A Távbeszélőben alkotókat kérünk fel, hogy hívják meg egy tőlük távol élő kollégájukat szakmai eszmecserére. Szabó Veronika színész-rendező meghívottja Trapp Dominika képzőművész. Mindketten foglalkoznak feminista témafelvetésekkel, és mindkettőjüknek láthattuk munkáját a Trafóban. A beszélgetést kísérte, szerkesztette: Proics Lilla.

Szabó Veronika: Nagyon megszólított, hogy alkotóként a paraszti kultúrával, azon belül is a női testtel foglalkozol. De nemcsak szakmai a kíváncsiságom, hanem személyes is, mert bár nagyon keveset tudok róla, nekem is van ilyen hátterem – ahogy alighanem sokunknak. A másik személyes indíttatásom, amiért úgy gondoltam, szívesen beszélgetnék veled, hogy ebben az évben csatlakoztam a Tünet Együtteshez, ahol arra kaptunk felkérést Kelemen Patrik táncossal, hogy a Tünet munkafolyamataira nézzünk rá és kísérletezzünk szabadabban: tudatosítsuk és kérdőjelezzük is meg adott esetben a bejáratott utakat, módokat. Miért foglalkozunk épp azzal, amivel? Hogyan születik meg egy ötlet? Hogyan kezdünk neki egy kutatásnak? Egyáltalán mi az a kutatás egy alkotófolyamatban? [Szabó] Réka alapkutatásnak nevezi azt, amiről nem tudjuk, hova visz minket, hanem szabadon indulunk neki egy tágas témának. Tehát kérdezek: mi volt a Trafóban 2020 elején rendezett „Ne tegyétek reám…” című kiállításod kiindulópontja? Miért kezdtél el ezzel a témával foglalkozni? A következő kérdésem pedig majd az lesz, hogy mi volt a munka folyamata. Mit csináltál pontosan, amikor készítetted, és miért azt csináltad, amit?

Parasztok Atmoszférában, installáció: AU Workshop, Nagy-Szénás, 2018

Trapp Dominika: Három egymásból következő munkámról kell beszélnem, mert azokat látom egy gondolkodási út három állomásának. Amikor 2001-ben Albertirsáról Budapestre kerültem a Kisképzőbe, a legjobb barátnőm Éri Kati lett, akinek a felmenői a táncházmozgalom ikonikus alakjai. Nekem az ő családja volt az első értelmiségi család, akiket közelről megismerhettem, és nagy hatással volt rám az a világ, ami rajtuk keresztül feltárult. Tizennyolc éves voltam, amikor először jártam táncházban, ott csodálkoztam rá az élő népzene és a tánc erejére, illetve a zenészek és a táncosok közti intenzív kommunikációra. Aztán sok év eltelt, 2013 és 16 között Berlinben éltem, ahonnan egy népzenész fiú miatt költöztem végül haza, aki Katiékkal játszott egy zenekarban. Attól fogva sok időt töltöttem táncházakban, illetve jó pár helyre elkísértem a zenekart.

Egy olyan közegnek váltam ilyen formán a részesévé, amelybe egyébként nagyon magas, tudásalapú a belépési küszöb, és én csak a személyes kapcsolataim révén lehettem jelen, és ez idővel zavarni kezdett. Utólagos tanulmányaim során értettem meg, hogy mi történt velem pontosan ebben a közösségben. Ha valaki résztvevő-megfigyelőként van jelen egy terepmunkában, fázisonként alakul át viszonya az új környezetéhez: egy idő után az addig idegennek tűnő szokások és gondolkodásmódok opcionálissá válnak számára is. Én is azt éreztem, hogy részt akarok venni ebben a mozgalomban, és szeretnék hozzájárulni azzal, amit én tudok, abból a speciális külsős-belsős pozícióból, ahonnan én látok. Olyan kollaboratív munkában gondolkodtam, ami úgy tekint rá a táncházmozgalom történetére és fogalmaz meg releváns kritikát, hogy közben a kultúrharc egyik térfelét sem szolgálja ki.

Így született meg a Parasztok Atmoszférában projekt a népzenész barátaim és a kísérletezőbb underground szcénában aktív zenész barátaim egyesítéséből. Egy egész nyáron át tartó kutatás során fogalmaztam meg a művészi koncepciót, annak mentén közösen létrehoztunk egy 45 perces előadást, amit a 2017-es OFF Biennálén mutattunk be. A libretto zine-ben olvasható minden résztvevő személyes kommentárja is, amiben a népi kultúrához fűződő viszonyukat fogalmazzák meg.

Szabó Veronika. Fotó: Altnőder Emese

SzV: Ezt a közösséget, amelynek része voltál, végül elhívtad megnézni? Hogyan hatott rájuk?

TD: Persze! Többen meghatódtak, és sokan gratuláltak közülük. Nekem ezek a visszajelzések jelentették a legtöbbet. Nem operáltunk parasztromantikával, a darab egy Kassák verssel zárul, amely a parasztságot a nagytőke által kizsákmányolt és nyomorban tartott egyének közösségeként jeleníti meg. Szerettem volna megidézni azt a kort, amikor a baloldali gondolkodóknak még volt parasztság-képe.

SzV: A folyamatra rátérve: hogyan kezdődött a konkrét munka?

TD: Az első találkozón arról beszélgettünk, hogy milyen zenei kapcsolódási pontok lehetnek a két tábor között. Az anomáliákat dobta be talán Kati, amelyekre népzenész berkeken belül nem sok figyelem esik. Így kerültek elő a hamis hangok, a megnyúlt magnószalagon fennmaradt gyűjtések és hasonlók. Ahhoz, hogy a jelenben érvényes álláspontot alakítsunk ki, úgy éreztem, meg kell tudnunk fogalmazni, milyen aktualitása lehet a népi kultúrához való odafordulásunknak azon túl, hogy motiváltak vagyunk az értelmezési mező bővítésében, és folytonosságot kívánunk képezni a múltban fellelhető avantgárd törekvésekkel. Így jutottam el a krízis témaköréhez: az értelmiség mindig krízis idején fordult a népi kultúra felé. A mi jelenünknek a legégetőbb krízise az ökológiai válság, így afelől, illetve az azt övező diskurzus mentén kezdtem értelmezni a paraszti kultúrát.

A parasztság mára már szinte teljes egészében felmorzsolódott életformája évszázadokon keresztül a természet viszonylagos kiszámíthatóságához alkalmazkodott. A természetben zajló munkálatok alól való felszabadulás ideje alatt születhettek azok az alkotások, amiket ma népművészetként ismerünk. Ennek megfelelően az alkotások motívumkincse a parasztság természetbe-vetettségének viszonyrendszerében értelmezhető. Az egyre gyarapodó és urbanizálódó emberiség tevékenységének következtében olyan természeti változások jönnek létre, amelyek a kiszámíthatatlanságot teszik meg az új normává, és mi ennek kitéve – Nemes Z. Márió kifejezését kölcsönözve – technoparasztokká válunk. Ez a kitettség meghatározza a mi kultúránkat is, ezért is tettem meg a Parasztok Atmoszférában ars poeticájává, hogy „műalkotásaink horizontja a savanyú puszta és az emelkedő tengerszint”.

Parasztok Atmoszférában, lecture performance, Gondolat Plasztika, Trafó, 2018

SzV: Megragadott, amit mondtál az elején, hogy van egy közösség, akik rendszeresen találkoznak, te foglalkozni kezdtél velük, és ebből született a projekted. Mi volt benned, hogy ez egy egyalkalmas dolog lesz? Egy koncert? Vagy az is megfordult a fejedben, hogy valami ahhoz hasonló rendszert hozzál létre, mint ez a táncház mozgalom, közösségi események sorozatát? Nem tudom, mennyire reális, hogy újra fel lehessen ébreszteni ezzel fiatalokat, mondjuk.

TD: Nem volt olyan szándékunk, hogy rendszeressé váljon. Én általában projektekben gondolkozom, még soha nem volt célom, hogy rendszeresítsek bármit is. A projekt motorja önismereti indíttatású volt.

Queendom. Fotók: Halász László

SzV: A Queendom nagyon hasonlóan lett (kritikánkat az előadásról lásd ITT – a szerk.). Nekem abban az volt érdekes, hogy sokat foglalkoztam gender- és queer-studies-zal teoretikus szinten. Aztán egy ponton világossá vált, hogy azért teszem, mert borzasztó személyes is számomra – és nem azért, mert a világban most sokaknak ez téma, hanem mert ha ránézek a szerepeimre, akkor ezek a dilemmáim. A személyes indíttatáshoz aztán hozzátevődött a további hét ember indíttatása, amelyek nagyon különbözők voltak. Voltak, akik nálam sokkal rögzítettebb identitással léptek be ebbe a folyamatba, hogy ők kicsodák mint nők. Aztán az eredményen túl izgalmassá vált, hogy hogyan változott meg a személyes viszonyulásuk. Ezért is kérdeztem tőled, hogy a folyamatban résztvevőkre hogyan hatott a közös munka.

TD: Nekem a praxisom része, hogy nagyközönség előtt jövök rá dolgokra, mert vonz a transzparencia és a vállalt esendőség, de ez nem mindenkinek komfortos. A kollaboratív projektjeim során mára már megtanultam, hogy nem kényszeríthetek bele embereket kéretlen önismereti szituációkba.

SzV: A Parasztok… volt tehát az első projekt a háromból. Hogyan következett belőle a „Ne tegyétek reám…”?

Queendom

TD: A projekt egy koncertben teljesedett ki, de azt követően elhívták a zenekart vagy öt másik helyre fellépni, úgyhogy nekem menedzserré kellett válnom, miközben eredetileg ezzel a kifutással nem számoltam. Fél évvel később elmentem New Yorkba egy három hónapos ösztöndíjjal. Ott elsősorban igyekeztem ellensúlyozni azt a három évet, amit Budapesten és főleg a táncházas közegben töltöttem. Elkezdtem rave-ekre és kortárs tánctanárhoz járni, és igyekeztem minél többféle szubkultúrába betekintést nyerni. A táncháznak megvan a maga szabadságfoka, de jól kitapinthatóak a normái is; azonban sajátos módon New Yorkban azzal szembesültem, hogy a rave-bulik normái durvábbak.

SzV: Az mit jelent?

TD: Nagyon átpolitizált a közeg. Messziről a táncház ellenkezőjének tűnt, csak épp explicitebb koncepciók vannak azzal kapcsolatban, hogyan éld meg a saját genderedet, és a fluiditás a norma. Bizonyos bulikra, ha fekete transz nő vagy, akkor ingyen léphetsz be, ha fehér heteró férfi, akkor 25 dollárért.  Elég otthonosan mozgok ebben a diskurzusban, szóval nem lepett meg túlzottan, hogy milyen ideológiákkal szembesülök, de a gyakorlati alkalmazásukat korábban még nem tapasztaltam. Aztán ezt nyomtam három hónapig.

A fétistárggyá tett test – Prolapse portrék, „Ne tegyétek reám…”, Trafó, 2020

SzV: Miért érdekelt?

TD: Konceptuális döntés volt, hogy ezt a közeget választottam, mert ami az ilyen bulikon zajlik, az a szöges ellentétének tűnik mondjuk egy páros táncnak egy táncházban. Tánctanárhoz pedig azért jártam, hogy változtassak a testemhez való viszonyomon. A táncházakban végig ültem, a zenekar mellől néztem az embereket. A megfigyelő álláspont azonban nem merev elzárkózást jelentett, hiszen bizonyos formában, a személyes kapcsolataimon keresztül mégiscsak „megmerítkeztem” – így volt ez New Yorkban is, és ott törekedtem is erre. Amikor aztán hazajöttem, és a Trafóban készültem a „Ne tegyétek reám…” című kiállításomra, akkor már azt éreztem, hogy kellő távolságra kerültem a közegtől, amiben előtte sok időt töltöttem, és kritikusabban tudok tekinteni rá – bár már belülről is láttam olyan ellentmondásokat, amelyek dühítettek, de még nem tudtam velük mit kezdeni. Ekkor fordultam a feminista módszertanhoz.

SzV: De mégsem a rave kultúráról csináltál kiállítást, hanem a népiről.

TD: Igen, de a kiállítást úgy csináltam, hogy gyakorlatilag csak néprajzi forrásokat használtam. Prokk Balázs filozófus barátommal dolgoztam közösen, aki aktívan néptáncol is. Mozgástérelemzéssel dolgoztunk, Nagy Olga etnográfus parasztasszonyokkal készített életútinterjúit elemeztük. Megnéztük, a nők a saját közösségükön belül milyen mozgástérrel bírtak, és hogy ez adott volt-e a számukra, illetve milyen áron teremtették meg maguknak, amennyiben nem. Mozgástér persze nemcsak a cselekedethez kell, hanem akár csak a rálátáshoz is. Akkor van a hagyománynak organikus folytatólagossága, ha nincsen kritikai tér közted és aközött, amibe beleszülettél. Porteleki Áron beszélt arról, hogy amikor antropológiával kezdett foglalkozni, már nem tudott ugyanúgy brácsázni a táncházban, mint korábban. Megnéztük, hogy a múltban, a jelenben és spekulatív módon a jövőben mennyi teret enged a hagyomány, és azt, hogy a jelenben meddig lehet tágítani, és milyen jelentésmódosulásokon mennek keresztül az elemei.

SzV: Az fontos volt, hogy hol voltak ezek a múltbéli nők?

TD: Az asszonyok könyve című antológiából dolgoztunk. Kolozs és Maros megyéből származó asszonyok történetei voltak, amelyek egy részét maguk írták, más részét Nagy Olga etnográfus jegyezte le. A kiállításnak a jelenre reflektáló blokkjában pedig egy olyan lányé, Szivós Katáé volt a főszerep, akit az egyik szilveszteri táncházban láttam legényesezni. A harmadik blokk egy létező hangszer, egy brácsa köré épült, amelybe a készítője a prolapse feliratot stencilezte.

„Ne tegyétek reám…”, Trafó, 2020

SzV: Az micsoda?

TD: Az, amikor kifordul a végbél, és amit eufemizmussal rosebudnak, rózsabimbónak hívnak. Ez volt belestencilezve ebbe a brácsába – ami a szememben sok szinten beszédessé vált. Feltettem egy spekulatív kérdést: miféle szexualitást hagyományoz ránk a paraszti kultúra, ehhez miképpen viszonyulnak a hagyományőrző közösségek, mindez hogyan fér meg a pornó által közvetített férfi-nő képpel, és mindennek a tükrében mit mond ez a hangszer?

Az installáció elkészítésénél a túlazonosulás stratégiáját alkalmaztam: egy hangszerkészítővel kifordíttattam egy brácsát, amit Kránicz Richárd közreműködésével két szégyenkő maketthez kötöztem bélhúrokkal és szalagokkal. A szalagokra előzetesen a prolapse alapján Kele Ildikóval közösen tervezett népi motívumot hímeztettem. A legtöbb virágábrázolás genitália-motívum a paraszti mintakincsben, ezt alapul véve próbáltunk megalkotni egy alternatív verziót.  A táncházas időszakom utolsó évében egy radikális feminista körbe jártam, ahol a pornókultúráról beszélgettünk, ott vérteztem fel magam a mű koncepciójának kidolgozásánál használt, a pornóval szemben kritikus feminista elméletekkel. Az installáció része volt hat nagyon alaposan, olajpasztellel megrajzolt prolapse portré is. Nehezemre esett az eredeti, prolapse-ekről készült fotókat nézni, ezért rájuk közelítettem annyira, hogy csak színes foltokat lássak. Ettől színpompásak és részletgazdagok lettek.

Vacsora gyertyafényben. Szabó Veronika és Molnár Csaba legújabb munkája. Fotók: Ofner Gergely

SzV: Most hogy utaltál arra, hogyan kellett nézned ezeket a felvételeket, muszáj megkérdeznem: hogyan hatott rád ez a munka és kiállítás?

TD: Nagyon nehéz volt. Többek között ezért is tartom fontosnak, hogy hangsúlyozzam: ez volt a hungarofeminizmus – amelynek Bajusz Orsolyával vagyunk az alapítói – programadó kiállítása. A művek nagy része kollaborációban készült, ez is hozzájárul a kiállítás mozgalmi jellegéhez. Egyedül képtelen lettem volna mindezt végigcsinálni.

Mikor a prolapse-portrék rajzolásához fogtam, nem tudtam két-három óránál többet dolgozni, mert eleinte végig sírtam. Aztán idővel objektifikálódott ez a traumatizált szerv – ahogy a pornóipar kontextusában is a testek. Ezt a sorozatot a munkafolyamat okán performatívnak is gondolom. Nyilván nem véletlenül alakult így mindez, hiszen a test mindig központi szerepet játszott a munkáimban. Nem csak a sajátom, hanem más nők teste is és mozgástere is, például Szivós Katáé.

SzV: Hozzá hogyan viszonyul a közege?

TD: Azért kértem fel őt, mert amikor a Fonóban egy szilveszter este kiállt legényesezni, az emberek összesúgtak a háta mögött. Azt szűrtem le, hogy amit csinál, megbotránkoztatja ezt a közeget.

Bármilyen megbotránkoztató bármi is, amivel dolgoztam, a közegen belül találtam rá mindenre. A kiállítás címe, a „Ne tegyétek reám…”  szintén a Nagy Olga-féle antológiából származik: egy idős parasztasszony, aki tizenöt gyermeket szült, a halálos ágyán azt kéri a gyermekeitől, hogy ne temessék rá majd a férjét, hogy legalább a halála után ne nyomja őt. Ez egy néprajzi antológia, és még csak nem is feminista szemléletű a szerkesztője. A brácsát ugyancsak nem én találtam ki, csak feldolgoztam és újrakontextualizáltam a történetét. A táncos lányt se én indoktrináltam feminizmussal, hanem ő maga találta szűkösnek a mozgásterét.

SzV: Ezt jó, hogy kiemelted – mert könnyen rád lehetne fogni, hogy hazajöttél New Yorkból, és ráerőlteted a paraszti kultúrára a pornót.

TD: Én már korábban is kritikus voltam az identitás-politikával, de New Yorkban nyilván olyan dózisban kaptam, hogy őrület – amit akartam is.  De ki is parodizáltam ezt a vállalt szellemi öngyarmatosításomat egy performansszal a rezidencia program végén rendezett bemutatón. Egyébként meg amit a Trafóban csináltam, az NY-ban meghaladottnak számítana valószínűleg, hiszen egy teljesen klasszikus második hullámos feminista szemléletű kiállítás.

SzV: A Queendomra is mindig ezt mondták – amire én azt szoktam felelni, hogy azért, mert ez a közeg még itt tart. Lehet, hogy a hetedik kerületben húsz ember megnéz egy drag-showt, de a legtöbb ember nem tudja, mi az, hogy queer. Én is azt tapasztalom, hogy az identitásukat védő közegek tudnak nagyon zártak is lenni, mert fenyegetve érzik magukat.

TD: Ezt nem csak zártságnak gondolom, hanem pszeudo-aktivizmusnak és olyan fajta kvázi-forradalmiságnak, ami a ténylegesen égető, sokakat érintő problémákról tereli el a figyelmet identitáskérdések irányába. A szememben ez nem sokban tér el a nacionalizmustól.

Nekem nagyon fontos, hogy a címadással egyben önkritikát is gyakoroljak. Nem gondolom, hogy abból a pozícióból, ahol vagyok, nem csupán újabb konstrukciókat gyártok a paraszti kultúra kapcsán. A Parasztok Atmoszférában cím is erre utal: vállaltan állok be azok közé az alkotók közé, akik valamiképp fel- és kihasználták ezt a kultúrát, újabb atmoszférát vonva köré. A „Ne tegyétek rám…” cím nem csupán az eredeti szövegkörnyezetben értelmezhető, hanem önmagában is, mint egy intés a mindenkori parasztasszonytól: ne tegyél rám olyan bélyeget, ami nem illik rám. A harmadik, a prágai Karlin Studiosban megnyílt legutóbbi kiállításom  címe egy Hannah Arendtől vett idézet volt: „Power must grow, if it doesn’t grow it rots.”  Ezzel a kiállítással már nemcsak a paraszti kultúrától kerültem kellően távol, de a feminista módszertantól is, hiszen annak az önreflexiós munkának a fázisait mutattam be festményeken keresztül, amelynek során szembenéztem a saját feminizmusom dogmatikus voltával. A festészetet mint – Simone Weil megfogalmazását használva – szomatikus praxist alkalmaztam abból a célból, hogy felfedjem az autentikus viszonyomat, ami a feminizmushoz fűz.

„Power must grow, if it doesn’t grow it rots.”, Karlin Studios, Prága, 2020

SzV: Nagyon jó, hogy ezt elmondtad, mert valahol én is itt tartok, bár nem így kezdtem neki a művészeti praxisomnak. Pedig a test mindig jelez – érzem is, hogy meg kell szabadítanom magam rengeteg ideológiától, ami a testemre tapad, hogy jobban megértsem magam, mi van velem, mert én is azt a szűkösséget érzem, mint ahogy te elmesélted a rave-bulit, ami nem beengedő.

TD: Valóban szembe kell azzal nézni, hogy egy emancipatórikus mozgalom hogyan válhat dogmatikussá, és a felszabadítás ígéretével végül hogyan zárul rád.

SzV: Igen, rengeteg emberen érezni, hogy saját magának generál traumákat, mert a követett kódrendszer szerint még több mindent azonosítanak akként, mint előtte.

TD: Igen. Nem vagyok a folyamatosan patriarchátus ellen küzdő hős vagy áldozat. Kaptam már magam azon, hogy ezekbe az identitásokba kapaszkodom, de nem érvényesek minden létállapotban. Ugyanakkor most a magyar közéletben nem éppen annak van itt az ideje, hogy árnyald a különféle feminizmusokhoz fűződő viszonyod, mégis azt gondolom, talán a művészet az a tér, amiben megszülethetnek ezek az önreflexiók és kockázatosnak tűnő gondolatok.

SzV: Nagyon inspiráló volt hallgatni téged. Ez most egy Szabó Veronika-interjú lett, amit veled készítettem.