Minőségi „pihenőszínház” lesz ez a másfél órás játék, ha összerázódik. Nem borzolja a kedélyeket, s bár néha meglep, összességében megértő, bánatos hümmögésre késztet. S miközben közöl annyi ismert tényt, hogy biztonsággal követni tudjuk a dialógust, jó ütemben szórja meg a szöveget pár, az érdeklődést fenntartani képes beszólással is.

Isabelle Le Nouvel, a most 47 éves szerző, 1995 óta népszerű színésznő Franciaországban, de nemrégiben írni is kezdett. Nagy alma című, első darabját 2014 januárjában, A skót szindróma című művét 2016-ban mutatták be. Harmadik játékát, amit most láthatunk, férjének, a nagyhírű, színészként és rendezőként is elismert, s mára festői szép öregúrrá lett Niels Arestrupnak írta, Skorpios au loin (Skorpios a távolban) címmel (megjegyzés: Scorpios egy görög sziget neve, a dráma címében Onassis-ra utal). Ezt a művet 2018-ban mutatták be Niels Arestrup és Ludmila Mikael főszereplésével a valaha Offenbach által alapított Théâtre des Bouffes Parisiens terében, Jean-Louis Benoît rendezésében. A nagy öregeket felvonultató produkció nyomban el is nyerte a filmforgatókönyvet és drámát író tehetségeket 1999 óta támogató Barrière Alapítvány azévi díját. A Tótfalusi Ágnes fordításából, Vörös Róbert dramaturgiai közreműködésével kialakított szöveg Hegedűs D. Géza rendezésében került bemutatásra, a Rózsavölgyi Szalon parányi terében. Ez volt a nagy zárlat utáni óvatos nyitás első premiereinek egyike.

Isabelle Le Nouvel: Churchill és Garbo. Fotók: Molnár Miklós

1959 nyarán járunk. Onassisnak, a görög milliárdosnak a jachtján vagyunk, s megyünk az ő Scorpios nevezetű magánszigetére. A gazdag ember most is összegyűjtött párat a világ nevezetes emberei közül (mint írják, Churchill nyolc alkalommal volt a vendége!), hogy etesse, itassa, beszéltesse őket, s hogy mindannyian egymás fényében fürödjenek. Ő meg, a maga módján, közben megszerzi magának Maria Callas-t. Ez a másik fedélzeten zajló, kevéssé kifinomult akció adja a háttérzenét, vagyis a sikongató társasági zajt, két igazán nagy személyiség, Winston Churchill (Hegedűs D. Géza) és Greta Garbo (Nagy-Kálózy Eszter) sirályvijjogással kísért, véletlen találkozásához. Ezek a jachtos utak egyébként valóban megtörténtek, s az is igaz, hogy volt egy alkalom, amikor Churchill és Garbo valóban találkoztak. A többi a képzelet műve.

A Monte Carlo kikötőjében horgonyzó, Christina nevű luxusjacht fedélzete a helyszín. Hajnalodik. „A szabad világ megmentője” négy éve, hogy teljesen visszavonult. Most 84 éves, kerekesszékbe kényszerült, s a whisky meg a szivar mellett képek festésével próbálja távol tartani magát a rossz gondolatoktól, a „fekete kutya”-ként emlegetett depressziótól. Ő, az Admiralitás valahai Első Lordja, otthon van a tengeren. Garbo, aki elmondása szerint egy filmmel többet forgatott a kelleténél, álnéven járja a világot. 1941-ben iszonyatosat bukott A kétarcú nő című, őt – a királynőt! – mosolygós asszonnyá alakítani próbáló mozival, s azóta nem állt kamera elé. 18 éve rejtőzik már, s maga is jó ismeretségben áll a „fekete kutyával”. Most megingott ugyan, egy Viscontival való római megbeszélésről jön, de érzi, aligha lesz abból valami. Nem csupán itt, a tengeren nem találja helyét, nincs ő már otthon ebben a világban. Meglátják, felismerik, kellő pózokba állva, harsányan üdvözlik egymást, majd beszélgetni kezdenek. (Bár a netes ismertető szövegben alcímként szerepel A vén oroszlán és a titokzatos szfinx megjelölés, a nyomtatott színlapon már szerencsére nem olvasható ez. Egy ilyen szöveg zuhanó liftként nyomja a bulvár mélye felé, s áron alul kínálja azt, ami egy bizonyos szinten azért tisztességesen meg van oldva.)

Isabelle Le Nouvel, a szerző, született színházi ember. Érzi és élvezi, remekül használja a titokzatos bejövetelek és a teátrális távozások módozatait, s adatok szerint is rendben van ez a képzelt találkozás. Az írót igazán érdekli az államférfi, aki fél-nyomorék állapotában sem adja föl az életet, s félrészeg, őserejű vénemberként, gorombán meg is környékezi a csodált nőt. De Le Nouvel igaz odafigyeléssel ábrázolja a nem tréfából menekülő művészt is, és ügyesen hozza be és viszi ki a nagy ember pincérfeladatokat is ellátó, Nick nevű titkárát, akit most Csiby Gergely játszik. Megkockáztatom, hogy színjátszó gyakorlattal rendelkező, jó képességű bölcsészek legjobbjai pár heti anyaggyűjtés és lelki rákészülés után képesek hasonló szerkezetű és mélységű műveket írni. Ha felolvassák, ujjongó közönségük valamelyik tagja rögtön javasolja is a bemutatót, s miért is ne játszanák el, ha van, aki nézi. Távolra tartható, emberséges „nemfájszínház” ez, ami mégis létező fájdalmakat érint, miközben cseverészik.

Van azonban az esztétikai szakadékonyságnak egy, a statikai bizonytalansághoz hasonlító érzete, ami időnként megrezzenti az embert. Olyan ez, mint amikor megmozdul lépteink alatt a talaj, legyen ennek egy billegő parkettaléc az oka vagy egy zsombékos fűcsomó, valami lápos területen. Hogy egyensúlyunkat el ne veszítsük, hirtelen meg kell kapaszkodnunk valamiben, a szekrény sarkában vagy egy lenyúló faágban, hogy helyreálljon a világ. A színházban – hasonló alkalmakkor – a színészben lehet megkapaszkodni. És itt van esélyünk erre.

Ebben a nehezen bejárható, majdhogynem díszlet nélküli térben, madárzaj ide vagy oda, nem érzékelhető sem a luxushajó fedélzete, sem a tenger lehelete, nézzük hát a játszókat. Ez most premier, de tudjuk, hogy a huszadik előadáson már helyesen ejtik ki az emlegetett Proust mű címét, és a pincér is szabályosan fogja majd a most még olykor a szájuknál is megérintett poharakat. S bár Churchill alakja sincs még egészen készen, az a pillanat, amikor egy álombéli, vagyis képzelt páros tánc erejéig az addig tört öregembert játszó Hegedűs D. Géza egy pillanat alatt előhívja magából a zeuszi férfit, de úgy, hogy sugaras erővel telik meg még nézőtér is, már megéri az estét.

Nagy-Kálózy Eszter Garbo alakítása máris reveláció. Átnézve a párizsi előadás dokumentumait, súgva jelzem, hogy Nagy-Kálózy alighanem Garbobb Garbo az ottaninál.

Mély hangja, párduc mozgása elénk hozza a gyakran papucsban dolgozó, langaléta színésznőt. Ahogy lépdel, úgy tűnik, a talpával is úgy érzékel, mint a tenyerével. Jó a sminkje, a frizurája, s azon a kalapja. Jó az első jelenetben viselt, Szakács Györgyi által tervezett sötétkék inge és fekete nadrágja, s később a varrás nélkülinek tűnő estélyi ruhája, ami csupán mintha kénsárga, folyékony aranyként tapadna egy kamerára termett, acélos, fakórózsaszín körmökben végződő ragadozótestre.

A darab néha elvékonyodik, de olyankor gyorsan mondanak valami frissítőt. Churchilltől például azt halljuk: „Ha már szobrod van, más szemmel nézed a galambokat.” A többi – csevegés. Telik az idő, s már alig észlelhető, már nincs is tán darab. De Nagy-Kálózy Garbo-ja akkor is ott ül, tágra nyílt szemekkel, háttal a Szervita térnek, a függönytelen, nagy ablak előtt. Mintha arra gondolna, hogy neki még vagy harminc évig élnie kell. Aztán ellebeg.

Mi? Isabelle Le Nouvel: Churchill és Garbo

Hol? Rózsavölgyi Szalon

Kik? Rendező: Hegedűs D. Géza. Szereplők: Hegedűs D. Géza, Nagy-Kálózy Eszter, Csiby Gergely