Amikor utoljára beszélgettük telefonon, kérdeztem, nem tervez-e valamiféle színházi díjat létrehozni, ami a munkásságához kapcsolódna. Azt mondta, nem, nem tartja magát elég jelentős színházi embernek. Később elgondolkodtam ezen; arra jutottam, nem neki magának kell a saját jelentőségét megfogalmaznia. Az már a mi dolgunk.

Lengyel Anna. Fotó: Éder Vera

Sokszor mondta egyébként, milyen jó, hogy „ti” írtatok, észrevettétek, meghívtátok az előadásaimat. De leginkább arra gondolt, az elsőre, a saját első nagy dobására, amit nemrég a diákjaimmal megnéztünk és utána Annával két pergő, lelkesedéssel átitatott órán keresztül meg is beszéltünk: a „Szóról szóra” címűre, amiről „mi” írtunk. Ti, kritikusok — sokáig így beszélgettünk, odaértve kollégáimat, akik ezzel a műfajjal, amit Lengyel Anna a Panodrámával elindított Magyarországon, tudtunk mit kezdeni. Azt is megírtátok és köszönöm, mondta többször, hogy mi az erénye és mi a hiányossága ennek az előadásnak, s hogy igen, még gyerekcipőben jár itthon ez a műfaj.

A Panodráma a dokumentarizmus, azon belül a verbatim színház meghonosítója, ám hogy nem tört nagyobb utat magának ez a műfaj, már nem Annán és a csoport munkáin múlott. Amikor 2013-ban egy itthon szervezett, nemzetközi közönségnek szánt magyar válogatáson szerepelt az előadás (a Nemzeti Színházban, micsoda idők!), már mindannyian úgy éreztük, ez a műfaj megért arra, hogy léptéket váltson. Nem váltott, még ha fontos előadások is születtek. A független színház ekkor már nem a növekedés, az úgynevezett kőszínházakkal való szoros együttdolgozás, valami igazi térhódítás fele tartott. Hanem a túlélés, majd a felszámolódás felé.

Itt van tehát egy szellemi örökség is, ami elvitathatatlanul Lengyel Anna nevéhez kötődik. Hogy ennek mennyi tere nyílik ma Magyarországon, az már az utókoron múlik.

Amikor utoljára beszéltünk telefonon, azon nevettük, keseregtünk és dühöngtünk, továbbszőve, hogy Anna színházi életműve nem elég jelentős a saját szemében, hogy vannak színháziak, akik még mindig nem látnak őbenne mást, mint egy angolul és németül kiválóan beszélő tolmácsot. Ezerszer hallottam saját fülemmel is, milyen lenyűgözően tudta ezeket a nyelveket. De hát ennél sokkal többet tett. Ám eszembe jutott néhány női színházi alkotó, akik még mindig nem egyenrangú társai a férfi rendezőknek, társulatvezetőknek, hanem „csak” ügyes dramaturgok. Anna a saját jogán, nőként, a független színház szenvedélyes harcosaként, mindig a társadalmi igazságosságért szállt síkra, néha olyan erővel és elszántsággal, hogy energiáival másokat elsodort. „Van bennem népnevelői indulat”, mondta egy beszélgetésben, és ezt az indulatot egyre nagyobb szeretettel tudta szabadjára engedni.

Rettentően tudott küzdeni, vitatkozni, ám az elmúlt évtizedben, ahogy megtalálta vagy inkább létrehozta saját színházi közegét, egyre kevésbé küzdött emberekkel, egyre inkább küzdött emberekért, és valamiféle igazságért, amiben mindig nagyon tudott hinni. Valahol máshol, messzi földrészeken, mert bejárta a fél világot, vagy otthon, a szülőktől, nem tudom, olyan levegőt szívott magába, ami mindig frissnek hatott: annak a tudását és akarását, hogyan lehet jobb világot teremteni. Elnyomottaknak, nőknek, cigányoknak, rákbetegséggel küzdőknek.

Amikor utoljára beszélgettünk, azt mondta, hogy színházi díjat nem alapítana, de valamiféle rákbetegség kutatásával kapcsolatos alapítványba beszállna, s imádott kezelőorvosa nevét emlegette. Az orvos születésnapjára marcipánból készítette el a saját hasi varratát és daganatát, ezt ki is vetítette egy beszélgetésen; a humor nem látszott fogyni benne. Lelkesen tudott írni egy Robi nevű szupergépről, ami a szeme mögötti daganat kezelésére volt hivatott.

Még nem volt semmiféle rákdiagnózis a láthatáron, amikor csinált egy fontos dokumentum-színházi előadást a hospice-ról. Senki nem formálta úgy ezt a közeget, mint Anna, a rákról való gondolkodásban: nemcsak nyíltan beszélt betegségéről, de tanított arra, hogyan kell stigma nélkül élni, keresni a gyógyulást, tenni a gyógyulásért, hiteles források alapján tájékozódni, cselekvő maradni, és végül cselekvő maradni abban is, amikor már nincs lépési lehetőség és békében lenni. Élni ezerrel, jelen lenni, örömöt keresni, másoknak segíteni, ami bizonyára rendkívüli erőforrás volt számunkra is, de számára is. Rák-ügyben tanított, formált, felkészített, segített, sokszor rendkívül konkrétan is. Anna nyílt beszéde betegségéről óriási lehetőségként nyílt meg előttünk, hogy szembenézzünk a magunk félelmeivel, sötét fellegeivel. Utolsó beszélgetésünkkor mondta, hogy most már vannak olyanok, akiket úgy hívnak: tapasztalati specialista. Hát ő biztosan azzá vált.

2019 novemberében elhívtuk egy beszélgetésre a CEU-ra, a Gyász volt a téma. Talán még van néhány jó évem, mondta akkor. Alig pár hónapja, tavaly decemberben olyan elemi erővel beszélgetett Csáki Judittal, mint aki megfogadta saját tanácsát; amíg van idő, addig nem spórol az energiáival, jelen lesz.

Bár azon az esten gyászról beszélgettünk, Anna mégis tele volt fénnyel és ígérettel. Másik meghívottunk Várszegi Asztrik bencés szerzetes volt, s bár a két ember, ahogy Anna leszögezte, egész más világnézeti alapon áll, mégis ugyanarra jutott: mindenki el tud menni békével, akármilyen képzetek is vannak benne arról, hogy mi van ott. Mintha az eltávozás békéje, mondta Anna ott a színpadon lelkesen, attól függene, hogy milyen életet él valaki addig és el tudja-e fogadni saját végességét.

Utolsó telefonbeszélgetésünkkor, ami végtelen gazdagnak tűnt, mint sok más az utolsó években, Anna énekelt. Azzal kezdte ezt a beszélgetést, hogy mivel „nem tudni, hogy ez az állapot meddig tart”, szeretne felkészülni és tudni, hogy azok jönnek el – nem a temetésére, hanem a róla szóló megemlékezésre –, akiket ő is szeretne. Vajon vállalom-e, a férjemmel együtt, aki dolgozott a Panodrámának, hogy jelen legyek majd az eseményen. Lehet, hogy ez a controllfreak-ségem, mondta Anna nevetve, mire azt feleltem, nem, inkább annak hallom, hogy szeretné elrendezni a dolgokat maga után, s hogy ezt nagyra becsülöm benne. Mintha az élet nagy fényes eseményéhez, amit Anna olyan teljesen, sokszor túlcsordulóan élt, hozzátartozna ez az utolsó nagy színpadi lehetőség is. S hogy ezt a dalt szeretné, mondta Anna, ugye, ismerem, és már énekelte is csengő hangon. Milyen jó hangja van, gondoltam, sosem hallottam énekelni. „Always look on the bright side of death”, vagyis „Nézd a halál fényes oldalát”, dalolta, jól kihangsúlyozva a váratlan death szót, ami az élet helyére szökken elő a dalban. És milyen jó lenne, ha a „lányok”, vagyis a színészek megtanulnák rendesen és nem ott bénáznának, hogy papírról olvassák. Ha már csinálják, akkor rendesen, érted.

Arról nem beszéltünk, mondta egykor a színpadon ülve Anna a gyász-beszélgetésen, hogy milyen fontos az eltávozónak, hogy tudhassa: emlékeznek majd rá. Akkor ő ott másokról beszélt, egy absztrakcióról, de abba már magát is beleértette. Ezt meg sem kell ígérnem. Hallgatom az egyik vele készült beszélgetést, eleven, okos, ragyog, akar, hisz. Annát nem lehet elfelejteni.