Hidat képez a független szcéna és a kőszínházak között. Három évi kolozsvári színészkedés után a Bárka Színház egyik alapítójaként került Budapestre. A színház egyik legkultikusabb előadását, a Mulatságot Mucsi Zoltánnal és Scherer Péterrel vitte sikerre. 2006 óta szabadúszó színészként és rendezőként dolgozik. 2011-ben megalapította a Vádli Alkalmi Színházi Társulást. A Caligula helytartójával igazolt át a rendezői oldalra. Univerzális témákat feszegető előadásaiban a jelen aktuális és szorongató problémái köszönnek vissza, legyen szó Molière, Székely János, Szép Ernő vagy  McDonagh szövegeiről.

Szikszai Rémusz. Fotó: Mészáros Csaba

– Öt évente hosszú hónapokra elvonulsz a családoddal valami távoli tájra, Thaiföldre, Indonéziába. Mit ad hozzá a személyiségedhez, a kreativitásodhoz ez a fajta életmódváltás?

– Eddig mindössze kétszer voltunk távol hosszabb időre. Ha  harmadszorra is sikerül, tán nevezhetem majd „szokásnak”. Indonéziából tavaly ilyenkor a vírus miatt jöttünk haza. A kreativitásomat nem befolyásolja, hogy éppen hol tartózkodom. De időnként ki kell szállni a mókuskerékből, máskülönben nem tudsz feltöltődni, előbb-utóbb akaratlanul is kiégsz. És nem tudod felmérni mennyire fontos számodra az, amit csinálsz, ha olykor nem távolodsz el tőle. Másrészt semmihez sem fogható, pótolhatatlan az az idő, amit így a családommal tölthetek.

– A mostani bezártságban felértékelődik a színház?

– Ez a helyzet a túlélésről szól mindenkinek, valamennyiünket cunamiként ért a járvány. Mivel messze a vége, egyelőre nem lehet tudni, hogyan fogjuk túlélni, hogyan éli túl a színház.

– A streamelt előadások segítenek a túlélésben? A Vádli Társulás egyik nagy sikerű produkciója, az I. Erzsébet is látható streamelt formában.

– Nem tartom ördögtől valónak, de nem is tartom megoldásnak. Hosszú távon bizonyára nem működik. Szerintem a nézők szeretik, egyfajta pótlék ínséges időkben. A valós haszna az lehet, hogy ezentúl akár a legkisebb településen is meg lehet nézni egy-egy előadást. Színházi emberként szerintem könnyebb felvételről nézni, mint laikus szemmel, mert mi még azokat a részleteket is érzékeljük, ami nem szerepel a felvételen. De a színházban a jelenlét, az itt és most élménye a leglényegesebb. A streamelt előadások nem pótolhatják az élő színházat, de jó, hogy láthatod mások munkáit, gondolkodásmódját. Egyetemistaként híres nyugat-európai előadásokat, köztük Peter Stein vagy Mnouchkine rendezéseiről készült videókat néztünk, ha nem is volt maradéktalan élmény, de kárunkra biztos nem volt.

– Egyik utolsó rendezésed a III.Richárd betiltva című tragikus farce a Vádli Társulással. Mejerhold rémálmában pozitív hősként jelenik meg III. Richárd. A hatalommal való kompromisszum, az öncenzúra teszi időszerűvé Visniec darabját?

– Ez a darab arról szól, hogy egy elnyomó rendszerben  egy idő után nincs is szükség magára az elnyomó rendszerre ahhoz, hogy a cenzúra működjön. A félelem működtetni kezdi a rendszert magát. Az ember félelméből fakadóan elkezdi saját magát cenzúrázni, betiltani. A III. Richárd betiltva számomra erről a belső félelemről szól, hogy merem-e megfogalmazni a világot úgy, ahogy akarom, vagy abbéli félelmemben, hogy betiltanak, elkezdek aszerint az ideológia szerint fogalmazni, ami a hivatalos, esetleg az áthallásos rendszerre állok át. Nagyon jól ismerjük ezt a kommunista korszakból, amikor egy színdarab láttán mindenki tudta a nézőtéren, hogy valójában másról beszélnek, mint amiről szó van. Az ellenállás egyik formájaként működött ez a színházban a fennálló rendszerrel szemben. Arra kerestem választ, hogy mit tesz velünk egy elnyomó rendszer, hogyan változtat meg minket a félelem. A kádári konszolidációban az ellenzéki értelmiség egy része beépült a rendszerbe egzisztenciális félelemből, meg abból a meggyőződésből, hogy a rendszernek magának soha nem lesz vége. Vagyis feladta. Most szerintem ugyanitt tartunk. Valami hasonló történhet velünk. Az ez irányú aggodalmamat akartam kifejezni.

– Kerültél valaha olyan helyzetbe, amikor kompromisszumok, megalkuvások árán jutottál volna szakmai előnyökhöz?

– Egyszerű helyzetben vagyok, amikor nagy a pofám. Nem húztak el az orrom előtt mézesmadzagot, amire nemet mondva most „hősként” vagy legalábbis „az erkölcs bajnokaként” tekinthetnék vissza magamra. Az élet nem hozott olyan helyzetbe, hogy tarthatatlan kompromisszumot kellett volna vállalnom.

– 2011-ben a Caligula helytartójával tetted le a névjegyedet rendezőként. Mennyire volt tudatos elhatározás a részedről, hogy a rendezés a fő csapásirány és a színészet némileg háttérbe szorul?

– Egyszerűen így alakult az elmúlt tíz évben, hogy minél többet rendeztem, annál többször hívtak vissza ebben a minőségemben. Azzal együtt, hogy áttolódott a hangsúly a rendezésre, nagyon szívesen játszom, ha felkérnek. Ám ha cseng a telefonom, tízből nyolcszor azért hívnak, hogy rendezzek valahol. De nagyon hiányoznak a színészi feladatok. Szeretek játszani.

– A román és az erdélyi színházból expresszív vizuális, asszociációs megoldásokat hozol.

– A színházi kultúra, amiben felnőttem, valahol ott van a kisagyamban hátul. Amikor egy új szöveggel, társulattal találkozom, vagy használom ezt a tudást, vagy nem. Ha igen, akkor sem feltétlenül tudatosan. Már-már közhelyesen igaz, hogy minden rendezőnek megvan a saját világlátása, hogy mindenkinek az épül be az életébe, a munkáiba, amit magával hoz. Nyilván abból dolgozunk, amink van és amivel menet közben gazdagodunk. Új kísérletként, kalandként tekintek minden egyes munkámra. Folyamatos tanulás. Valószínűleg alkat kérdése, hogy színészként is mindig egészben gondolkodom, ugyanis akkor tudom megtalálni a helyemet egy adott előadáson belül.

– A hatalom és az alattvalók, a hatalom és a művészet viszonya visszatérő tematikád. Ceausescu diktatúrájában kellő muníciót szereztél ahhoz, hogy szabadon és bátran beszélj a diktatúrák működéséről?

– Ez igaz is, meg nem is. Kissé rám ragasztották ezt a címkét. Tény, hogy valamilyen szinten beépültek a diktatúráról szerzett tapasztalatok. A szabadságvágy, ami belénk ivódott annak idején, kiirthatatlan. Forrás, amiből táplálkozom, amit reflexszerűen használok. Nehezen viselem el azt a fajta ideológiai-társadalmi kontrollt, aminek a legnegatívabb válfaját már megtapasztaltam. Hamarabb megérzem az „illatát”. Nyilván ez abból is fakad, hogy senki kutyájának nem vagyok a kölyke, nem tartozom sehová.

Szikszai Rémusz. Fotó: Radnóti Miklós Színház

– A valóság gyakran alácsúszott a rendezéseidnek. A száműzött színészekről szóló I. Erzsébet megelőzte a Szputnyik megszűnését, a III. Richárd betiltva az SZFE alapítványi átalakítása megszavazása előtt született…

– Nem szeretem, amikor a jóslataim valóra válnak, de eddig sajnos bejöttek.

– A freeSZFE mozgalom a szabadság illatát hozta az illiberális demokráciába. Reményeket fűztél ahhoz, hogy az egyetem visszanyerheti az autonómiáját?

– Sajnos várható volt, hogy eltapossák a diákok szabadságharcát. Persze, sokadmagammal mégis reménykedtem benne, hogy sikerülhet. Minél tovább bírták, annál nagyobb tisztelettel adóztam nekik. Csodálatos volt, ahogyan megnehezítették a hatalom dolgát. De onnantól kezdve, hogy a parlament megszavazta az egyetem alapítványi működését és nem tiltakoztak ez ellen százezerek az utcán, világossá vált, hogy a hatalom gépezete bedarálja az SZFE-t. 1968-ban Daniel Cohn-Bendit a Párizs melletti, nanterre-i egyetemen tiltakozást szervezett, egy hónappal később a diákok elfoglalták a Sorbonne-t, de egy hét múlva „égett” az egész város, mert már nem csak a diákok tiltakoztak. A freeSZFE mozgalmát nem követte társadalmi elégedetlenség. A hatékonysága nem az egyetemi hallgatókon múlott. Kevesen háborodtak fel annyira, hogy kiszálljanak a fotelből és tüntessenek. Egyszer gyűlt össze húszezer ember egy kétmilliós városban. Ez történt az elmúlt pár évben a pedagógus sztrájknál, a CEU-nál, a Tudományos Akadémiánál és sorolhatnám a szolidaritás hiánya miatt leszalámizott, felszántott területeket.

– Szerinted miért volt fontos a hatalomnak az SZFE szétrombolása? A szellemiséget úgysem lehet betiltani.

– Ennek a rendszernek a színház nem lényeges, nincs rá igényük, hogy finoman fogalmazzak, kevés ember szórakozásának számít, népbutítás szempontjából nem a legjobb terület. De az egész pályás letámadás mindenképpen a leghatékonyabb módszer és itt is beválik. Minden autoriter vezetés lényegesnek tartotta a történelem során, hogy megszállja a kultúrát. Az a lényeg számukra, hogy ne gondolkodj, tapsikolj, azt szajkózd, hogy minden a legnagyobb rendben van. A kommunista érában Romániában a „Megéneklünk Románia” nevű kulturális versenyen „a szocialista néptudat erősítése céljából” arról énekeltek, szavaltak, hogy milyen csodásan élnek együtt munkások, parasztok, értelmiségiek. Ott hangzottak el röhejes borzadályos „hazafias” versek, amely versek minőségét senki sem vitathatta: ugyanis hazafias verset hazafiatlan kritizálni. Ebből a fajta „hazafias lírából” sok önjelölt költő élt viszonylag jól. Nekik az igazi költők a létüknél fogva is útjukban voltak. Manapság ugyanezt élem meg, amikor minden „nemzeti” lesz és „keresztény”. Hogy Parti Nagy Lajos Tartuffe-jét idézzem: „Ami a hitemet illeti, magánügy, / Bolhák s bolond polgárok hátán pálcaként / Az Úr nevét, már megbocsáss, szét nem verem,/ S ahol a hit álszent nyavalyatörősdi, / Papsajtok és papok világi biznisze, / Ott én a józan észnek s szememnek hiszek.”

– A szekértáborokra oszlott színházi, filmes szakma felelősségét miben látod?

Szikszai Rémusz. Fotó: Mészáros Csaba

– Bizonyos értelemben mindig is létezett a szakmán belüli szekértáborozás. A pestiek lenézték a vidékieket, de ugyanakkor mind lenézték a határon túliakat vagy az alternatívokat. Persze ez is csak egy általánosítás, mert mindig is léteztek jófejek, akik kíváncsian tekintettek minden irányba. Ugyanakkor ez nem állt meg a határnál, a kolozsvári lenézte a marosvásárhelyit és így tovább. Lehet, hogy nem is a szakmámmal, sokkal inkább az emberi természettel függ ez össze. Mindig szükség lesz egy lenézhető gyengébbre, hogy „valakinek” érezhessük magunkat és egy „apára”, akire felnézhetünk, hogy legyen mire vágyakozni. A pálya onnantól kezdett csúnyán lejteni, amióta a NER működik és Kerényi Imre szájából elhangzott, hogy eddig nálatok pattogott a labda, most viszont mi jövünk. A felelősségünk tán az, hogy korábban nem vállaltunk szolidaritást másokkal, ma, hogy ránk szálltak, jóval empatikusabbak vagyunk. De rendkívül megosztottak. Sem a szakmám, sem az ország nem áll ki egységesen semmilyen ügyben. Így működik a daráló. Van aki a saját kis pecsenyéjét sütögeti, mások megpróbálnak életben maradni.

– Vidnyánszyk Attila teljes pályás letámadásának újabb „áldozata” a POSZT. Az utolsó kegyelemdöfésnek tartod az országos színházi találkozó beszántását?

– Ahhoz tudnám hasonlítani a POSZT megszüntetését, mintha a 15 éve rákos, 92 éves, ágyhoz kötött nagymamám meghalna és hirtelen elkezdenék vonyítva szenvedni. A POSZT haldoklott, amióta bevásárolta magát a Magyar Teátrumi Társaság. Eleve nem volt egy túlságosan jól működő rendszer, de attól kezdve, hogy betette a lábát az MTT, fokozatosan romlott. Értem a felháborodott hangokat, meg hogy fájdalmas a halál, de semmi olyan nem történt ebben az ügyben, ami újdonság lenne, amire nem lehetett már rég számítani.

– Letennéd a voksod egy demokratikus alapokon nyugvó színházi találkozó mellett?

– Mindenképpen jót tenne, ha lenne egy ilyen fesztivál. Eleve nem tesz jót a klikkesedés, a belső szakadás. De ma minimum kettő van a „szakmából”. Mindenki mást gondol értéknek, innentől kezdve, nagyon nehéz nem ideológiai alapon dönteni az előadásokról. És ez bármelyik oldalra nézve igaz. Attól se lesz jó egy előadás, ha az Orbán rezsimet szidja, de attól se, ha piros-fehér-zöld zászló lebeg Szűz Mária fölött és fehér galambok repkednek. Ideológiai alapon értelmezhetetlen egy előadás minősége, legyen szó nemzeti vagy liberális megfogalmazásról. Eleve abszurd ez a két címke is. De ki az, akitől ezt valamennyien elfogadjuk? Ki tesz vagy tehet „igazságot”? A szakmám egyrészt atomizálódik, másrészt belekényszerül valami ál-ideológiai állóháborúba. Ez felemészt mindent és mindenkit. Amit Vidnyánszky csinál, az pusztító, de tudok másik példát is mondani. Amikor Alföldi Nemzeti Színházának vége lett, az utolsó fél évben minden este teltházakkal mentek az előadások, a nézők dobálták a virágokat. A saját fülemmel hallottam egy másik, nem jobboldali színház igazgatójától, hogy alig várja, hogy ennek vége legyen és visszatérjen hozzájuk a közönség.

– Románia fesztiválok, színházi támogatások szempontjából előrébb tart nálunk.

– Lehetséges. Először is van egy nemzetközi fesztiváljuk Nagyszebenben, amire a kulturális kormányzat nem kevés pénzt ad. Négyszáz előadást hívnak meg a világ minden tájáról, ezzel szemben a POSZT-on talán húsz előadás szerepelt a hivatalos programban és további húsz az off programokban. A román színházi életben jelenleg a fizetések nyolcvan százalékát kiadják mindenkinek, a szabadúszó művészeket is támogatják, nem kérdezik, hogy teljesítettél-e vagy sem, hiszen egyértelműen minden leállt, nem teljesíthettél. Itthon tudok olyan befogadó színházról, amely megkapta az éves működési támogatását, ami bizonyos számú kötelező előadásszámmal jár. Lehet, hogy a minisztérium vissza fogja kérni a pénzt a Covid alatt le nem játszott előadások arányában, és csak a streamelt előadások jelentenek ez alól kivételt. A vis major miatt sem változtattak a törvényen. Ezt azért nem nevezném kultúrpolitikának. Majd most megkapom a kommentekben megint, hogy ha nem tetszik, húzzak vissza Romániába. Megszoktam, hogy akinek nem tetszik a véleményem, „lerománoz”. Ez nekem csöppet sem sértő. De azt nem szeretem, amikor Vidnyánszkyt leukránozzák. A döntései nem azon múlnak, hol született, ahogy az emberi minősége sem. Aki ilyet mond, az önmagát minősíti, és semmivel sem kevésbé kirekesztő, mint az, aki lehazaárulóz azért, mert nem értek egyet a mostani kormányzattal.

– A Vádli Társulás a függetlenekhez képest is partvonalon van. Hogyan látod a független szféra jövőjét?

– Tíz év után sem vagyunk hivatalosan bejegyzett társulat. Koprodukcióban hozunk létre előadásokat a Szkénével vagy kőszínházakkal. Egyénileg is próbálok pénzt szerezni, amúgy az adott koprodukciós partnerünk pályázik a közös projektekre. A függetleneket a nyomorukban lett sikk szeretni. Ha most eltűnnek a palettáról, senkinek nem fog fájni.

– Hogyan képzeled el a járványhelyzet lecsengését követő nyitást a magad szempontjából?

– Egyrészt felújítjuk majd a repertoáron lévő darabjainkat. A III. Richárd betiltva után megrendeztem Tatabányán a Teljesen idegeneket. Gyakorlatilag üres háznak játszottuk egy zártkörű bemutatón. Szegeden rendeztem volna az évad második felében McDonagh Nagyon, nagyon, nagyon sötét anyag című fekete komédiájának  a hazai ősbemutatóját. Ha minden igaz, szeptemberben összehozzuk. És megpróbálok normális maradni, nem elveszíteni a maradék józan eszemet ezekben az eszement időkben. Hátha sikerül.