Három férfiszínész Csehov Három nővérének címszerepében – a Haumann–Márkus–Körmendi-trojka négy évtizeddel ezelőtt már lelőtte ezt a poént. A Kosztolányi Dezső Színház színészei, a Mészáros–Kucsov–Búbos-trió azonban nem öltözött női ruhába, nem torzította nőiesre a hangját, nem használt parodisztikus stíluselemeket. A klasszikus paródia-értelmezésre maga a végtelenül minimalista színpadkép sem csábít, a nyugtalanító zenés felütés (Erős Ervin és Klemm Dávid kompozíciója) pedig végképp nem.

Szabadkai Kosztolányi Dezső Színház: A három nővér Fotók: Molnár Edvárd

Akkor viszont mi akar ez lenni? – tenné fel a kérdést a szűz néző, aki úgy ült be a szabadkai előadásra, hogy épp semmit sem olvasott róla a december végi premier előtt, csak a színlapot látta a szereposztással: OLGA – Mészáros Gábor, MÁSA – Kucsov Borisz, IRINA – Búbos Dávid. S ez az Olga, Mása meg Irina ott üldögélnek három egymás mellett elhelyezett függőszékben, kucsmát és elegáns, ezüstös hímzésű, orosz nyakú, fekete férfiblézert viselnek, és meglehetősen egykedvűen, mondhatni szenvtelenül kezdik a beszélgetést múltba révedéssel – épp úgy és szinte azokkal a szavakkal, mint a drámában. Ám a kortárs nyelvezet és szóhasználat kezdettől fogva keveredik a csehovi szereplők beszédmodorával, majd csakhamar és szinte teljes egészében átveszi annak a helyét. A figurák maiak, a szóba hozott környezet is mai, mondhatni helyi – de legalább is nem távoli, idegen –, az „oroszos” külsőségek, sztereotípiák pedig többnyire csak amolyan gesztusértékű tisztelgés a nagy orosz drámairodalom előtt.

A beszédtémák vegyesen alakulnak: a szóba hozott apró, semmis érzések a létezés alapjait meghatározó vágyak kifejeződésébe torkollnak, sokat merítve a csehovi drámában is megjelenő témák lírai hömpölygéséből. Ám az előadás  huszadik percéig abszolúte semmi sem ad választ arra a jogosan kíváncsi nézői kérdésre, hogy dramaturgiailag mi indokolta, hogy három férfit és ne három nőt állítson (ültessen) színpadra a rendező, Puskás Zoltán, pedig eddigre már nagyon sok mindent megtudunk a három figuráról, vágyaikról, jellemükről, szokásaikról, munkájukról, ezt-azt még a viszonyaikról is. Az egyórás előadás első harmadának végén hangzik el ugyanis Irina szájából, hogy műtétre gyűjt, majd a folytatódó beszélgetésből az is egyértelművé válik, hogy – nemváltó műtétre. És ez a felismerés – mármint egy elképzelt, nulla előtudással rendelkező néző számára – azonmód, visszamenőleg is kontextusba helyezi és megválaszolja a miérteket a korábban elhangzott rezignált mondatokra („a mi helyzetünk reménytelen”, „megesik, hogy kiütöm magam, mert úgy könnyebb”, „minden pillanatban az elbaszott életemről gondolkodok”). A központi téma észrevétlen, cseles felvezetése a Góli Kornélia által jegyzett szövegkönyv egyik legnagyobb erénye, ami csakis úgy tudott működni, hogy a mintegy mellesleg elejtett nagy bejelentésig semmi sem utalt a szereplők társadalmi vagy biológiai nemi identitására (kivéve a szerb nyelvű feliratozást, ahol a nyelvtani nemek használata ezt elkerülhetetlenné tette).

Egy iszonyúan fontos, de szűk nyilvánosságot kapó témához nyúlt Puskás Zoltán: a többnyire értetlenség vagy megvetés övezte transzneműek, a nemi kisebbségeken belül is kisebbségnek, sokszor még ezekből a körökből is kitaszítottnak számító emberek bonyolult ügyére kívánta ráirányítani a figyelmet. És ezt nem először tette! 2013-ban az Újvidéki Színházban rendezett hasonló tematikájú előadást Michał Witkowski Kéjpart című könyvének színpadi adaptációjából, hasonló dramaturgiát alkalmazva. Itt is, ott is három férfiszínész játszik, szinte végig statikus pózban, hullámzó kedélyállapotban sztorizgatva, hol vicces, hol megrázó történeteken át jutva el… vagyis nem jutva el sehova. A szereplők csak vágyakoznak eljutni egy másik városba, boldog életkörülmények közé, valódi önmagukhoz, nyíltan felvállalni identitásukat, a társadalmi megvetés és kitaszítottság megélése nélkül, emberhez méltóan. Pontosan úgy, mint a csehovi hősök. És pontosan úgy nem sikerül nekik sem.

A „három nővér” közül kettő már nem is hiszi, hogy sikerülhet, cinikussá, megkeseredetté vált. Ha olykor-olykor fel is lángol bennük a változtatni akarás vágya, az nem tartós, csakhamar kihuny és visszazuhannak a letargiába. A harmadik, a legfiatalabb, Irina még bizakodó, tettrekész, naiv és vidám, de őt is gyakran elfogja a depresszió, amikor az ellenerőkkel szembesül. Személyiségük a Csehov-dráma azonos nevű szereplőiéhez idomul, ám mivel az eredeti darabot háromszereplősre csupaszította le a rendezés, megfosztva a Prozorov-házban uralkodó viszonyrendszertől és cselekményalakítástól, az erősen szövegközpontú, mozgásszegény előadás szereplőinek karaktere kidolgozatlan maradt. Különösen Kucsov Boriszé és Mészáros Gáboré; az ő figuráik kölcsönösen behelyettesíthetők egymással: nincsenek olyan markáns személyiségjegyeik, amelyek integritást kölcsönöznének nekik. Ezeket az összemosódó szerepköröket némiképp ellensúlyozza a két színész merőben eltérő játéka és fizikai megjelenése.

Az eredeti dráma tehát csak egy váz marad, amely arra szolgál, hogy a három központi figuráját használják egy olyan téma bemutatására, amelyet ugyanúgy beleng a melankólia, mint a Csehov-darabo(ka)t. A dramaturgiai ívet a szereplők fokozatos lerészegedése adja meg. Oroszosan vedelnek, és mind bátrabbak, kitárulkozóbbak lesznek, a nyelvezetük is egyre explicitebbé válik, és végül eljutnak az egymásnak tett nagy vallomásokig – amelyek közül sajnos csak egy valóban életszagú, hitelesen megírt, a másik kettő olyan, mintha közhelygyűjteményekből és erotikus ponyvákból ollózták volna őket össze („én csak vágytam a boldogságra, de a boldogság mindig kikerült”, „az a pasi kellett nekem, akartam, és láttam, hogy ő is akar engem”, „azt mondta, tartsunk szünetet, azóta nem hívott és nem veszi fel, szégyell, gyenge, de én szeretem”). Még Irina monológjában van némi eredeti humor, Olga megrázónak szánt, intim vallomása azonban nélkülöz minden originalitást. Velük ellentétben Mása diszkós története mind előadásmódjában, mind részletgazdagságában egyszerre végtelenül szórakoztató és szívszorító.

Van még néhány disszonáns eleme a rendezői, illetve dramaturgi koncepciónak – a közel öt perces talicskázós üresjárat, amely fölöslegesen „túltolt” levezetése a részegség végstádiumának, a nyilvánvalóan már huzamosabb ideje egy háztartásban élő három ember hirtelen jött, eddig fel se merült, kései vallomásrohama vagy az előadás értelmezési horizontjába nehezen beilleszthető játékbaba-kellékes színpadkép. De ha arra gondolunk, hogy a Három nővér egyik legeredetibb újraértelmezését valósította meg ez az előadás, megtartva a csehovi hangulatot, plasztikusan kombinálva a címadó drámából, de például a Ványa bácsiból is vett szövegrészeket a hozzáírt mondatokkal és mindezt egy általános emberi történetbe ágyazva, akkor már csak két életszerű transz-monológgal kellene behelyettesíteni a kifogásoltakat ahhoz, hogy ne csak fontos, hanem igazán jó előadássá is válhasson A három nővér.

Mi? A.P. Csehov – Góli Kornélia: A három nővér

Hol? Szabadkai Kosztolányi Dezső Színház

Kik? Mészáros Gábor, Kucsov Borisz, Búbos Dávid. Rendező, díszlet- és jelmeztervező: Puskás Zoltán. Zene: Erős Ervin, Klemm Dávid. Dramaturg: Góli Kornélia.