November végén a Trafó is belépett az online térbe: a hétköznapokra egész e-programstruktúrát dolgozott ki, amely nagyrészt lefedi a ház profilját, és kint és bent egyaránt enyhíti a hiánytüneteket.

A táncórákat kiváltandó van Táncműhely, koncertek helyett „zenei és audiovizuális élmények”, a Galéria beszélgetős, bekukucskálós Nyitott Műteremmé változott, az előadások előtti szórványos Különóra lassan afféle szabadegyetemes sorozattá növi ki magát (TudásTrambulin), péntekenként pedig „színpadi” produkcióóó – nem mellesleg ez utóbbi az egyetlen, amire jegyet kell váltani, és az ár egyáltalán nem borsos (mint ahogy általában sem az a többi színház díjszabásához képest). Az e-repertoár – már amennyiben ez repertoárnak nevezhető, hiszen a lényeg az egyszeriség, hogy a Trafó csak olyasmit mutat, amit máskor és másképp nem lehet, képernyőre alkalmazott formákat – kifejezetten önazonosan indult, a hibrid hibridjével, azaz a Grotesque Gymnastics formáció „avantgárd cirkuszi realtime dokumentumreality-kísérletével”.

Kudlák Eszter, Takács Lacek Fotó: Szász Zita Laura

A kudarc anatómiája eleve jelentéses cím, de a körülmények alakulása az értelmezést még tovább bővítette: mert az előadó-művészetben mi az, ha nem kudarcélmény, hogy egy külső kényszerből elhalasztott bemutató újonnan kitűzött időpontja előtt két héttel rendeletileg ismét bezárnak a színházak? De egy sokat edzett artista ezen már fenn sem akad, mármint pont hogy fennakad, illetve fennmarad: edz tovább, kihasználja az időt, és megkeresi a kapaszkodókat. Noha a premier a Trafó nagytermébe készül(t), a felvétel helyszíne más, a próbaterem: otthonosabb tér, ahol a helyet „nem veszi el” a közönség, az előadók magukban lehetnek, kényelmesen, letelepedhetnek szuszogni és figyelni, ahol épp van egy szabad szék vagy nem játszó szeglet, átszerelésre nincs szükség, legfeljebb egy kis ide-oda pakolgatásra.

A hangulat is ennek megfelelően kötetlen – a cirkuszban szokásos külső szem megsokszorozása, az a pár ember a terem végében felállított technikai pultnál és a kamerákkal köröző felvevő stáb senkit sem zavar, jelenlétük egyszerre nyílt és diszkrét. A távnéző pedig talán még örül is, hogy kicsit bepillanthat a kulisszák mögé. Az első percekben azt is hiheti, hogy egyszerű készülődést, ráhangolódást, bemelegítést lát, amikor Bardóczy Ilka vagy Kudlák Eszter elbüszkélkedik a „tetoválásaival”, banális és kevésbé banális baleseteik nyomaival, pedig ez maga az előadás lelke. Helyesebben ezek a törések, szakadások, csavarozások, részleges bénulások emlékét őrző hegek és forradások azoknak a lelki és fizikai küzdelmeknek a maradandó, testi lenyomatai, amelyek árán ki-ki eljutott eddig az előadásig, eddig a pillanatig, és amilyeneket a következő felkapaszkodásnál, lendülésnél, tartásnál is simán szerezhet. Ügyes dramaturgiai fogás ez a kezdés, sőt, biztató is, hiszen – mint láthatjuk – ebcsont beforr, még ha – mint hallhatjuk – ez azért nem is mindig ilyen egyszerű. De az előadók nem kérkednek a harci sérüléseikkel, csak rámutatnak, hogy mindez nem nagy ár azért, hogy az ember azt csinálja az életben, amiben hisz, amire igazán vágyik, még akkor is, ha itt fáj, ott fáj. Saját vallomásos szavainál is beszédesebb, ahogy Bardóczy Ilka a földön bújik bele a tissue-ba, amelyet aztán királynői palástként visel, majd visz fel létrán, és rögzíti a magasban, hogy újra és újra letekeredjen benne – hozzá hasonlóan Takács Lacek is a földről indít a Cyr kerékkel, amiből végül szép páros reptetés lesz.

Kudlák Eszter, Téri Gáspár Fotó: Szász Zita Laura

 A fesztelenebbnek ható, könnyedebb, ruhaigazgatós etűdök közé vegyül néhány formagyakorlat is – ilyen például az esés és a felkelés puha és kemény (inkább kemény) módozatait, illetve a test merevségét és hajlékonyságát bemutató koreográfia –, amelyek illusztratívabb élén ugyanakkor tompít a kamerák látószöge. És emeljük itt ki az operatőröket (ha Téri Gáspár, az előadás a helyzetet a világ legtermészetesebb módján kezelő rendezője az elején jól számolt, négyen keringtek a térben), akik igen jó érzékkel mentek közel egy-egy archoz, vagy be a nagybőgő húrjai mögé, komponálták bele a kivágásba élő egyenesben a táncszőnyegen kirajzolódó tükröződéseket, amiből csodálatos, poétikus képek születtek. Vagyis a streamelt előadásban – nemcsak az egymásra replikázó szövegnek és fizikai teljesítménynek, hanem a kameráknak is köszönhetően – végig ott remeg a külső elvárás és a belső kényszer feszültsége, ahogy a szétválások és összetalálkozások zeneileg is finoman érzékeltetett dinamikájában szintén. És az előadók maguk és egymás iránti felelősségérzete is végig érződik, sőt, talán az hatja át leginkább az előadást, mintha ennek a felismeréséről adna számot minden lépés, karnyújtás, de főleg figyelmes pillantás anélkül, hogy az egymásra utaltság túl nagy, nyomasztó hangsúlyt kapna. Ezek a pillanatok inkább játékosak, csak úgy, maguktól kerekednek ki, valahogy úgy, ahogy a lengőrúdon a kettős: előbb az eszközt kell kézhez szoktatni, aztán a mozdulatokat összehangolni, mígnem valami egészen új minőség jön létre ebből az összecsiszolódási folyamatból, jelen esetben szinte egy trapézszám.

Bardóczy Ilka, Kudlák Eszter Fotó: Szász Zita Laura

A kudarc anatómiájának főszereplője – bár talán helyesebb a központi figurájának nevezni, elvégre az ő vallomása adja az előadás dramaturgiai vázát, az ő hangjából, szavaiból szövődik a biztonsági háló – a légtornász artista Bardóczy Ilka, akit a rúdtáncosok maguk között csak a „terminátorként” emlegettek, mert bármit megcsinál, amit elhatároz. Ha tetszik neki, ha nem, van ebben némi igazság, mert bizony nagyon úgy tűnik, hogy ő csak azért is végigviszi, amit eltervez, még ha ő maga nincs is acélból, bámulatos vasfegyelemmel. De a sportolók között talán valóban kicsit kívülálló volt, afféle szélhámos, mert nem érte be a teljesítmény tökéletességével, abból a közegből talán hiányzott neki valami, amit a cirkuszban megtalált. Valami, amibe nemcsak a szilajságát, de a szelídségét is beleteheti. Valami olyan kifejezési mód, ha tetszik, műfaj, amelyben a „kinn is vagyok, benn is vagyok” természetes állapot, amelyben az esés nem egyenlő a bukással, és a kudarc nem szégyen. Mert „nem a zuhanás számít, hanem a leérkezés”, sőt, ezt akár tovább is gondolhatjuk: nem is a leérkezés a lényeg, hanem a felkelés és az újbóli nekifutás. Nos, még ha a streamelt formát a kényszer szülte is, a Grotesque Gymnastics a balszerencsék sorozatában is olyan szilárdan fogott talajt ezzel az előadással, hogy nem is könnyű elképzelni, színpadon hogyan működhet A kudarc anatómiája. Frontális nézőtérrel? Vagy közelebb engedve a nézőket? És lesz-e videó?

Mi? Grotesque Gymnastics: A kudarc anatómiája

Hol? e-Trafó, 2020. november 27.

Kik? Előadók: Bardóczy Ilka, Kudlák Eszter, György Tibor, Takács Lacek, Téri Gáspár. Zene: Csizmás András. Ruha: Veronika Keresztesova. Dramaturg: Szabó-Székely Ármin. Konzulens: Zsigó Anna. Rendező: Téri Gáspár. StreamTeam: Zsigó Anna, Szabó János, Ivanov Gábor Klepa, Makláry Eszter, Mikó Dávid. A SÍN Arts and Culture Center és a Trafó közös produkciója a Műhely Alapítvány támogatásával.