Megnéztünk szeptemberben jó pár gyerekszínházi bemutatót (én ötöt), és erről a véletlenszerűen összeállt válogatásról főleg az jutott eszembe, hogy mennyire vegyes. Az egyes előadások teljesen másfajta stratégiákkal igyekeznek megszólítani közönségüket (ha egyáltalán), más eszközökkel nyúlnak egy történethez (mert az azért közös, hogy mindegyik történetet dolgoz fel – ami szerintem nem evidens), másfajta energiákkal, anyagokkal építik fel világukat.

A Jegesmedvék etetése tilos, Manna Produkció. Fotó: Kállai-Tóth Anett

Rádai Andrea: Megnéztünk szeptemberben jó pár gyerekszínházi bemutatót (én ötöt), és erről a véletlenszerűen összeállt válogatásról főleg az jutott eszembe, hogy mennyire vegyes. Az egyes előadások teljesen másfajta stratégiákkal igyekeznek megszólítani közönségüket (ha egyáltalán), más eszközökkel nyúlnak egy történethez (mert az azért közös, hogy mindegyik történetet dolgoz fel – ami szerintem nem evidens), másfajta energiákkal, anyagokkal építik fel világukat. Pedig a célkorosztály szempontjából jócskán vannak átfedések, és mindegyikben szerepel báb. De a bábokat már teljesen máshogy és másra használják. A Nemzeti Színház előadásában, a Leander és Lensziromban (r.: Márkó Eszter) például csak kiegészítő, mellékes szerepük van, az állatokat megtestesítő bábok lényegében a látványos, színes díszlet részét képezik. A Rumcájsz (Budapest Bábszínház, r.: Schneider Jankó) az a produkció, amit a legklasszikusabb bábszínházi előadásnak gondolok: élőszereplők nincsenek, a mozgatók paraván mögött vannak, és – hasonlóan a Leander és Lensziromhoz – sokat ad a látvány(osság)ra. A 100+1 holdaspagonyban (Stúdió K, r.: Fodor Tamás) a mozgatók végig láthatóak, a bábok pedig nem a szemet gyönyörködtetik, hanem szerves részei a játéknak: mintha lomtalanításkor talált, kidobott, megunt plüssállatok lennének. Így a bábmozgatás profizmusa is rejtve marad, nem az köt le minket, és maguk a bábok úgy karakteresek, hogy közben keresetlenül egyszerűek, mintha egy nagymama varrta volna őket elnyűtt pulóverekből. A Teremtés-játékban (Marica Bábszínháza, Bethlen Téri Színház, ea.: Tárnok Marica és Sz. Nagy Mari) a bábok olyan rítus részei, amit közösen élnek át az alkotók és a nézők, ennek megfelelően elemiek, egyszerűek, lényegében még a bab- és homokszemek is bábként működnek. A Jegesmedvék etetése tilos (Manna Produkció, r.: Kovács Domokos) jobban kilóg a sorból: talán nagyobbaknak is való, bár tervezik játszani iskolások előtt is, de itt éreztem a legerősebben, hogy a bábot semmi mással nem lehetne helyettesíteni. Mert nemcsak eszköz, hanem olyan képzőművészeti alkotás, ami az előadás ideológiáját is megtestesíti. Már csak azzal is, ahogy és amiből készült: kizárólag újrafelhasznált anyagokból, gyakorlatilag szemétből.

Bogya Tímea Éva: Ha erre a négy előadásra (a 100+1 holdaspagonyt sajnos nem láttam) gondolok, először nekem is az ugrik be, hogy milyen kapcsolatot állítanak fel vagy erősítenek meg a közönségükkel. Ha rangsorolni kellene őket, akkor a leginteraktívabb, legnyitottabb keretű előadásnak a Teremtés-játékot mondanám, ami – ahogy a címe is ígéri – valóban játék. Nagyon lazák például a dramatikus karakterek határvonalai, és nincs egyértelműen szétválasztva a játék és a nézők tere, közel vagyunk a színészekhez. Te is úgy fogalmaztál, hogy egy rítust élünk meg. Külön érdekes, hogy ebben a kaotikus rendszerben az alkotók épp a dramatikus színház egyik mozgatójára mutatnak rá, hogy együtt, egy térben és időben elmesélünk egy történetet. Közben meg az előadás ki is lép a ritualitásból, mert annak szigorú szabályrendszere van, itt viszont nekünk, nézőknek is volt beleszólásunk abba, hogy mi történjen. Ugyanakkor ezek az interakciók nem az előadás menetén változtattak, hanem – ha már rítusoknál tartunk – amolyan egyéni imák voltak. Külön tetszett, hogy ezen a játékon keresztül olyan komoly témák kerültek szóba, mint a kompromisszum, az együttműködés, a felelősség, a boldogság.

R. A.: Valóban a Teremtés-játék lépett ki a leginkább a hagyományos színész-néző keretek közül, már csak azért is, mert nem a (gyerek)színházi előadásra gyakran jellemző álinterakció volt benne. Tárnok Marica és Sz. Nagy Mari nagyon is komolyan vette benne a nézők, a gyerekek ötleteit, amikre építettek is az előadásban. Ehhez lépésről lépésre teremtették meg a hangulatot, hiszen el kellett nyerniük a nézők bizalmát, amit nagyon profin csináltak, bár azt hiszem, a kisugárzásuk, természetes nyitottságuk és derűjük is nagy szerepet játszott ebben, elbűvölőek voltak. És ahogy írod, az előadás a felelősségről is szólt, hozzátenném: a hibázásról is. A tévedés felvállalása – akár a fikció része, akár véletlen volt – olyan légkört hozott létre, amiben a nézők bátrabban bele tudnak menni a játékba. A Jegesmedvék etetése tilos mennyire interaktív szerinted?

B. T. É.: A Jegesmedvék… az interaktivitásnak egy teljesen más oldalát vizsgálja. Már az elején, ahogy haladunk a színházterembe. A Bethlen Téri Színház folyosója túl szűk ahhoz, hogy megkerüljük a két, az útban látszólag eszméletlenül fekvő embert, így muszáj átlépjünk rajtuk. Ez elég hamar kényelmetlen pozícióba helyezi a nézőt. Persze lenne lehetőség az interakcióra: leguggolhatnák, és megkérdezhetnénk, jól vannak-e, vagy hogy miért fekszenek itt.

R. A.: És milyen kényelmetlen ugyanezt tenni a tapsrend után: attól, hogy megnéztük az előadást, nem változott semmi. Nem tudom, lesz-e olyan valaha, hogy egy néző lehajol a földön heverő színészekhez, hogy megkérdezze, hogy vannak. Ez is egy érdekes problematika – én még egyszer sem voltam tanúja annak, hogy valaki ilyen helyzetben közbelépett volna, de ez talán azért van, mert a játék keretén belül ez mégiscsak szabályszegés lenne.

B. T. É.: Ez igaz, mert hát azzal ellentétben, mint ahogy a Teremtés-játékkal előadói teszik, itt nem kínálják fel számunkra a beavatkozás lehetőségét. Valószínűnek tartom, hogy ennek a performatív elemnek nem az a lényege, hogy a néző interakcióba lépjen velük, hanem az alaphangulat megteremtése, azé a torokszorító érzésé, amire aztán az előadás ráerősít. Például amikor végignézzük, ahogy Kovács Domokos körbecelluxozza az óriás nejlont és alatta Nagy Petrát, aki ezután vergődni kezd. Ebben a vergődésben benne van az élni akarás mindkét oldala, a levegőért kapkodás, de a megszületni vágyás is. Gyerekkorom egyik korai leckéje volt, hogy a nejlon alatt hamar elfogy a levegő, és a zacskót nem szabad egymás fejére húzni. Bár tudom, hogy a színházban egyik szereplőnek sem eshet baja, itt egy pillanatra megingott bennem ez a meggyőződés. Ebben a jelenetben összpontosultak szerintem az előadásban felvetett etikai kérdések: lehet-e ilyen helyzetbe hozni a nézőt? Meg lehet-e egy ilyen, halált idéző pillanatot mutatni, és ha igen, meddig szabad elmenni? Végig lehet-e nézni egy ilyen tusát szótlanul, segítségnyújtás nélkül – ahogy azt a színpad szélére kiülő Kovács is teszi velünk együtt? Az előadás szembesít ezzel a fajta „bűnös” nézéssel, mert a nézőnek nincs egyértelműen megengedve a távozás: ha valaki kimegy, csak az a néző lesz, aki nem várta meg az előadás végét. Éreztem kicsit egy felnőtteknek szóló feldolgozó beszélgetés hiányát (az iskolásoknak készült ilyen). Abban én is egyetértek, hogy a látvány (Mihály-Geresdi Zsófia) szinte képzőművészeti alkotás, amivel gyönyörűen összecseng a zene (Tarr Bernadett). Ezek a koreográfiával (Kovács Domokos), a dramaturgiával (Nagy Orsolya) és a színészi játékkal (Nagy Petra, Kovács Domokos) szerencsésen találkoznak, hiszen egy nagyon érzékletes, elemi érzésekre ható előadás született, akár hatásvadásznak nevezhető jelenetekkel, rám például azok is erős hatással voltak. Az előadás témája, a klímakatasztrófa amúgy is égető probléma.

Rumcájsz, Budapest Bábszínház. Fotó: Éltető Anna

R. A.: Nekem úgy tűnt, hogy a Jegesmedvék… lényegében úgy válik interaktívvá, hogy ebből a passzív befogadói alaphelyzetből építkezik. A tétlen szemlélődés pozíciójával való szembesítés részben kopírozza az előadás inspirációs forrását: az éhen haló jegesmedve haláltusáját filmező fotós hozzáállását. Aki ugyan tétlen, de legalább dokumentál, ez viszont rögtön érdekes morális dilemmákat vet fel: segít-e a jegesmedvén vagy bármelyik társán, utódján, ha lefilmezik? Segít-e a klímaváltozáson, a világnak az, ha mi megnézünk egy ilyen előadást? Vagy már ez is jobb, mintha elfordítanánk a fejünket? Bevallom, hogy mindezzel együtt én néha unatkoztam, nehéz megmondani, talán azért-e, mert a játszók látszólag bele-belekezdtek történetekbe, amelyek aztán félbemaradtak – de az is lehet, hogy az én történetkereső mechanizmusom kapcsolt be annak ellenére, hogy igyekeztem elnémítani.

B. T. É.: A kérdéseidre visszatérve nekem az is eszembe jutott, hogy a Bethlen közönségének szüksége van-e ilyen ébresztőre. Ami ugyanaz a kérdéskör, mint hogy a Trafóénak szüksége van-e egy rasszizmusról szóló előadásra. Én azon az állásponton vagyok, amit Herczog Noémi egy cikkében olvastam, hogy az antirasszista közösségeknek is szükségük van a reprezentációra, hogy megerősítve érezzék az értékrendjüket. (Másrészt meg ki az, aki teljes őszinteséggel tudja mondani, hogy sosem húzta összébb a táskáját, amikor meglátott a közelében egy romát?) Én az unalmat, amit a Jegesmedvék… kapcsán te is említettél, annak tudtam be, hogy egyes jelenetekben nem volt tiszta – vagy nem jött annyira át – a szereplők viszonyrendszere.

R. A.: Igen, bár én nagyon erős szándékot éreztem arra, hogy ez a viszonyrendszer ne legyen végleges. A másik két előadás, a Leander és Lenszirom és a Rumcájsz sokkal hagyományosabb minden szempontból, kíváncsi vagyok, hogy te mint fiatal felnőtt találtál-e bennük valami izgalmat. Persze ha erről beszélgetünk, valamennyire szem előtt kell tartani azt a szempontot is, hogy ezek az előadások gyerekeknek is készülnek.

B. T. É.: Már csak azért is hagyományosak, mert kőszínházban jöttek létre, olyan közegben, ahol nem a hagyományok ellenében dolgoznak. Nehéz a kérdésedre válaszolni, mert magánemberként nagy valószínűséggel nem mentem volna el ezekre az előadásokra, de ez nem a minőségükről árulkodik, hanem arról, hogy mások a színházi preferenciáim. Legfeljebb kritikusként tudom elmondani, hogy mi volt bennük számomra izgalmas. Például kifejezetten tetszett, hogy Rumcájsz akkor sem hajlandó hamarabb fogadni a polgármestert, amikor az száműzéssel fenyegeti őt – szerintem ez egy fontos jelenet az egyenlőségről (bábszínházi adaptáció: Gimesi Dóra). Érdekes volt még az előadás filmesen pörgős ritmusát követni, például amikor lassítva láttuk, ahogy Rumcájsz kikerül egy neki szánt puskagolyót, jól illett hozzá a színpadkép (Hoffer Károly), az a széles és mély, mozivásznat idéző tér, amelynek köszönhetően a távolságok is jól érzékeltethetőek voltak. Épített a rajzfilmes és a bábos gegekre, és ennek megfelelően arra is, hogy a gyerekek akkor nevetnek a legjobban, amikor egy-egy szereplő pórul jár.

100+1 holdaspagony, Stúdió K. Fotó: Vass László

R. A.: Rumcájsz és a polgármester jelenete nekem is tetszett, az árnyjáték miatt is, ami először vicces volt, de aztán kifejezetten félelmetes, ahogy a hatalmával visszaélő polgármestert megtestesítő nagy láb eltaposni készült Rumcájszt. Végig nagyon átjött a jóság tisztasága, ez üdítő volt. És igazad van, nagyon pergő volt a ritmusa, vagyis az előadás hatásának részévé vált az is, hogy lenyűgözött minket a technika, a profizmus. De a Budapest Bábszínházban talán épp „ez a dolga” egy nagyszínpadi előadásnak.

B. T. É.: A Leander és Lenszirom leginkább a gyerekszínházi hagyományok ápolásával tűnik ki. Ahogy a színlap is írja, több klasszikus mesei motívum sűrűsödik össze, ezekből születik meg egy saját törvényű világ. A színpadi látványban, a jelmezekben is a klasszikus, színes, épített díszletvilág jelenik meg, amilyet már nagyon régen láttam. És a színészi játékban is a realizmustól való ellépés, egyfajta rajzfilmes stilizálás érvényesül, például Ács Eszter és Berettyán Nándor katonafiguráiban. Nekem a legnagyobb bajom ezzel a mesével az volt, hogy a szerelmesek csak azután lehettek egymáséi, miután Leander visszaváltozott herceggé, azaz nagy hangsúly került a külső szépség érvényesítésére (a Shrek című rajzfilm ennek pont az ellentéte, és a Rumcájsz főhőse is egy, a Leanderével ellentétes utat tesz meg a társadalom számkivetettjeként, hiszen a természetben talál rá a szerelmére és a harmóniára).

Vajon a gyerekelőadások milyen hányada dolgozik polarizált világképpel, hány osztja ketté a világot jóra és rosszra? A meséknek ez a klasszikus dramaturgiája, de érdekes lenne megfigyelni, hogy az ifjúsági előadások változnak-e ebből a szempontból, mint ahogy a klasszikusan tinédzsereknek szánt szuperhősös Marvel-filmekben is megjelent az ellenfél árnyalása.

R. A.: A Leander és Lensziromról nekem is a gyerekkoromban látott mesejátékok jutottak eszembe. Ez az előadás semennyire sem ágyazódik bele az aktuális korba, nyilván az örökérvényűség és az egyszerű választások felől határozza meg magát, és mint ilyen, illik a mostani Nemzeti repertoárjába, amelyre eddig egyébként nagyon kevés gyerekeknek szóló produkció került fel. Ám a szépség hangsúlyozása engem is zavart, hiszen míg egy népmesében az átok egyértelműen szenvedést, alacsonyabb szintű létezést jelent (például béka vs. ember), itt ez transzcendentális szempontból nincs ennyire egyértelműsítve, csak annyi érzékelhető, hogy a főszereplő szerelmes ifjú arcát immár nem borítja szőr, és csinosabb a ruhája.

S ha már repertoárról beszélünk: a 100+1 holdaspagony pont olyan, mint egy igazi Stúdió K-s gyerekelőadás (persze már csak az alkotók miatt is). Ezt azért tartom fontosnak megjegyezni, mert az elmúlt évekig a Stúdió K azon kevés helyek egyike volt a fővárosban, a Budapest Bábszínházon és a Kolibrin kívül, ahol rendszeresen mutattak be nagyon színvonalas gyerekelőadásokat. Így a színház szinte saját brandet tudott kifejleszteni, amelynek egyik védjegye a nyelvi igényesség, ami – ha már ennyit beszéltünk az interaktivitásról – behívja a felnőtt nézőt is az előadás világába. Zalán Tibor, a szöveg szerzője át- vagy továbbírja a Micimackó-hagyományt, a Karinthy-fordítást, már a karakterek elnevezésénél is: Micimackóból például Zizimackó, Malackából Falatka Caca, a Fiatal Mangalica lesz. A kilenc- és hétéves lányaim kettőt láttak ezekből az előadásokból, de míg azt mondják, hogy a Leander és Lenszirom jobban tetszett nekik, mégis a 100+1 holdaspagonyból idéztek még hetekig, tehát őket is elragadta a nyelvi játék.

B. T. É.: Az elején azt írtad, hogy ez a négy-öt előadás véletlenszerűen állt össze. Ebben az a szép, hogy mindegyik másfajta színházi értelmezésben valósult meg, mindegyiknek van létjogosultsága, és ez így együtt talán valamennyire lefedi ennek a sokszor elhanyagolt műfajnak a sokszínűségét.

Facebook Comments