A Színház- és Filmművészeti Egyetem átalakításával járó küzdelemben a jelenlegi hallgatók sorsát folyamatos bizonytalanság övezi: elismerik-e féléves munkájukat? Kaphatnak-e jegyeket? Le tudnak-e majd diplomázni? És itthon vagy netán valamelyik külföldi intézményben? Mihez kezdhet egy színész szakirányú diploma nélkül?

Attól a kérdéstől, hogy „Mi is a művészet?”, színházról szólva viszonylag hamar eljutunk egy másik felvetésig: mitől lesz valaki jó színész? A filozofikus kérdések sajátja, hogy sosem volt, és nem is lehet bennük konszenzus, mint ahogy arra sincs biztos recept, hogyan válhat valaki jó színésszé. De abban a pillanatban, hogy ezeket a kérdéseket már nem művészetfilozófiailag vagy történetileg vizsgáljuk, hanem engedjük, hogy hatalmi és politikai narratívák színezzék értékítéleteinket, és esetleg egyetemessé tágítjuk ezeket a narratívákat, önkényesen korlátozzuk a művészet szabadságát – megsemmisítve magát a művészetet.

Ezért ha a művészeti képzéseket felülről kezdjük szervezni és irányítani, vagy politikai eszközként tekintünk rájuk, esetleg különböző utakon azt is megszabjuk, kik gyakorolhatják az egyes művészeti ágazati szakmákat (nem transzparens módon osztogatott támogatásokkal, átláthatatlan pályázatokkal), akkor propagandát gyártunk, nem kultúrát teremtünk.

Hat színésszel és egy rendezővel beszélgettünk arról, hogyan kerültek a pályára, hogyan boldogultak szakirányú diploma nélkül, és a felsőoktatáson kívül milyen egyéb (kerülő) utak vezethetnek a színházhoz.

Csákányi Eszter. Fotó: Keleti Éva

„Soha nem jutott eszembe, hogy színész szeretnék lenni” – kezdi Lukáts Andor, aki ennek ellenére ma már Kossuth- és Jászai-díjas színész, de rendezett játékfilmeket és színházi előadásokat is. Ugyanakkor a színpad korán megjelent az életében. Édesanyja által szervezett előadásokban, amelyeket az általa gondozott „pszichiátriai betegeknek” írt és rendezett, gyakran ő is feltűnt apró mellékszerepekben, természetesen mindig rossz időben, a számára kijelölt végszó elhangzása előtt.

Saját elmondása szerint Fodor Tamás sem igazán tervezte a színészi pályát, az Egyetemi Színpad indította el a karrierjét – azóta ő is Jászai-díjas, és a ma Stúdió K néven ismert hajdani Orfeo Stúdió is az ő vezetésével alakult meg a rendszerváltás előtt.

Szalontay Tünde sem sorolható azok közé, akik már kicsi koruk óta színpadon képzelik el az életüket. A képzőművészeti performanszok világából csöppent a színházba. Majd dán és olasz színpadokon keresztül vezetett az útja a magyar filmekbe és sorozatokba.

De vajon mi a közös Urbanovits Krisztinában, Mohácsi Jánosban, Scherer Péterben és Csákányi Eszterben – persze azt leszámítva, hogy mindannyian sikeres művészek és színészek? Nos az, hogy egyiküket sem vették fel a Színház- és Filmművészeti Egyetemre, sokuk esetében még a Színművészeti Főiskolára. (Az intézmény 2000 óta viseli az egyetemi rangot, amit a rendszerváltás után felgyorsult oktatási reformok tettek indokolttá és lehetővé Babarczy László rektorsága idején.)

Mohácsi János például huszonnyolc éves koráig körülbelül nyolcszor jelentkezett minden olyan szakra, amelyik valamilyen szinten kapcsolatba hozható a színházi rendezéssel. „Amikor utoljára mentem felvételizni, Babarczy megkérdezte tőlem, hogy minek akarom én ezt annyira. Azt válaszoltam neki, hogy »nézd, Laci, meg kell nekik adnom az esélyt, hogy felvegyenek«.” Pedig ekkor Mohácsi már rendezett Kaposváron a Csiky Gergely Színházban.

Urbanovits Krisztina négyszer felvételizett, és mindig hatalmas csalódás volt számára az elutasítás, pedig minden alkalommal becsületesen készült. Csákányi Esztert háromszor utasította el az intézmény, de Scherer Péter sem volt sokkal szerencsésebb. Csákányi ezután rögtön jelentkezett a Nemzeti Stúdióba, Scherer pedig fogta magát, elment a Műegyetemre, és elkezdte „civil” egyetemi éveit, amelyeket ma már semmiért nem adna.

A többszöri nekifutással és az elutasításba való lassú beletörődéssel párhuzamosan mindnyájan a gyakorlatban kezdték elsajátítani azt, amit a Színművészeti tantermei tartogattak volna számukra.

Urbanovits Krisztina a szülei unszolására az ELTE Bölcsészkarán tanult művészettörténetet, de ott is rögtön az Egyetemi Színpadon találta magát. Ugyanezen az egyetemen, kicsit korábban, Fodor Tamás magyar–pedagógia szakos hallgatóként szeretett bele a színjátszásba. „Az Egyetemi Színpad nagyon izgalmas terepe volt annak, hogyan találkozik egymással az értelmiség, a művészek, az írók és költők. Számomra ez sokkal izgalmasabb volt, mint elkezdeni színészetet tanulni” – emlékszik vissza. A hatvanas években ez a fórum az Eötvös Loránd Tudományegyetemen valóságos olvasztótégelye volt a tiltott és vágyott avantgárdnak, a szabad Nyugatról érkező hatásoknak és a József Attiláéhoz hasonló életművel rendelkező ikonikus magyarok felfedezésének. Fodor elmondása szerint számára a hatvanas évek Színművészeti Főiskolája egyébként sem volt túl vonzó hely, ideológiailag meghatározott, egyfajta politikai eszmerendszer által irányított szakipari képzés folyt az intézményben. Fodor Tamás hírnevét igazán a Magyar Televízió által rögzített Plautus-mű, az Amphitruo hozta meg, amelyben Sosiát, a szolgát játszotta. „Ezek után eszembe sem jutott, hogy nekem ezt az iskolát el kéne végezni. Ez egy másfajta képzés volt. Itt nemcsak olyan mesterek álltak mellettünk, akik a katedráról, mintegy frontálisan adták át a szokott ismeretanyagot, hanem társulatban gondolkodó művészek, de a társulat maga is visszahatott a művészekre.”

Csákányi Eszter, Lukáts Andor, Mohácsi János és Urbanovits Krisztina életében további közös pont Kaposvár. „A hetvenes években Kaposvár az ország egyik legjobb helye volt – mondja Csákányi. –Velem a legjobbat tették akkoriban, hogy nem vettek fel. Ezek az emberek ugyanis még nem tanítottak a főiskolán. A szellemiség, ami ott kialakult, az a maximalizmus, az az akarás, hogy színházat csináljunk (mi éjjel-nappal próbáltunk!), nekem ez volt a legnagyobb iskola.”

„Ott lengtünk a Csákányival a trapézon a magasban”– idézi fel Lukáts Andor a Pinceszínház utáni időket: egy Garas Dezső rendezte előadáshoz még cirkuszi sátrat is építettek. „Kaposváron mindent megtanultam, még kötélen táncolni és egykerekűzni is. Zsámbéki, Babarczy, Ascher, Ács – elképesztő mesterek, elképesztő színészek. Olyan csapat volt, amikor odamentem, hogy olyat álmodni sem lehetett.”

Itt indult Mohácsi János pályája is, aki huszonhét évet töltött a városban. Elmondása szerint a kilencvenes évek közepére már senkit sem érdekelt, hogy van-e papírja arról, hogy rendező, vagy sem. A legtöbb dolgot önművelő módon tanulta Kaposváron, a zenés mesterséget például a saját hibáiból okulva.

Urbanovits Krisztina Ascher Tamás biztatására ment Kaposvárra. Csoportos szereplőként kezdte, pályája aztán hatalmas lendülettel ívelt felfelé, majd megrekedt, nagyjából akkor, amikor a sötét felhők is gyülekezni kezdtek Kaposvár környékén.

Szalontay Tünde és Scherer Péter maradt Budapesten. Ők a Szkénében játszó, Somogyi István vezette Arvisura Színházi Társaságban lesték el a szakma fortélyait. „Olyan erős volt a stúdió, hogy fel sem merült bennem, hogy máshová menjek” – meséli Szalontay, aki Schererrel ellentétben nem is jelentkezett a főiskolára. Voltak beszéd-, tánc- és művészettörténeti óráik, emellett minden este játszottak. Az Arvisurában akkoriban már nem voltak ismeretlenek azok a módszerek, amelyek az intézményes oktatásba csak később kerültek be: akrobatikával, kontakt tánccal és néptánccal is foglalkoztak. „A mozgás és az energia felől közelítettünk meg mindent” – mondja Szalontay.

Scherernek a legnagyobb áttörést viszont a Csányi János rendezte Szentivánéji álom jelentette, pontosabban annak köszönhetően a megismerkedés és a barátság kezdete Mucsi Zoltánnal, aki szintén játszott az előadásban. „Rengeteget formált rajtam. Ő az akkori szolnoki kőszínházi gondolkodásából egész mást hozott, mint én a független helyekről.” Mucsi egyébként szintén autodidaktaként küzdötte fel magát a színészi szamárlétrán.

Abban mindenesetre nagy az egyetértés, hogy vannak olyan technikák, amelyeket intézményes keretek közötti oktatás nélkül sokkal hosszabb idő elsajátítani, és azok a kapcsolatok, amelyek az egyetemen adottak, szintén lassabban épülnek ki. Scherer Péter noteszába tizenöt év alatt kerültek be azok a telefonszámok, amelyek a diplomás színészeknél már négy év után megvannak.

„Míg engem három vagy négy rendező rendezett, ott sokkal több ember foglalkozik a hallgatókkal – mondja Csákányi Eszter. – Az elméleti tudás a nem végzett színészeknél alulmaradhat. Az egyetemen többféle ízléssel, több lehetőséggel, többféle műfajjal találkoznak a diákok.” Majd hozzáteszi: „A produktumon, a tehetségen, azon, hogy ki milyen színész lesz, nem látszik, hogy valaki végzett-e egyetemet, vagy nem.” A különbségek feloldódnak az időben.

Urbanovits Krisztina. Fotó: Kovács JuJu

Az elején viszont igenis lehet érezni a különbségeket. Az Egyetemi Színpadon egy darabban Scherer vele egyidős, de főiskolát végzett hallgatókkal játszott együtt. Míg ők az Arvisuránál inkább a Mejerhold-féle módszer szerint működtek, a diplomás színészek a Sztanyiszlavszkij-módszerben mozogtak otthonosan. „Ha egy jelenetről tudták, hogy róluk szól, és az övék, abba nagyon bátran beleálltak. Nem volt bennük az a szemérmesség, ami bennem még akkor is megvolt, amikor éreztem, hogy jó lesz.” A magabiztosság, amiről Scherer mesél, nem feltétlenül a módszer sajátossága. Inkább az intézményes közeg folyamatos megerősítése, illetve a technikák megfelelő alkalmazásának elsajátítása eredményezhet ilyesfajta biztonságot.

Urbanovits Krisztina ugyancsak a próbafolyamatok során érezte meg a különbséget. „Nem igazán voltak eszközeim, nem tudtam, hogy kell próbálni. Nem tudtam beosztani az energiám, rögtön az első próbán elsütöttem az összes patronom, és nem értettem, a többi színész miért ilyen energiatakarékos üzemmódban tolja. Aztán mikor nekem már ötletem sem volt, ők hirtelen begyújtották a rakétáikat, és elszáguldottak mellettem. Önállótlan voltam, csüggtem a rendezőkön.”

Szalontay Tünde szerint van különbség az utak beláthatóságában is. „Az egyetemen van egy klasszikusabb rendszer, ami alapján a színészeket képzik. Ilyen értelemben az ismertebb út, mint egy úgynevezett alternatív színház.” Szerinte a független, alternatív helyek másféle, kevésbé járt, kevésbé egyértelmű utakat kínálnak. „Ez ad egy abszolút szabadságot, ami néha szorongató is.” Ez az olykor kellemes, máskor kellemetlenebb szorongás a határok hiányából is fakad. „Úgy érzem, én mint színész kevésbé vagyok megfogható. Persze ez nem biztos, hogy így van.” A különbségeket valószínűleg csak kívülről lehet látni – ha láthatóak egyáltalán.

Lukáts Andor életpályája minden szempontból rendhagyó. A laza nemtörődömség és a véletlenek olyan helyekre és helyzetekbe repítették, amelyek ma már komoly szervezéssel is nehezen elérhetőnek tűnnek. A Pinceszínház hátsó sorából, ahonnan csak azért állt fel, mert a rendező, Fodor Tamás felszólította, hogy több hónapnyi csendes bámulás után ugyan mondjon már végre egy verset, meg sem állt Kaposvárig, ahol Zsámbéki Gáborral szemben ugyancsak megtagadta az együttműködést a felvételi alatt – amelyre egyébként ő maga jelentkezett. Ennek ellenére mégis játszott feketére festett arccal néger Jézust, majd később még megannyi főszerepet. Nem lehetett mit tenni, színházi embernek született.

De – ahogy Csákányi Eszter megfogalmazza – persze nagy adag szerencse is kell ahhoz, hogy az ember bekerüljön olyan helyekre, ahonnan aztán jó irányba vezet az útja. „Olyan mérhetetlenül telítve van a pályánk, hogy gyakorlatilag az alternatív színházakon kívül a színész, ha nem végez egyetemet, alig tud bekerülni a színházba.” Ennek ellenére szerinte nem kell feladni. „Azoknak, akiket nem vesznek fel, én ugyanezt tanácsolom: ha tényleg színészek akarnak lenni, akkor menjenek el valahová gyakorlatra, és ne hagyják abba! Érdemes valamilyen csoporthoz tartozni.”

Abban a legtöbb színész egyetért, hogy valamelyest könnyebbséget jelent, hogy az utóbbi időben a határok kőszínház és független játszóhelyek között sokat lazultak. „Régebben nagyobb volt a szakadék a színjátszás fajtái között – mondja Szalontay Tünde. – Ma már sokkal képlékenyebb a két világ határa. Van olyan független előadás, amiben két szabadúszó színész játszik, de a többiek nem azok. És egy-két kőszínházi előadás is simán elmenne független előadásnak.”

Annak ellenére, hogy fiatalabb korukban, diákként nem járhattak a főiskolára, tanárként, óraadóként, kurzusvezetőként többüket visszahívta az egyetem, de olyan is akad köztük, aki elvégezte a doktori iskolát, mint például Urbanovits Krisztina. Lukáts Andor Jordán Tamással vezetett színészosztályt, Scherer Péter drámainstruktoroknak a drámajátékos szakirányon tartott féléves kurzust saját ifjúsági darabjairól, Mohácsi János a doktori iskolában tartott órákat, és Csákányi Esztert is felkérték, hogy tartson egy tematikus kurzust Kurt Weillről, amely sajnos végül nem jött össze.

Az Ascher Tamás rektorsága alatt indult drámainstruktor szak színjátékos szakiránya többek között várta és befogadta azokat a színészeket, akik úgy érezték, mégiscsak kellene nekik a papír, vagy kíváncsiak arra, mit adhat az egyetem. Itt tanult Szalontay Tünde is. „Akkoriban lettem szabadúszó, szerettem volna rendszerben látni azt, amit tapasztaltam és tudok a színházról, és új impulzusokat szerezni” – mesél a jelentkezése mögötti motivációkról.

Az SZFE viszont sokkal többet jelent mindannyiuk számára egy sötét foltnál a múltból, egy olyan intézménynél, amelyhez hallgatóként nem lehetett közük, annál a helynél, amely később munkát ajánlva kiengesztelte őket. Mint mondják, nem éreznek sértettséget. A jelenlegi eseményeket az egyetem körül pedig mind aktív figyelemmel kísérik.

„Az SZFE-n történő dolgok nagyon szimbolikusak – kezdi Szalontay. – Szimbolizálják azt, ami most történik az országban. Fel nem fogható tragédia. Sósavval öntik fel azt, ami több mint 150 év alatt hagyományozódott át.”

„Mindent megtennék, hogy ezt vissza lehessen fordítani” – mondja szomorúan Lukáts Andor. Ő az elsők között állt őrt a tetőn diákjaival, és szeretné a hallgatók rendelkezésére bocsátani a Fészek Klub tereit is, hogy a jövőben ott tanulhassanak, alkothassanak. „Ezek az egyetemisták most a szakmájukon kívül mást is megtanultak – teszi hozzá. – Tudják, hol élnek, hogy mi minden történhet itt az emberrel. Megtanulták, mi a politika.”

Fodor Tamás párhuzamot érez a rendszerváltás előtti főiskolára nehezedett irányítás és a most végbement modellváltás között. „Akkor ebbe született bele ez a nemzedék, és nem hitték, hogy ez megváltoztatható. A mai generáció, épp ennek az eddig szabad egyetemnek köszönhetően, teljesen másképp gondolkodik az életéről és a környező valóságról. Ők már nem lehetnek áldozatai semminemű abúzusnak. Nem véletlen, hogy pont a – másféle – abúzusok kapcsán lett nyilvánvaló, hogy ez az új nemzedék már nem hajlandó elfogadni azt, hogy mások a tekintélyük, hatalmuk miatt korlátlanul rendelkezzenek velük.”

Az egyik fő probléma Urbanovits Krisztina szerint a magyar színházi élet együttes kiállásának hiánya. „Lehet valaki jobboldali és konzervatív színészként és rendezőként is. De a szakmáról nem lehet két értékrenddel gondolkodni. Bizonyos alapvetésekben muszáj megegyeznünk. Az nem lehet, hogy nincs egyetértés abban, hogy az egyetemi szintű szakmai oktatás szabad és független. Ezek ártatlan dolgok, ennek a vállalásától nem kell megrémülni. Ha ennek nem lesz jó vége, az a mi felelősségünk lesz.”