A kijelentéssel, miszerint a színház mindig politikai, lehet egyetérteni, vagy sem, az azonban bizonyos, hogy a színház ontológiai szinten erős politikai jelleggel rendelkezik. A politikai fogalmán pedig nem pártpolitikát értek, hanem a görög politikosz szóból eredő jelentéseit, úgymint polgári, közéleti és társadalmi ügy.

Ebből a megközelítésből tehát a közönség és a színészek jelenlétében megszülető színházi előadás politikai jelentőséggel bír, mivel a résztvevők és a tágabb társadalom közös ügyeit érinti. Ugyanakkor ezen túl létezik expliciten politikai színház is, amely tudatosan felvállalja a színházi alkotásban rejlő politikai jelleget, és amelyet David Schwartz, romániai politikai színházi alkotó így határoz meg:

„A mi politikai színházunk az a fajta színház, amely társadalmi-politikai érdekeltségű témákat dolgoz fel, és a mindennapi valóságot vállaltan kritikai perspektívából szemléli. Olyan színház, amely az uralkodó diskurzussal szembeni kényelmetlen pozíciók felvállalását, kiprovokálását és felkutatását tűzi ki célul. Olyan színház, amely a társadalmi és gazdasági problémákkal nyíltan szembenéz, és ezeknek az okait és dinamikáit mélységében elemzi. Olyan színház, amely performatív módszerekkel vizsgálja a közelmúlt történelmét, és újraértékeli azokat a személyes történeteket, amelyek nem felelnek meg a posztszocialista közéletben normákká vált standardoknak: a gazdasági liberalizmusnak, a kulturális konzervativizmusnak, az antikommunizmusnak, illetve a nyugati típusú kapitalista demokrácia maradéktalan és megkérdőjelezetlen felkarolásának. Olyan színház, amely részt szeretne venni a helyi közélet politikai és filozófiai diskurzusában.”^[1]

Illegalised. Fotó: Sînziana Cojocărescu

A meghatározás a David Schwarz és Mihaela Michailov által szerkesztett Teatru politic 2009–2017 című kötetből származik, amely a romániai politikai színházi szcéna 2009 és 2017 született drámáiból közöl válogatást két bevezető esszével. Schwarz az általa és a kötetben megjelenő drámák szerzői által gyakorolt politikai színházat írja le elsősorban a fentiekkel, azonban romániai színházi íróként én is ebből a meghatározásból indulok ki, amikor politikai színházról beszélek.

A romániai és nagy-britanniai illetőségű Beznă Theatre politikai színházi társulat 2020 nyarán online sorozatot indított. A GLOD^[2] – Politikai színház mint polgári jog első évada előadás-vetítéseket és alkotói beszélgetéseket kínált a világ különböző pontjairól.^[3] Az alábbiakban ezekből emelek ki egy-egy kulcsgondolatot, miközben arra keresek válaszokat, hogy a különböző alkotók számára és a különböző társadalmi-politikai kontextusokban született alkotásokban mit jelent a politikai színház fogalma többek között Schwarz fenti meghatározásához képest, illetve milyen relevanciája lehet mindennek kelet-európai kontextusban. A kérdést a romániai politikai színházon szocializálódott, de magyar anyanyelvűként a magyarországi színházi eseményekre is rálátással rendelkező színházi gondolkodó szempontjából közelítem meg.

Junaid Sarieddeen, a libanoni Zoukak Theatre Company igazgatója szerint alkotóvá válni a világon bárhol azt a döntést jelenti, hogy bizonyos gondolatokat és módozatokat beszédbe hozunk, amelyek elősegítik a kritikai gondolkodást, miközben rengeteg, a patriarchális rendszer által belénk ágyazott elképzeléssel szakítanunk kell. Ez az önmagunkkal és önmagunkban is végzett munka a rendszerrel szembeni ellenállás egy formája, mondja Sarieddeen. Libanonban, ahogy a Közel-Kelet több más országában is a színházi előadásokat állami cenzúrának vetik alá, így az alkotóknak folyamatosan ki kell játszaniuk a cenzorokat, ha szexualitásról, vallásról vagy politikáról akarnak szólni a hatalomnak nem tetsző módon. A posztszocialista Magyarországon és Romániában jelenleg hivatalos állami cenzúra ugyan nem létezik, a hatalmon levők részéről azonban megfigyelhető egy erősen normatív és elnyomó diskurzus, amely a szexualitásról, a vallásról és a politikáról való beszédmódot uralni kívánja.

Sarieddeen kijelentése a kritikai gondolkodást elősegítő színházról és az önmagunkkal végzett munkáról mint ellenállásról tulajdonképpen a politikai színház egyfajta pedagógiai megközelítését tükrözi. A színház tanulási folyamat, a politikai színház pedig gyakran kitanulási folyamat: egyénileg és közösségileg megpróbálunk kitanulni a különböző elnyomó rendszerek belénk ivódott mechanizmusaiból. Ez a színházban és a pedagógiában rejlő ellenállási lehetőség valóban veszélyes a hatalomra nézve. Ezért is fontos a hatalom képviselői számára, hogy a színházi oktatási intézményeket, a kritikai hangot megszólaltató színházi társulatokat és alkotókat, illetve azokat a gyerekkönyveket, amelyek eleve a társadalmi létezés nem normatív alternatíváit mutatják meg, azaz olyan történeteket kínálnak, amelyeken szocializálódva később talán kevesebb rossz szokásból kellene kitanulnunk, ellehetetlenítsék és elhallgattassák. Azonban – és erre jó példa lehet a Zoukak Theatre cenzúra ellenében végzett munkássága, azon belül is a GLOD keretében bemutatott Heavens (Mennyek) című produkció rádiójáték változata – a színházat és az embereket nem lehet elhallgattatni.

A Heavens három nő (sirató)éneke, melyben a libanoni polgárháború igazságtalanságai ellen szólalnak fel. Ahogy az előadás utáni beszélgetésben elhangzott, a hiányról szól ez az alkotás: a polgárháborúban eltűnt és elrabolt több ezer fiatalról, az igazság hiányáról, amit az 1991-es amnesztiatörvény jelképez – a törvény a háborús bűnösöknek megbocsát, de az eltűnt fiatalokról hallgat –, az elhallgatásról, a beszéd hiányáról és a konvenciótól eltérő módon való megszólalás lehetőségének hiányáról, a meggyilkolt szerettek utáni hiányérzetről, a háború elmeséléséből kimaradt történetekről, a hivatalos narratívákból hiányzó személyes történetekről. Mindezeken a hiányokon túl a polgárháborús és az az utáni időkből a három nő énekhangján személyes epizódokat felsorakoztató Heavens a hallgatás megtöréséről is szól. Amikor a történetírók nyelvén nem lehet az igazságtalanságról szólni, lehet a színházban. Amikor a narráció nem elégséges, hogy a sokféle, szerteágazó, töredékes és érzésekkel teli személyes nézőpontokat megszólaltassa, ott van az ének. Amikor a törvény nem az igazságot képviseli, igazságot szolgáltathat, hangot és meghallgatást adhat a művészet.

A történetmesélés és a szóhoz juttatás révén történő alternatív igazságszolgáltatást jelképezheti a Beznă Theatre a GLOD első részeként levetített Illegalized (Illegalizált) című előadása, amelyben menekültek és kelet-európai bevándorlók tapasztalatairól, a nagy-britanniai Belügyminisztérium, rendőrség és menekültközpontok bürokratikus nyelvéről, agresszív megnyilvánulásairól és a törvény igazságtalanságairól láthatunk jeleneteket. A menekültek és bevándorlók által megtapasztalt fizikai erőszakon, diszkrimináción és a bürokráciával szembeni láthatatlanságon túl az előadás egyik legfontosabb eleme a nyelv és annak szerepe a hatalmi viszonyok működésében. Az előadás címe arra utal, hogy illegális emberek tulajdonképpen nincsenek, hanem a törvény és/vagy az uralkodó diskurzus illegalizálja bizonyos csoportok létezését vagy jelenlétét. Az illegális bevándorló mint fogalom azt jelenti, hogy a bevándorlók bizonyos típusát illegálisnak minősíti a törvény, ami egy, a törvénykezésbe beleírt erőszakos és kizáró cselekedet. Az illegális státus pedig sok tekintetben láthatatlanná teszi az érintett csoportokat, és jogszerűsíti az ellenük elkövetett erőszakot. Az előadás utáni beszélgetés egyik meghívottja, Nadine El-Enany jogász^[4] arról beszélt, hogy tulajdonképpen már az olyan jogi terminusok, mint az állampolgár, bevándorló és menekült is normalizálják az egyes kategóriák elleni erőszakot; míg az állampolgár védettséget élvez egy adott ország törvénykezésében, a menekült, a bevándorló vagy az illegális bevándorló kategóriái által megjelölt személyekre jogilag is mint kívülállókra tekintünk.

Revenge. Fotó: Zaba Zantcher

El-Enany Nagy-Britannia kolonialista történelmének kontextusában szólal meg, a jogi és nyelvi kategóriák elősegítette erőszak és kizárás azonban máshol is érvényes – az előadást nézve és a beszélgetést hallgatva nem tudunk nem gondolni a magyar kormány menekültellenes propagandájára és általában az egyre nagyobb teret nyerő kelet-európai szélsőjobboldal gyűlöletkeltő hangnemére. A migráns, a balliberális, a cigányprobléma, az aberrált homoszexualitás, és még sorolhatnám, mind olyan terminusok, amelyek a kirekesztést és a bizonyos csoportok elleni erőszakot legitimizálják. Hogyan szólalhatnánk fel ezek ellen a mechanizmusok ellen a színház nyelvén magyarországi, romániai vagy kelet-európai kontextusban? A GLOD előadássorozatát végignézve ezzel a kérdéssel maradtam.

Juan Carlos Saavedra és Laura Uribe mexikói színházi alkotók Revenge (Bosszú) című előadása az erőszakról, az egyén életében a generációkon át öröklődő erőszakos viselkedési formákról, amelyek akár egy egész társadalom jellemzőit tükrözhetik, és az erőszak okozta átörökített traumákról szól. Elmondásuk szerint a fogyasztói társadalom szórakoztatóiparában az erőszak és az erőszak-reprezentáció meglehetősen problémás: mintegy normalizált, esztétizált és izgalmas erőszakot fogyasztunk pénzért folyamatosan. Mindeközben egymást bántjuk, és szinte képtelenek vagyunk kiutakra lelni. A mainstream média erőszakkultúrájával szemben Saavedra és Uribe a latin-amerikai színházi szcénában a gyógyulás eszközét látják, amely a kritikai gondolkodást és a különböző emberek kapcsolódását segíti elő. Rendkívül fontosnak tartom ezt a gondolatot, és úgy érzem, keveset beszélünk erről nemcsak a színház, hanem általában a művészet és a mindennapi életünk kapcsán. Zárásként pedig itt hagyok még egy kifelé mutató kérdést: milyen lehet az a kelet-európai, magyarországi, romániai színház, amely az egyéni és kollektív traumák gyógyulását segíti?

Tehát a színházat, ahogy az embereket sem lehet elhallgattatni, és az igazságtól bár megfoszthatnak a törvénykezés és a hatalmi diskurzus szintjén, a történetmondás, a színpadra vitel és a megszólalás megtöri a csendet, ellenáll. Színházba tanulni és gyógyulni járunk. A beszéd, a meghallgatás, a tanulás és a gyógyulás mind-mind az emberi méltóság megőrzésének feltételei, és amennyiben a jog fogalma képes az ehhez a méltósághoz való hozzáférés lehetőségét kifejezni, mondhatjuk, hogy a politikai színház polgári jog – ahogy azt a Beznă Theatre sorozatának címében olvashatjuk. A politikai színház és a színház feltételeinek ellehetetlenítése ilyen értelemben pedig jogsértés. Szerencsére éppen abban rejlik a színház forradalmi ereje, hogy amikor a hatalom, a jog és az igazság ellenünk van, a színház összefog bennünket, és felerősíti a hangunkat. Glod – nedves föld, agyag, sár, talaj, termőföld… Már csak az a kérdés, hogy hogyan és mit formálunk belőle.

[1] David SCHWARZ – Mihaela MICHAILOV, Teatru politic 2009–2017 (Kolozsvár: Editura Tact, 2017), 5. Saját fordítás.
[2] A glod románul nedves földet, sarat vagy agyagot jelent, és a magyar galád vagy az orosz глуда (gluda) szóból ered.
[3] A sorozat eddig megszervezett első évada hat részből állt: a Beznă Theatre Illegalised (Illegalizált), a libanoni Zoukak Theatre Company Heavens (Mennyek), a palesztin Ashtar Theatre Oranges and Stones (Narancsok és kövek), illetve a mexikói Laura Uribe és Juan Carlos Saavedra Revenge (Bosszú) című előadásait online panelbeszélgetések követték, továbbá az alkotókkal való beszélgetések során részeteket láthattunk a nagy-britanniai Common Wealth társulat I Have Met the Enemy (and the enemy is us) (Találkoztam az ellenséggel [és az ellenség mi vagyunk]), valamint Nabil Sawalha jordániai alkotó Peace by Piece (Darabonkénti béke) című előadásaiból. A sorozat tervezett, hetedik része, az afgán Simorgh Company Masks under Burqa (Maszkok a burka alatt) című előadása elmaradt. Mind a hat rész megtekinthető a Beznă Theatre honlapján: http://www.beznatheatre.org/season1?fbclid=IwAR202cdwNtsrxyYvu6LFPJWbb83ZymLhoeB4i1Xz6iFhdYrZ9oT8-GfbpJY.
[4] Lásd a témában: Nadine EL-ENANY,  (B)ordering Britain: Law, Race and Empire, Manchester: Machester University Press, 2019.