Romániában a járványhelyzettel terhelt idei nyár színházi botránya igazán jó lehetőség lehetett volna újragondolni a határozatlan időre szóló színészi szerződések kérdését. Az esett ugyanis, hogy a neves, bukaresti Bulandra Színház megbízott igazgatója nem hosszabbította meg a színház egyik olyan színészének a szerződését, aki az aktuális repertoár négy előadásában szerepelt, s döntése valóságos láncreakciót indított be. A szóban forgó színész és kollégái közt, akik vele szemben öt hónap szerződéshosszabbítást kaptak, az a jelentős különbség, hogy azok nem bírálták a színház működését a Facebookon.

Ezek után egyik kollégája, a 2014-ben a legjobb pályakezdő UNITER-díjával kitüntetett és Andrei Șerban rendező által is nyilvánosan dicsért színésznő távozott a színháztól. Felmondása ritka szolidaritási hullámot váltott ki, Șerban nyílt levélben tiltakozott, a megbízott igazgatót leváltották. A nyilvánosság előtt az ugyanakkor nem került szóba, hogy az említett színésznő a Bulandrán kívül máshol is rendelkezik szerződéssel, ráadásul meghatározatlan időre szólóval.

Jelen pillanatban a színészek nagy többsége határozott idejű szerződéses viszonyban dolgozik a romániai színházakban. A repertoárrrendszer logikája egyéves időtartamot indokolna (azaz olyan szerződéseket, amelyek nem szezonra, hanem egy kalendáriumi évre szólnak, hiszen gazemberség lenne nyárára jövedelem nélkül hagyni a munkatársakat, ami ugyanakkor a színházak szempontjából veszélyes is, mert az augusztusi országos költségvetés-kiigazítás során könnyen elveszíthetik a be nem töltött álláshelyeket), mégis sok szerződés csak hat hónapra szól. Bukarestben az elmúlt négy évben mindössze két kőszínház kötött határozatlan idejű szerződéseket, a Nemzeti Színház igazgatója pedig egyenesen azzal büszkélkedik, hogy a tizenöt éves vezetői ténykedése alatt felvett harmincöt színész mindegyikével határozott időre szerződött.

A határozatlan idejű alkalmazásnak vannak gyakorlati vonatkozásai. Egyrészt ilyen típusú szerződésre csak a versenyvizsga ad lehetőséget, így az igazgató legfeljebb úgy tehet azért, hogy biztosan az általa választott színész legyen a befutó, ha manipulálja a vizsgát. Másrészt Romániában előfordul, hogy hosszú időszakokra, akár évekre befagyasztják az állásokat, harmadrészt a határozatlan idejű szerződést nagyon nehéz felbontani. De a szubjektív vonatkozásokat sem érdemes figyelmen kívül hagyni. Az „életfogytiglani” alkalmazásban álló színészek szabadságfokával szemben komoly elégedetlenség mutatkozik: tény, hogy közülük sokan alig játszanak, mások pedig az anyaszínházukban alig játszanak, de másfelé sokat. Ugyanakkor a színházi életben megfigyelhető a színész mint kereskedelmi ágens, értsd: árucikk iránti perverz rajongás, ami szerepét a jegybevétel biztosítására redukálja.

A román színházi törvényben 2016-ig a határozatlan időre kötött szerződés jelent meg normaként, s a teljes közszférát ugyanez jellemezte. Ezt a berendezkedést a rendszerváltás előtti korszakból örököltük. A jelenleg a bukaresti Nemzeti Színházat igazgató Ion Caramitru kultuszminisztersége idején (1996–2000) kezdeményezett módosítások bevezetése különböző okokból lehetetlennek bizonyult. A 2007-ben született és még ma is érvényben lévő törvény pedig eredetileg azt a célt szolgálta, hogy a játszott szerepek mennyiségéhez és jelentőségéhez igazodó nagyobb fizetés ígéretével határozott idejű szerződésre buzdítsa a színészeket.[1] Ezt a változást azonban képtelenség volt levezényelni, főleg Bukarestben.

A szecsuáni jólélek a Bulandra Színházban, r.: Andrei Șerban. Fotó: Mihaela Marin

Hogy miért? A rendelkezésre álló színészállomány tekintetében Bukarest és az ország többi része között óriási a szakadék, akárcsak a Kolozsvári Állami Magyar Színház (a magyar ajkú lakosság számára egyfajta nemzeti színház) és a többi magyar színház között. A főváros az egyetlen hely, ahol valóban lehet munkaerőpiacról beszélni, és amely láthatóságot biztosít a színészeknek: ott tartják a filmes castingokat, ott zajlik a reklámgyártás, és ott található kivétel nélkül az összes országos tévé- és rádiócsatorna szerkesztősége. Még a Bukaresttől nem túl távoli városok (Ploiești, Pitești, Giurgiu, sőt Brăila és Craiova) színészei is Bukarestből ingáznak az adott városokba, és nem fordítva.

Azon a néhány helyen, ahol sikerült meggyőzni a színészeket, hogy „életfogytiglani” szerződésüket feladják, mint például Szebenben és Temesváron (ahonnan nem lehet Bukarestbe ingázni), a szerződésben foglalt „határozott idő” inkább túlzás. A frissen végzettek és a „jó” színészek meg sem próbálnak bekerülni ezekbe a színházakba, nincs valódi versenyhelyzet az állásokért, mivel az intézmények az állományukban lévő színészekre támaszkodnak, és a közönséggel való törékeny viszonyuk a helyi sztároktól függ. Világos, hogy ilyen feltételek mellett a határozott idejű szerződés tulajdonképpen egyáltalán nem jelent bizonytalanságot, az igazgató és a színészek viszonya pedig nagyjából kiegyensúlyozott. Egészen más a helyzet a Kolozsvári Állami Magyar Színháznál, ahol szintén rávették a színészeket a szerződésmódosításra: az ő esetükben a társulat alapemberei ezáltal sokkal jobb jövedelemhez jutottak, ugyanakkor az intézménynek a fiatal színészekre gyakorolt vonzereje sem csökkent, adott lévén a színház renoméja. Sőt, a többi színházhoz képest magas bérezésnek köszönhetően Kolozsvár elszívó ereje fokozódott.

Más oka van annak – és más kategóriába tartozó színészeket érint –, hogy újabban szinte kizárólag határozott időre kötnek szerződést a színházak. A 2016-ban módosított színházi törvény értelmében immár nem a határozatlan idejű szerződések jelentik a normát, a színházak, operaházak és nagyzenekarok többé nem kötelesek „életfogytiglani” szerződést kötni a művészek legalább felével. Az évadra vagy projektre szóló szerződések számát és összeadódó időtartamát semmi sem korlátozza, eltérően attól, amit a munka törvénykönyve más szakterületek számára előír. A módosítások felterjesztője egy színházigazgatói székből felállt kultuszminisztériumi államtitkár volt, aki éppen a menedzsment szempontjaival érvelt: rugalmassá kell tenni a munkaerőpiacot.

A törvénymódosítás nagyjából egyszerre történt egy másik radikális változással: 2017 elején az előadó-művészeti intézményekben dolgozók fizetését átlagosan másfélszeresére kellett emelni, csakhogy a szubvenció nem növekedett arányosan. A következmények? Egyrészt sokkal vonzóbbá vált munkaszerződéssel dolgozni, mint ún. szerepszerződéssel, ahogyan azt addig a legtöbb fiatal, illetve az összes olyan színész is tette, aki az anyaszínházán kívül vállalt szerepet. Másrészt ettől kezdve az intézmények kénytelenek voltak a költségvetésük nagy százalékát a fizetésekre fordítani, miközben az állásban foglalkoztatottak száma nem nőtt. (Ezt a számot a fenntartóval kell előzetesen jóváhagyatni, és nem lehet egyik évről a másikra jelentősen megemelni.) Minthogy a szubvenciótól való függés igen nagy – a bukaresti Nemzetit leszámítva a színházak költségvetésének 90%-a állami pénz –, a béremelés gyakorlatilag felemésztette a külső munkatársak béralapját, és azt eredményezte, hogy a színházak sokkal nagyobb mértékben támaszkodnak a saját alkalmazásukban lévő színészekre. A már említett Bulandrának például 2020 első hónapjaiban, vagyis a járvány előtt, a teljes költségvetése 65%-át kellett az alkalmazottak fizetésére fordítania.[2] A román színház paradoxonjainak egyike, hogy a kőszínházak hirtelen felfedezték annak szükségességét, hogy a saját társulatukat foglalkoztassák. Innen nézve azt is megérthetjük, miért preferálták az igazgatók mindig is a határozott idejű szerződéseket az „életfogytiglani” ellenében.

Bukarest határain túl más a probléma: a foghíjas társulatoké, ugyanis a fiatal színészek nem sietnek Buzăura vagy Petroșanira szerződni (és ezekben a színházakban nem áll fenn az a jótékony helyzet, mint a romániai magyar színházakban, ahol soha nincs színészhiány). Bukarestben az jelent gondot, hogy a színházak kapkodnak a sztárszínészek után. Az elmúlt két évtizedben a fővárosi színházak is szembesültek azzal, hogy a nézőterek egyre nehezebben tölthetők meg, de igazi közönségépítő stratégia helyett egyszerűbb volt a népszerű színészek hírnevét kihasználni. Csakhogy ezek a (ritka) színészek mind „életfogytiglani” alkalmazottak. A 2017 előtti szerény fizetések és a felmondással fenyegetőző színészek nyomására az igazgatók elfogadták, hogy alkalmazottaik más színházakban is szerepet vállaljanak. Hosszú távon ennek azonban az lett az eredménye, hogy a repertoárok az összetéveszthetőségig uniformizálódtak (Bukarest-szerte ugyanazok a színészek játszanak nagyjából mindenhol ugyanolyan jellegű előadásokban), s így a közönség óhatatlanul és folyamatosan fogyatkozik, amire a színházak újabb és újabb, rövid életű előadások sorozatgyártásával próbálnak reagálni.

Hiú reménynek bizonyult az az elképzelés, hogy a 2017-es fizetésemelés – amelynek köszönhetően a színészfizetések magasan az országos átlagjövedelem[3] fölé ugrottak, Bukarestben egyes esetekben annak a dupláját is elérték – megállítja az intenzív színészvándorlást. A színházigazgatók kezében nem maradt más eszköz, mint hogy általános gyakorlattá tegyék a határozott – és lehetőleg minél rövidebb – időre szóló szerződéseket, és éljenek az alkalmazottaikkal szemben kijátszható egyetlen aduval: a szerződéshosszabbítás megtagadásával.

Az mindenesetre biztos, hogy a határozott idejű szerződés sem annyira törékeny formája a munkavállalásnak, mint a projektalapú, egyes szerepekre kötött együttműködési megállapodás. De ugyanennyire biztos az is, hogy a határozott idejű szerződések általános gyakorlattá emelkedése elsősorban a fiatal (35 év alatti) színészeket sújtja, megmérgezi a színész és az igazgató viszonyát, és erős egzisztenciális hátrányokat okoz (ilyen típusú szerződéssel a bank nem ad hosszú lejáratú kölcsönt, szülés után kisebb az esély visszatérni a pályára stb.). De a legfontosabb gond még csak nem is ez. Hanem hogy a valóságban nincs tényleges mobilitás, a színészek évről évre ugyanannak a színháznak a kötelékében maradnak, az aktuális repertoártendenciák viszont egyértelműen beszűkítik az ötven fölötti színészek szakmai lehetőségeit. Milyen sors vár ilyen körülmények között azokra, akik kénytelen-kelletlen határozott időre szerződnek, ha elérik a végzetes életkort, amikor elfogynak a szerepek?

Az írás a Színház folyóirat felkérésére született, fordította Boros Kinga.

[1] Tájékozódásul: BOROS Kinga, „Lássuk, miből” (eredeti megjelenés: ahet.ro).
[2] Az erdélyi magyar színházak esetenként a teljes állami támogatásukat működésre (bérköltségre és épületfenntartásra) kénytelenek fordítani. Lásd erről: „Együtt fejlődünk – Albu Istvánnal, Kányádi Szilárddal és Zakariás Zalánnal Boros Kinga beszélgetett”, Színház, 51, 11. sz. (2018): 55–58.
[3] Romániában 2020-ban az országos átlagjövedelem 3300 lej, ami nagyjából 243 000 forintnak felel meg.