Nem túl sok Hunyady Sándor-darabot vagy -novellát ismerünk manapság. Legalábbis én – bevallom hősiesen-szégyenkezve. De nem csak ezt a hiányt orvosolandó érdemes megnézni Szolnokon a Bakaruhában című előadást: hanem mert egy apró gyöngyszemet is felfedezhet az ember.

Hunyady Sándor Bakaruhában című színdarabját Valcz Péter rendezte s írta át a szolnoki Szigligeti Színház Szín-Mű-Hely elnevezésű kamaraszínpadára. Csavaros szövésű szövegkönyv született. A múlt század első felének ismert és kedvelt írója két műfajban, drámában és novellában is megírta a történetet. Valcz Péter és Szabó Csilla dramaturg nemcsak az utóbbiból emeltek át részeket a színpadi műbe, de korabeli (az első világháború idején járunk) vendégszövegeket is beillesztettek a mozaikba, emellett tisztelettel adózva idézik az 1957-es Fehér Imre-film néhány replikáját (főszerepben Darvas Iván és Bara Margit). Sőt: megalkottak egy játékkeretet, aminek segítségével ki-kiléphetnek a történet fiktív síkjából, és összeköthetik a színpadot a nézőtérrel.

Fotók: László Róbert

A szolnoki előadás ugyanis magára a színházi szituációra, a játékhelyzetre is reflektál: a főszereplő és egyben narrátor, Sándorka – azaz Hunyady Sándorka, az író alteregója – folyamatosan ki-be járkál a történetbe. Ezzel a kerettel nemcsak az irónia lehetősége teremtődik meg, de az időtér is megnyílik, hiszen a narrátor a dráma folyamatos jelenidejére mint múlt időre reflektálhat. Ami azért is izgalmas, mert a narrátor jelen időben és szinte mai nyelvezetben beszél hozzánk, nézőkhöz, majd belelép a korabeli (majdnem boldog békeidőt írtam, de hát háborúban vagyunk – a színlap szerint az aranykorbeli) cselekménybe, amiben narrálja, kommentálja is saját, akkori cselekedeteit – a történetre mint múltra és az író szemszögéből a saját színházi kísérletére tekint vissza. Ezzel az alkotók megidézik Hunyady Sándor életének közteslétét is, amiről az irodalomtörténet így ír: “úgy volt otthon mindenütt, hogy igazából soha, sehol sem volt otthon. Mindig kívülről tudta figyelni a világot. Egy baráti körben tett vallomása szerint dzsentriszemmel nézi a zsidókat, zsidószemmel a dzsentriket, úri szemmel a szegényeket, szegény emberek szemével az urakat, kávéházból a kúriákat és kúriából a kávéházakat.”[1]

A színházi helyzet reflektáltsága lehetőséget ad arra is, hogy egy kicsit megmutassa a színházat belülről: érkezésünkkor a színészek egy katonai sátorban, majd a színpadon készülődnek, melegítenek, beszélnek be. Majd az orrunk előtt, leplezetlenül zajlik a gyorsöltözés (mi több: fontos dramaturgiai funkciót kap, belejátszik a cselekménybe). Nincs takarás: látjuk, ahogy a kellékes (Mérei Gabriella) a háttérben öntudatosan tüsténkedik, és mindig akkor és oda nyújtja azt a tárgyat, amikor és ahol a játszóknak szükségük lesz rá. A kedvesen morcos díszítők a nézők szeme láttára alakítják át egyik teret a másikba (szokatlan előtérbe kerülésükre a narrátor utal is: “kicsit halkabban, gyerekek, nehogy már rólatok szóljon a jelenet”). Szép összhang, csapatmunka rajzolódik ki a nézők előtt.

Ez a fajta játékhelyzet a közönséggel való cinkos összekacsintásra is lehetőséget ad, aminek legkedvesebb pillanata, mikor egy-egy néző belemegy a játékba, és megkóstolja a légből kapott vacsorát. A kellékek egy része figyelemmel válogatott, míves tárgy (amit előadás végén – nem úgy, mint egy múzeumban – meg is lehet fogni), más része azonban a képzeletünkre van bízva, hiszen légnemű az anyaga. Valcz Péter díszletének lépcsőszerkezete, az egyszerű faasztal, székek, ládák, paraván nem törekednek az illúziókeltésre, jelzésszerűek (viszont rafináltan alakíthatóak át sokféle funkciójú belső és külső térré, az étkezőasztal cselédággyá például). Ezzel szemben a jelmezek (Kovács Flóra) részletgazdagok, míves kivitelezésűek, a kamaratér közelségében is jól láthatóan jó minőségű anyagokból készültek (keményített gallér, selyemnyakkendő, súlyos pruszlik, hófehér, ropogós vászoningecske).

A történetnek szintén egy köztes állapot a kiindulópontja: Sándorka, az újságíró a hadseregben póttartalékos. Vagyis néha értelmiségi, néha pedig felveszi a bakaruhát. Ez adja a bonyodalom magvát. Mert Sándorka persze hogy megismerkedik bakaruhában (mint “álruhás királyfi”) egy cselédlánnyal, Vilmával. Aki persze hogy annál a háznál szolgál, ahova Sándorka egyébként, mint szerkesztő és újságíró úrfi, udvarol. Két világ, két kaszt határán táncol, egyensúlyoz főhősként is. De nem fog a macska egyszerre kint s bent egeret. És Sándorka is tudja – hisz el is mondja nekünk –: a maga „szenvedésadóját” mindenkinek meg kell fizetni: ez a helyzet sem tartható sokáig. És a legnagyobb szenvedésadót nem ő fizeti.

Sándorka szerepében Dósa Mátyás láthatóan élvezi, hogy van mit játszani, élvezi, hogy (ön)iróniával kezelheti a szépfiú/aranyifjú figuráját, és megmutathatja annak gyávaságát, szégyenét is. Sándorka megbízható elbeszélő: nem akarja jobbnak festeni magát, mint amilyen valójában. Nagyon becsületesen vállalja a hibáját (hitványságát? esendőségét? kicsi, emberi mivoltát? morális bukását?). Még úgyis, hogy tudja: a mese fonala túl fog nőni rajta, nem sikerül majd úgy gombolyítani, hogy ő jöjjön ki jól belőle. Vállalja a kettős kudarcot: hogy főhősként és íróként is elbukik, mert nem tudja úgy befejezni a történetét, ahogy szerette volna – ahogy – s erre a darabban utalnak is – elbukik az egész huszadik század is, rögtön az elején, aztán utána többször. Vállalja mindezt azért, hogy így valljon szerelmet annak a hősnőnek, akit a történet síkján cserbenhagyott.

Mert az igazi főhős nem az elbeszélő, hanem a cselédlány. Vilma „tiszta, mint a patyolat.” „…a gesztusában annyi önzetlenség, a hangjában annyi tapintat és annyi okosság volt, hogy szerettem volna megcsókolni a kezét”. Cseléd, akiben nincs alázat, alázatoskodás, csak természetesség. Ott van a dolgok rendjének tudása a csontjaiban. Egészséges a lelke, helyén van a szíve, és ő maga is a világban. Nincs benne semmi túlkomplikáltság, de egyszerűségében nemes és egyenes. Pertics Villő e. h. játéka csudálatosan megfelel ennek az erőnek: olyan biztosan uralja a színpadot, ahogyan Vilma a történetet, játékában őszinteség, sűrű, belülről jövő erő rejlik. Nem kell neki reflektor, magára vonzza a fényt.

Partnerei üdítő és tiszta játékkedvvel teli alakításokat nyújtanak. Karczag Ferenc a szigorú családfőként egy másik generációt, másik világot, világnézetet képvisel, és bár öregúr már, még mindig mindenki összerezzen a hangjától. Radó Denise a felfuvalkodott nagypolgárság látszatra mindennél többet adó nagyasszonyát mutatja meg. És azt is, ahogyan elveszti méltóságának látszatát is. Fejes Katica évődő, édes hisztérika (aki mulatságos jelenetet kapott ajándékba a rendezőtől, mikor is fúriadühében félkézzel felemelhet egy pianínót); legyen bár tapasztalatlan, rögtön átlátja a helyzetet, amikor az kell. Posgai Márton Palijának arcára odakövült a jópofáskodás, a kedélyes viccelődés idült vigyora, ami csak akkor tűnik el, mikor cselédekre akar rámászni. Gazdag, árnyalatokkal teli figurák. Örömmel játszik velük jót Kinczel József és Deme Gábor kisebb szerepeikben.

Műgonddal, odafigyeléssel elkészített ajándék ez az előadás játszóknak, háttércsapatnak és nézőnek egyaránt.

Hol? Szolnoki Szigligeti Színház, Szín-Mű-Hely
Mi? Hunyadi Sándor: Bakaruhában
Kik? Szereplők: Dósa Mátyás, Karczag Ferenc, Radó Denise, Fejes Katica, Posgai Márton, Pertics Villő, Kinczel József, Mérei Gabriella.
Jelmeztervező: Kovács Flóra. Zeneszerző: Rubik Ernő Zoltán. Dramaturg: Szabó Csilla. Segédrendező: Deme Gábor. A színdarabot átdolgozta és rendezte: Valcz Péter.

[1] Hegedűs Gyula: Irodalmi arcképcsarnok. Hunyady Sándor.