákat, trendeket próbálok felmutatni, és néhány pozitív képernyőélményt kiemelni.

Először is ejtsünk néhány szót a program két magyar érdekeltségű produkciójáról: Mészáros Máté koreográfiájáról, a Mechanics of Distance-ról és a Collective Dope égisze alatt készült BEAT I just wish to feel you-ról, azaz Jenna Jalonen és Jonas Garrido Verwerft duettjéről. Úgy gondolom, büszkék lehetünk, mert mindkét előadás a válogatás élmezőnyébe és a kevés valóban alaposan kimunkált, kiérlelt produkció közé tartozik. Nem minden előadásnak tesz egyformán jót vagy rosszat a kamera, de a Mechanics of Distance kifejezetten jól jött ki a helyzetből, talán azért is, mert nem statikus előadás, és a folyamatos mozgás a videón keresztül is képes fenntartani a figyelmet. Természetesen van, ami elvész azáltal, hogy nem élő és nem személyes az élmény, hiszen az előadás fontos része az előadók kapcsolata a nézőkkel, illetve a közönség szabad nézőpontválasztása, szabad mozgása a térben. De ebben az esetben amit elveszítünk a réven, azt megnyerjük a vámon: számomra élőben pont az volt problémás az előadásban, hogy nem kellőképpen tisztázott és jelentéses az előadók és a közönség kapcsolata, ez a probléma pedig felvételen értelemszerűen nem áll fenn, hiszen csak külső szemlélők vagyunk. A BEAT-et nem láttam élőben, így nincs összehasonlítási alapom, de a videón keresztül is nagyon erőteljesen hatott az a nyers fizikalitás, zsigeriség és érzelmi hullámzás, ami, legalábbis úgy képzelem, élőben is az előadás erőssége lehet. Persze ehhez kell két olyan karakteres, izgalmas előadó is, mint amilyen Jalonen és Verwerft.

Ha már izgalmas előadókról beszélünk, akkor mindenképp meg kell említeni Joy Alpuerto Rittert. Az Akram Khan Company táncosnőjének Babae című darabját Mary Wigman Boszorkánytánc című szólója inspirálta. Bár megidézi azt a néhány percet, amely felvételen fennmaradt Wigman alkotásából, valójában csak kiindulópontnak használja egy saját, eredeti és nagyon organikus táncnyelv kialakításához, amelyben keverednek a filippínó néptánc elemei a kortárs tánccal és mindazzal a sokféle, egyéb impulzussal, amelyeket Alpuerto Ritter magával hozott gazdag pályájáról. A Babae filippínó nyelven annyit jelent: nő. A dramaturgiailag és vizualitásában jól átgondolt produkcióban pedig a nő „boszorkányos”, misztikus, érzéki és erős oldala érdekli Alpuerto Rittert, aki a képernyőn keresztül is képes rabul ejteni a nézőt.

Babae. Fotó: Katja Renner

A Babaéhoz hasonlóan a Postmodern Coolt, a norvég Inés Belli munkáját is a tánctörténet inspirálta: az előadásban a jazztáncrepertoár ikonikus mozdulatai keverednek a  hatvanas évek posztmodern törekvéseivel. Mifelénk és talán Európa nagy részén a jazztánc jobbára elavultnak tekintett műfaj, de Belli elmondása szerint Norvégiában most is él és virul, és élénk közösségi élet kapcsolódik hozzá (Belli maga jazztánc szakon szerezte a diplomáját az oslói Művészeti Akadémián). Belli a könnyedséget keveri a fegyelmezettséggel, játszik a repetícióval, a monotonitással, ötvözi az improvizációt a szigorú szabályokkal, a jazztánc „cool” mozdulatait és harsányságát a posztmodern letisztultságával és érzelemmentességével – végeredményként pedig egy izgalmas műfaji újraértelmezés születik.

A „coolság” nem csak az előbb említett produkciót jellemzi: az idei válogatás jóval könnyedebbre sikerült, mint a korábbi évek programjai. A témák és inspirációk között szerepelnek a macskák (The Feline Project), a cheerleaderek (Cheers) vagy éppen Muhammad Ali és John McEnroe sportvideói (Unauthorised). És bár egy-egy előadásban súlyosabb témák is megjelennek, feltűnő, hogy talán egyetlen produkció sem foglalkozik aktuális és/vagy az egyén szintjén túlmutató, tehát társadalmi jelentőségű kérdésekkel, problémákkal. Hogy ez baj, vagy sem, azt persze mindenki eldöntheti egyéni preferenciái szerint, mindenesetre számomra ez egyfajta eszképizmust jelez az elmúlt évek genderkérdéseket, politikai és társadalmi témákat feszegető előadásaihoz képest. Persze mint mindenki, én is szeretek jól szórakozni a színházban (vagy a képernyő előtt), különösen azt, ha olyan szellemesen szórakoztatnak, mint ahogy a Panflutes and Paperwork két alkotó-előadója, Ingrid Berger Myhre (táncos) és Lasse Passage (zenész) teszi. A nevük után írt szerepkörök az előadás során többször is felcserélődnek, hiszen a Panflutes and Paperworks zene és tánc évszázados harcát dolgozza fel: melyik születik meg előbb, melyik a fontosabb? Ezt a vetélkedést talán az a dupla epizód mutatja be a legszemléletesebben, amelyben Myhre felkonferálja és előadja az I wanna take you home című táncetűdöt, miközben Passage a háttérben énekel, majd Passage konferálja fel és adja elő az I wanna take you home című dalt, miközben Myhre a háttérben táncol.

Vállalva, hogy lesznek, akik ezért végzetesen maradinak bélyegeznek majd engem, felteszem a költői kérdést a fesztivál egy másik – korántsem új – tendenciájával kapcsolatban: vajon miért sorolhatók a kortárs tánc műfajába az olyan előadások, mint például a PLI, az UN/DRESS vagy a The Angular Distance of a Celestial Body, amelyek nemhogy táncot nem tartalmaznak, de valójában még csak nem is mozgásra épülnek, hanem sokkal inkább a vizualitásból, a szcenográfiából indulnak ki? Ahogy John Ashford, az Aerowaves igazgatója mondta nemrégiben a Színháznak adott interjújában: ha egy építész elkezd klarinétozni, az nem épület lesz, hanem zene.^[1] Hasonlóképpen csak azért, mert valaki táncos képzettségű, nem biztos, hogy táncelőadást csinál. Látható, hogy a kortárs tánc évek óta külső impulzusokból szeretne megújulni, legyen az akár más művészeti ágakkal való együttműködés, vagy például a tudomány és a technika bevonása az előadásokba. Ezek a tendenciák az idei Spring Forwardon is megjelentek (lásd például: Golem, The Ephemeral Life of an Octopus), és természetesen sok izgalmas produkciót eredményeztek. Mindennek van hely a palettán, azonban talán nem árt a műfaji határokat tisztázni akkor, amikor egy kortárstánc-fesztiválon nagyjából a produkciók egynegyede egyáltalán nem tartalmaz koreográfiaként értelmezhető mozgást, és sok másik produkcióban is a tánc és a mozgás a legkevésbé érdekes, kreatív és innovatív összetevő a vizualitás, a tudományos háttér vagy más egyéb mellett.

Egyértelmű, hogy a digitális Spring Forward fesztivált a kényszer hívta életre, és sosem volt hivatott pótolni az élő élményt. Jó, hogy volt,^[2] hiszen lehetőséget biztosított a szakmai összekapcsolódásra egy olyan helyzetben, amikor nagy szükségünk volt rá, és voltak olyan hozadékai is, amelyeket talán érdemes megtartani a pandémia utáni időkre is. Mégis reménykedem, hogy jövőre már személyesen vitatkozhatunk, bosszankodhatunk vagy ujjonghatunk a 11. Spring Forward fesztivál előadásain az akkori helyszínen, Athénban.

^[1] „A kortárs tánc sosem lesz ünnepelt műfaj”, Színház 53, 2. sz. (2020): 36–38.
^[2] A teljes fesztivál az összes előadással, közönségtalálkozóval és egyéb programmal együtt visszanézhető a Springback Magazine előfizetéses webfelületén.