Arról beszél, hogy egyszerre rettenetesek a férfiak, és vagyunk rettenetesek mi, nők. Hogy milyen egyediek ezek a történetek, és milyen tipikusak. Mennyire szívszorító az egész, és olykor mennyire nevetséges.

A dráma letölthető INNEN

Péterfy-Novák Éva könyvei vonzzák a színházi alkotókat; évekkel ezelőtt az Egyasszony, A rózsaszín ruha tárcanovellák az elmúlt évadban, idén ősszel pedig az Apád előtt ne vetkőzz került színpadra.  Az Egyasszony nagy szériát futott, és játszhatnák a másik kettőt is akár évekig, csak lenne újra színház. Mi a szerző titka, mi vonzza a színházcsinálókat és nézőket egyaránt? A lélek és a szenvedély mélységeinek pontos ábrázolása; ráismerünk saját szenvedésünkre, a hibás döntéseinkre, a lehetetlen elvárásainkra.  

Péterfy-Novák Éva a magyar női irodalom egyik különleges alkotója, aki – visszakövetelve a történetmesélés létjogosultságát – megrázó történeteivel, a női sorsok ábrázolásával és a férfivilág kegyetlenül éles bírálatával tűnik ki. A kortárs magyar írónők közül Szentesi Évát említhetnénk „rokonként”, és nem csupán azért, mert mindketten blogíróként kezdték szakmai életüket – sokkal inkább a kemény női témák feldolgozása köti össze őket és a kendőzetlenül őszinte beszédmód (nem véletlenül írtak közös könyvet).

Fotók: Vikker Zsuzsi

Mondhatnánk, hogy A rózsaszín ruha novellái (A Csokiszív2 Szentesi Éva írása) „csupán” a körülöttünk lévő hétköznapi világról, egyedi és mégis tipikus női sorsokról, feleségekről, szeretőkről, női barátságokról, anyákról és lányokról, no és ami a legfontosabb, a férfiakról szólnak. A novellák férfi alakjai (férjek és/vagy szeretők) egytől egyig a saját maguk „építette” hazugságban élnek, titkon csalnak meg feleséget és szeretőt egyaránt.

Írói rokonságot keresve eszünkbe juthat még Elena Ferrante Amikor elhagytak című könyve, amely a megcsalt feleség szélsőséges érzelemkitörésein és cselekedetein túl a személyiség széteséséről is szól.

Péterfy-Novák Éva nőalakjai „egészségesebbek” a legdrámaibb helyzetekben is. A rózsaszín ruha szerzője számára nem az akár jogosnak is tekinthető férfigyűlölet a fontos, hanem a női öncsalás, a mi lesz a kislányként megálmodott családi idillel, a női hiúság és szégyenérzés, az egyelőre még én férjem státuszragaszkodás, a férjbüntetés, azaz: a női hibák.

Arról beszél, hogy egyszerre rettenetesek a férfiak, és vagyunk rettenetesek mi, nők. Hogy milyen egyediek ezek a történetek, és milyen tipikusak. Mennyire szívszorító az egész, és olykor mennyire nevetséges.

A rózsaszín ruha itt olvasható szövege egy női csapat munkája, egy megvalósult előadás forgatókönyve. Azokat a novellákat választottuk ki, amelyekben leginkább sűrűsödik a drámaiság, amelyek leginkább láttatják a női és férfi bűnök, félreértések, elvárások, vágyak és megvalósulások kettősségét. Szerkesztett anyag, amely két színésznőre készült (Majzik Edit és Sárközi-Nagy Ilona); a novellákban meg-megjelenő férfiak a színpadi változatban csak a nők által „megidézve” vannak jelen. Az ironikus dalforma mint beszédmód egyfelől elemel, idézőjelbe teszi a valós történést, másfelől női szemszögből és véleménnyel közvetíti a férfi-fogadalmakat.

A rózsaszín ruha című novella vezérfonalként foglalja keretbe a különböző történeteket; az ébredő nőiség küszöbén a barátnők megtervezik jövőjüket; szerelmet, házasságot, gyereket álmodnak maguknak, és ezt az elképzelt családmodellt adják tovább a gyermeküknek, akkor is, ha még a barátságot sem tudják megtartani vélt vagy valós sérelmeik miatt.

A szövegkönyv és az előadás megtervezésekor igyekeztünk a különböző történetek önálló egységeit megtartani, mégis, bizonyos novellák esetében a szétszerkesztés vagy éppen az egymásra montírozás dramaturgiáját alkalmaztuk.

A Csokiszív1. és a Csokiszív2. esetében (előbbi Péterfy-Novák Éva Feleség-monológja, utóbbi Szentesi Éva írása a Szerető szemszögéből) szinte mondatonként illesztettük egymáshoz a két nő ugyanarról az éjszakáról szóló történetét, a két ellentétes, de párhuzamos élethelyzetet egy egységként kezeltük, remélve, hogy ennek a „technikának” köszönhetően – a férfidalokat leszámítva – konkrétabb jelenlét és megszólalás nélkül is tökéletes férfiképet rajzolhatunk.  A nők, akaratuktól függetlenül, egymás életének részeivé válnak, a rövid megszólalásoktól felgyorsul a tempó és izzik körülöttük a feszültség. Akárcsak az Egyelőre még én férjem című történetben, melyben a Szerető találkozóra hívja a Feleséget, aki már nem szeret, de hiúságból mégis megtartaná a férfit.

A Moszkva1.–Moszkva2. Felesége a megkérdőjelezhetetlen házastársi biztonságból szinte egyik percről a másikra jut el a megcsalattatás felismeréséig, azon keresztül pedig a magányig, öndefinícióval: a szégyenig. A Mama meséi Anya-figurája minden kudarc ellenére képes újrakezdeni: új férfi, új rózsaszín köd, egészen a következő csalódásig.

A próbák közben sok időt töltöttünk azzal, hogy a lehető legtöbb humort, öniróniát és fanyarságot, női ’rém-ségünket‘ is belecsempésszük a darabba, hogy láttassuk rózsaszín álmaink báját és nevetségességét, az elvárt felhőtlen boldogság utáni irreális vágyakozásunkat. Ezzel együtt a nők kiszolgáltatottsága, a férfiak létezésétől (vagy nem létezésétől) való függőségük a legfájdalmasabb és legelevenebb része az előadásnak és ennek a szövegnek.

Mi nők, sokat beszélünk.
És még többet kombinálunk.

Szó se róla, női darab. Miért is tagadnánk. A mi történeteink a mi szemszögünkből, férfi nem kerülhetett bele, az már nem A rózsaszín ruha.

Talán az a felnőtt életünk hibája vagy tanulsága, hogy nem látjuk később sem reálisan a helyzetünket, csak az álmot. Szeretők leszünk, feleségek, anyák, elhagyott vagy elhagyó nők, csábítók és elcsábítottak. Áldozatok és áldozathozók.

A mi jelenünkben különösen fontos téma lett – végre! – a nők zaklatása, a női erő, a nők mindennapi megítélése, a szerepek újragondolása. Nem volt kérdés tehát, hogy belevágjunk.

(Az előadás létrejöttét az NKA támogatta.)