Az alábbi beszélgetésre olyan dramaturgokat kértünk fel, akik állandó alkotótárssal/társakkal dolgoznak. Milyen közösségben érzik komfortosan magukat, hol maradtak huzamosabban, és miért? Ki(k) mellett mit jelent dramaturgnak lenni? GARAI JUDIT, MOHÁCSI ISTVÁN, SZABÓ-SZÉKELY ÁRMIN és VARGA ZSÓFIA dramaturgokkal a szintén dramaturg ZSIGÓ ANNA beszélgetett.

– Ti mit csináltok dramaturgként?

Mohácsi István: Amikor a bátyámat hívják rendezni, akkor még egy kész darabnál is egészen új értelmezésre, új szövegre, új dramaturgiára készülnek fel. Ezért aztán szerintem a színházak azt várják tőlem, hogy a darab „az Iso szemén keresztül látszódjon”. Konkrétabban az a feladatom, hogy minél bonyolultabb cselekménybe keverjem a karaktereket, minél izgalmasabb szituációkba helyezzem a színészeket, és minél jobban inspiráljam a bátyámat.

Varga Zsófia: A munkám talán elsősorban a hatások felügyelete és az, hogy ami történik a színházi térben, izgalmas legyen: a színészek számára játszható, kihívásokkal teli, a nézők számára pedig érthető és átélhető, vagy éppenséggel felkavaró és intenzív befogadói munkát igénylő. Jelenleg a Thália Színház az állandó munkahelyem, de ha időm engedi, mellette igyekszem más munkákat is vállalni.  A konkrétabb feladatok közé tartozik a folyamatos tájékozódás, darabkeresés, szövegek fordítása, átírása az aktuális kontextustól függően, majd a próbafolyamatban való részvétel. Eddig minden kőszínházi és/vagy független munkámban kicsit mást csináltam, és az is változott, hogy én mit gondolok a saját feladataimról. Még keresem, hogy mi érdekel a legjobban. A MU színházi Búcsúkoncertet és az Isten, haza, családot például az az igény hívta életre, hogy Tarnóczi Jakabbal szerettünk volna kicsit kilépni a hagyományos kőszínházi keretek közül. Az Isten, haza, családban az érdekelt minket, hogy lehet mai szemmel ránézni az Átreidák családtörténetére. Volt egy vázlat a fejünkben, amit a színészek improvizációi nagyban alakítottak, együtt írtuk az előadást. Ez például egészen másfajta munkamódszer, mint amit eddig Jakabbal alkalmaztunk.

Garai Judit. Fotó: Brozsek Niki

Garai Judit: A darabkeresés és naprakészség nekem most elsősorban a tanítás és saját magam miatt fontos. Így jellemezném a munkámat: szabadúszó dramaturgként az alkotótársaimmal együtt gondolkodom olyan történeteken, amik legalább ugyanolyan mértékben érdekelnek engem is, mint őket. Akár meglévő drámáról, akár regényadaptációról, akár improvizáción alapuló munkáról, akár egy új darab születéséről legyen szó.  A koncepció kitalálásán és segítésén túl pedig a próbafolyamat alatt természetesen a hatékonyságot igyekszem szem előtt tartani.

Szabó-Székely Ármin: Szabadúszó dramaturg vagyok, akinek vannak állandó munkatársai és munkahelyei – elég különböző területekről. Székely Krisztával, Hód Adrienn-nel és Polgár Csabával dolgozom együtt rendszeresen. Mindhárman egy-egy társulat szerződéses tagjai és/vagy szakmai vezetői. Ez azt jelenti, hogy nekik a társulati/repertoárműködésből adódó elfoglaltságaik miatt is szükségük van arra, hogy valaki erőteljesen jelen legyen mellettük a projektek előkészítésében, koncepcionális kialakításában. A munkám másik része egy kettős szituáció a próbafolyamatok alatt. Az előkészítő munka intenzitása miatt alkotóilag is erősen kötődöm ahhoz, ami a próbán történik. Viszont folyamatosan külső visszajelzéseket kell adnom, illetve belső szempontokat felvéve megoldási javaslatokkal kell előállnom. Nem jó, ha valamelyik irányba túlságosan elmozdulok, azt szeretem, amikor váltogatok az alkotói és az elemzői szerepem között. Ehhez szükséges egy jól működő párbeszédhelyzet a rendezővel, de a többi alkotóval sem árt.

– Egy vagy akár több rendezővel is régóta szoros munkaviszonyban dolgoztok. Hogyan kezdődtek ezek a munkakapcsolatok, és hogy látjátok, mitől működnek jól hosszú távon? Iso, nálad nyilván a születésed pillanatában kezdődött.

M. I.: A bátyám, Mohácsi János tíz évvel idősebb nálam. Én azon a színházon nőttem fel, amit nála láttam. Új és érdekes volt nekem, és nagyon hozzám szólt. Harmincéves korom körül Amerikában tanultam TV production szakon. Akkoriban készítettem egy Othello-átiratot, ami után a bátyám azt mondta, hogy próbáljunk meg együtt dolgozni. Nagyon hasonló a felfogásunk, mégis másképp látjuk a világot. Ez a pici különbség neki bőven elég ahhoz, hogy inspirációt nyerjen belőle. Nekem talán könnyedebbek a gondolataim, és ő ehhez a laza darabfelvitelhez jól tud csatlakozni – de lehet, hogy csak arról van szó, hogy én inkább vagyok író, ő pedig inkább rendező. Az első közös darabunk, a nyíregyházi Krétakör az akkori POSZT-on öt díjat nyert, szóval akkor összevigyorogtunk, hogy talán érdemes tovább együtt dolgozni. Janó amúgy maga köré gyűjti azokat az embereket, akik inspirálják. Ilyen például a Marci (Kovács Márton zeneszerző – a szerk.), látványban Remete Kriszta és Khell Zsolt.

Szabó-Székely Ármin. Fotó: Nagy Dániel

Sz.-Sz. Á.: Tetszik, amit mondasz, hogy izgalmas tud lenni a kis nézetkülönbség. Kiindulásnak kell a közös platform, a közös nyelv. Viszont az sem működik, ha nincs nézeteltérés, ha nem lehet jókat vitatkozni vagy akár összeveszni. Székely Krisztával két év átfedéssel együtt jártunk az SZFE-re. A közös munkánk nagy részét eleinte a szakma „megfejtése” tette ki, a terep felmérése: mit lenne érdekes és érdemes csinálni? Ez kialakított köztünk egy erős szövetséget, egyben arról is szólt, hogy ő rendezőként letegye a névjegyét. Hód Adrienn-nel akkor kerültem kapcsolatba, amikor már bőven a kortárs tánc egyik legsikeresebb és legizgalmasabb alkotója volt. Tíz éve egyszerűen bekopogtattam hozzá. Eleinte csak megfigyelő voltam, aztán elkezdtem megtalálni, hogy a társulat már kialakult alkotói nyelvéhez képest mit tudok én mondani. Polgár Csaba amellett, hogy izgalmasan gondolkodó rendező, az Örkény Színház vezető színésze. Ebből megint következik egy másfajta alkotói tudás. Vele később kezdtem dolgozni, csatlakoztam egy kialakult „teamhez”, ízléshez, amit persze közel éreztem magamhoz.

G. J.: Amikor az SZFE-re jártunk, a fölöttünk és alattunk levő évfolyamokban folyt párhuzamosan rendezőképzés, de a miénkben nem. Így ez a fajta koordinált, közös munka a mi osztályunknak az egyetemen kimaradt. Eleinte legalább egy generációval idősebb alkotóktól kaptam felkéréseket. Ez aztán bővült. Jelenleg nagyon sokat dolgozom Hegymegi Mátéval és Pass Andreával. Mátéval először a Peer Gyntön dolgoztunk együtt a Stúdió K-ban. Azóta már a tizenvalahanyadik előadásunkat készítjük közösen. Pass Andit a Lengyel Anna vezette PanoDráma egyik előadásával ismertem meg, amikor is a társulat életében először úgy kértünk fel egy író-rendezőt, hogy nem verbatim-anyaggal dolgoztunk. A Más nem történt fiktív történet volt, a Sipos Pál-ügy ihlette. Pass Andival az alkotópárosunk a PanoDráma későbbi előadásánál, A csodát magunktól kell várninál alakult ki. És ha együtt dolgozunk, akkor a darabötlet megszületésétől a bemutatóig egymásba vannak csatornázva a gondolataink.

– Szabadúszóként szerintem sokaknak ismerős az a bizonytalanság, sőt hozzászoktunk, hogy lesz-e munkánk vagy sem. Ezek a stabil munkakapcsolatok egyfajta biztonságot jelentenek.

G. J.: Valóban, de az automatizmustól óvakodni kell. Könnyű belecsúszni abba, hogy ha a rendező kapott egy felkérést, akkor egyértelmű, hogy megyünk együtt. Ezért mielőtt igent mondok, felteszek magamnak néhány kérdést, például hogy érdekel-e az a hely, az a csapat, ahol készül a darab, milyen határokat szab a produkció, engem alkotóként mi inspirál benne.

Sz.-Sz. Á.: Ez nagyon fontos. Mindkét fél számára biztonságot jelent, ha állandó alkotótárssal dolgozhat, akire karrierépítés szempontjából is lehet számítani. De ennek a veszélye is megvan. Ha valakit felkérsz egy munkára, akkor le kell ülnöd vele, és elmondani, hogy mit szeretnél csinálni, mit vársz tőle. Nem árt, ha ezek a beszélgetések akkor is megtörténnek, ha valakivel régóta együtt dolgozol. A magától értetődőség sokszor kiiktatja a kezdeti alapvetéseket, amitől világos, hogy mit vállalsz, mit csinálsz, és miért. Ha ez nem fogalmazódik meg, képlékennyé válnak a munka határai.

– Egyetértek. Habár például Kárpáti Pállal, akivel még a középiskolában kezdtünk el közösen színházat csinálni, sokszor a munkafolyamat jellegéből adódik, hogy egyikünk sem tudja még pontosan, mire mond igent. Vállaljuk, hogy elindulunk egy teljesen ismeretlen úton, és ehhez biztonság kell. Tehát néha azt érzem, hogy dramaturgként az is a munkám, hogy vigyázzak az emberi és szakmai kapcsolataink állapotára.

V. Zs.: Én is igyekszem abban tudatos lenni, hogy ne csak „kiszolgáljak” munkákat, hanem azt élhessem meg, hogy fontos a véleményem. Ha én is erősen tudok kötődni az anyaghoz, akkor tud igazán hatékony és felszabadult lenni a munka. Többször dolgoztam már Barcsai Bálinttal az FAQ Társulat révén, illetve Tarnóczi Jakabbal. Bálinttal mindig nagyon szabad, kísérleti munkafolyamatokban dolgoztunk. Volt, hogy azzal foglalkoztunk egy fesztivál-előadás keretein belül a komáromi erődben, mit hoz magával a generációnk a kilencvenes évekből. Az Izland-Magyarország esetében Gábor Sára dramaturggal közösen három különböző szöveganyagból hoztunk létre egy dokumentumalapú előadást a magyar közhangulatról és a kivándorlás kérdéséről. A legutóbbi közös előadásunk, Sára darabja, a Kutyaportéka pedig egy szociológiai kutatáson alapult. Tarnóczi Jakab akkor keresett meg, amikor Hamburgban töltöttem a szakmai gyakorlatomat, ahol Michael Thalheimer rendezte Az eltört korsót. Jakab is erre a darabra készült itthon, amire felkért engem. Jó érzés volt, hogy nem a semmibe érkezem majd haza Hamburgból. Ez volt az első közös munkánk, nagyon jó flow-ban zajlott. Salgótarjánban dolgoztunk, és többnyire ott is laktunk, olyan erős közösségi élmény volt, amit korábban az FAQ-s próbafolyamatoknál éreztem. Aztán készítettünk előadást a Tháliában, a Katonában, a k2-vel a MU Színházban.

Varga Zsófia. Fotó: Varga Vanda

– Nekem pont fordítva alakultak eddig a munkáim. Általában független színházi vagy kollektív előadásokban dolgozom, Kárpáti Péterrel és a Titkos társulattal, ahol úgy érzem, hogy megtaláltam a helyemet, és beszélem ezt a nyelvet. Ott nem is lehet nem részt venni a próbán, mert sokszor napról napra alakul a darab vagy a történet. De ez a határok teljes elmosódásával is járhat, nem lehet tudni, hogy kinek hol kezdődik és ér véget a feladatköre és a munkaideje, reggeltől éjszakáig mindenki ügyeletben van. Emiatt tudatosan sarkallom magam, hogy időről időre máshol is dolgozzak. Koltai M. Gáborral szintén nagyon inspiráló a közös munka és a párbeszéd. Létező darabokkal dolgozunk, de a példány létrehozásában, az írói, fordítói feladatoknál nem válnak külön a feladataim. Hosszan és nagyon részletesen formáljuk a szöveget a próbafolyamat megkezdése előtt.

Sz.-Sz. Á.: Szerintem dramaturgként az van, amit te kiharcolsz magadnak: kissé vadnyugati viszonyok uralkodnak. A korábbi generációkhoz képest nagyobb lett a mozgástér, több a lehetőség. De ez azzal is jár, hogy ki kell alakítani egy neked tetsző helyzetet, rendszeresen átgondolni, mi a te feladatod, és amennyire lehet, láthatóvá tenni. A Hodworksszel jelenleg egy koprodukción dolgozunk a Theater Bremen (a brémai állami színház) rezidens tánctársulatával. Az ottani társulat egyik vezetője egy nálam pár évvel idősebb dramaturg, Gregor Runge. Az ő működésükön most nagyon érzem, amit Németországban korábban is tapasztaltam: ott dramaturgnak lenni komoly intézményi pozíció. A dramaturg magát a színházat képviseli, miközben kreatívan is részt vesz a folyamatban. Ez egy sokkal tisztább helyzet. Egyáltalán nem biztos, hogy izgalmasabb, de perspektíva van benne. Magyarországon jelenleg nem látok dramaturg „életpályamodellt”. Lehet építeni.

G. J.: A dramaturgok aktívabb bevonódásában én is pozitív tendenciát látok. Azt is kutatom, hogy a dramaturgképzés milyen utakat és lehetőségeket mutat a hallgatóknak, hogyan lehet tágítani az egyébként is képlékeny feladatköröket. A sokféle út felmutatásának szándéka Radnai Annamáriától származik: a most végzős osztály képzési tervének kidolgozásánál ez alapvető fontosságú volt számára. Nem véletlenül kért fel minket, Róbert Júliát és engem társosztályfőnöknek. Fontos lenne erről diskurzust kezdeményezni. Ennek a beszélgetésnek a felkérőjében az állandó rendezőtársakkal való közös munka állt a fókuszban, miközben ez csak egy szegmense a dramaturg szerepkörében rejlő lehetőségeknek. Még egy lényeges dolog: amikor leülök tárgyalni a tiszteletdíjamról, majdnem minden esetben megalázó helyzetbe kerülök. Vajon miért van az, hogy anyagi szempontból a kőszínházakban az összes alkotó közül a legutolsó helyen áll a dramaturg? Félreértés ne essék: ezek nem árnyalatnyi különbségek, hanem sokszor felfoghatatlanul alacsony összegek. Mi alapján történik ez a beárazás? Több olyan helyzet is kialakult már, hogy a rendezők kénytelenek voltak felhívni a figyelmet a munkánk súlyára.

– Arról lehet szó, hogy a nagyobb intézmények vezetőségei nem tartanak lépést az új tendenciákkal a dramaturgok munkáját illetően, nem tudják, hogy mit csinálunk pontosan.

Sz.-Sz. Á.: Szerintem azt látják, hogy alakul a terep. Húsz-harminc éve a kőszínházaknál állásban lévő dramaturgok jellemzően irodalmi munkatársak voltak. Például egy csúcsértelmiségi egyetemi tanár, aki darabokat keres a színháznak, leporolja a fordítást, meghúzza a szöveget, amivel aztán a rendező és a színészek elkezdenek dolgozni. Ez az alap, amihez képest mi már alkotótársnak tartjuk magunkat.

V. Zs.: Nehéz képviselni, hogy fontos a munkád, ha ezt bizonygatnod kell. Nem túl megerősítő, ha az intézmény felől is folyamatosan érkezik a kritika a bérezés formájában. Mi egyre inkább csapatként kommunikáljuk magunkat, és ezzel próbáljuk biztosítani a „méltányos” bánásmódot. Vagy együtt vagyunk benne valamiben, és mindenki – a lehetőségekhez mérten – elégedett, vagy egyikünk sincs benne. De nem könnyű. Főleg most, amikor egyébként is finanszírozási gondokkal küzd az egész szakma.

M. I.: Én is rengeteg megalázó helyzettel találkoztam. A pénzvita állandó. Azt is megkaptam már egy nagyon tisztességes – és mint később kiderült, nagyon is sikeres – átírás után, hogy semmit nem csináltam. Volt, hogy azzal kellett fenyegetőznöm, hogy nem mehet le az előadás. Vagy hetekig tartott egy tárgyalásom. De az is nagyon furcsa érzés, amikor nem jelenik meg a nevem a színlapon, hanem „csak” Mohácsi testvérekként vagyunk feltüntetve. Persze, tudom, hogy én is az vagyok, de valahol meg furcsa, hogy a súgó neve ott van, az enyém meg nem.

– Itthon rendezői színház van. Ritka, hogy egy dramaturg keres meg egy rendezőt, és kéri fel közös munkára.

V. Zs.: Vagy hogy rendezők beszélgetnének a dramaturgokról ehhez hasonló helyzetben.

G. J.: A dramaturg szakmán belül konszenzusra lenne szükség a tiszteletdíjjal kapcsolatban. Érzékeny és komplex kérdés, de van egy olyan alsó összeghatár, ami alatt friss diplomásként sem szabadna elvállalni egy munkát.

Mohácsi István. Fotó: Horváth Judit

– Az anyagi elismerés mellett beszélhetnénk az időről is. Dramaturgokra szerintem jellemző, magamon is tapasztalom, hogy gyakran szétszakadnak. Egyeztetve sincsenek, másrészt anyagilag nehezen engedhetik meg maguknak, hogy akár több hónapig elmélyülten csak egy dologgal foglalkozzanak. A közös gondolkodás vagy a példány elkészítése sokszor hónapokkal korábban elkezdődik.

M. I.: A mi közös munkánkban én felelek a karakterekért, illetve nagyrészt a sztoriért is. A szöveg szinte másodlagos – persze nyilvánvalóan nem, mindenki a leírt szavakkal tud csak mit kezdeni –, de ha jó szituációkat adok a színészeknek meg a bátyámnak, akkor legtöbbször nálam sokkal jobb szövegeket tudnak kitalálni. Szóval a legkomolyabb munka és a legtöbb idő annak a kitalálása, hogy kik ezek az karakterek, mit csinálnak, hogy néznek ki, milyen történetük lesz, honnan és hova tartanak, és aztán ugyanez lebontva jelenetekre. Itt még egyáltalán nincs szó írásról, az már a rövidebb része. És akkor néha megkapom a kérdést, hogy hány oldal van meg, és mivel oldalszámban valóban semmi, csak pár telefirkált lap, emiatt sokan azt hiszik, hogy nem is csinálok semmit.

G. J.: A munkánk nagy része nem a gyors reagálásból áll, hanem ki kell találni valamit a nulláról, végiggondoltan javaslatot tenni. Figyelnem kell rá, hogy a megbeszélések mellett legalább dupla annyi idő jusson a gondolkodásra is.

– Rendezői kérdésekben is szoktatok véleményt alkotni?

Sz.-Sz. Á.: Az ún. „rendezői koncepció” szerintem például közös terület. Más kérdés, hogy amikor már el vannak gurítva a labdák, tudni kell, hogy dramaturgként min tudsz még változtatni, mibe érdemes beleszólni, mi az, amiről csak véleményt mondasz, de nem erőlteted. A legvégén át kell engedni az ügyet, hogy lábra álljon az előadás. Aztán, ha van rá lehetőség, mehet tovább a visszajelzés megbeszéléseken, felújító próbákon stb. De bizonyos pontokon le kell tekerned magad. Akkor is, ha valamivel nem értesz egyet.

G. J.: A Hegymegi Máté–Fekete Anna–Kálmán Eszter csapattal bevezettük és tartani is próbáljuk azt a metódust, hogy a premiert követően, miután hagytunk egy kis időt magunknak, leülünk, és a kezdetektől a bemutatóig végigbeszéljük a munkát. Elképesztően hasznos és tanulságos annak ellenére, hogy sok véleménykülönbséggel is jár. Jó úgy belevágni a következő munkába, hogy nincsenek bennünk korábbi frusztrációk.

V. Zs.: Ez nagyon inspiráló szokás! Az Isten, haza, család próbafolyamatában például nagy szükség volt erre a kupaktanácsra. Közösen gondolkodtunk a felkészülés fázisában, egyszerre alakult a látvány, a jelmez, a zene, a dramaturgia. Aztán ahogy elkezdtünk próbálni, és realizáltuk, hogy a napról napra improvizálás és írás milyen elképesztő energiákat követel, főleg így, hogy a vírushelyzet nyomasztóan ott kopogtatott az ajtón, kicsit szétfolyt a koncentráció. Volt egy pont, ahol szükség volt rá, hogy az egész alkotói stáb újra összeüljön, és ismét átbeszéljük a koncepciót. Mindenki fellélegzett. Szabó Zola mondta még a Kutyaportéka próbafolyamata alatt, hogy a főpróbahéten, amikor sietni és pörögni kell, akkor van a legnagyobb szükség a lelassulásra.

Sz.-Sz. Á.: A dramaturg azt is látja a próbafolyamat során, ami még az anyagból lehetne. Feladata, hogy gondolkodjon, mit lehetne másképp csinálni. De fontos tudni, hogy ezek csak lehetőségek, és egy idő után, mondjuk, a főpróbahéten, meg kell látni azt az előadást, ami ebből a verzióból lesz, és azt megsegíteni.

– Érdekes kérdés, hogy hogyan és hol ismerjük fel a saját alkotótevékenységünket a közös munkákban. Ha a szöveg és a koncepció is közös, akkor nekem nagy örömet okoz visszaemlékezni egy korábbi beszélgetésre, ahol be tudtam hozni egy gondolatot. Vagy ha látom, hogy egy mondat/helyzet, attól függetlenül, hogy ki írta, a helyére került. Mit gondoltok az elismerésről? Fontos, hogy legyenek díjak dramaturgoknak? Vagy hogy a kritika gyakrabban említse a dramaturg nevét?

M. I.: Az összes közül a mi munkánk a legláthatatlanabb. Én mérnökként gondolok saját magamra. Olyanok vagyunk, mint a statikusok: miattunk áll meg a ház, de aztán mindenki az építészt meg a belsőépítészt dicséri. Ahhoz szakmabelinek kell lenni, hogy igazán lássák a te részedet is, már amennyiben nem íróként veszel részt a munkában. Engem nem nagyon érdekel az elismerés, talán azért sem, mert kaptam már csomót, meg igazából nagyon kritikus vagyok magammal és a munkáimmal szemben, emiatt önmagam vagyok a léc. A magyar kritika nagy része pedig arról szól, hogy te ki vagy vagy ki nem vagy.

G. J.: A kritika hozzáállásában látok változást. Már azok az elemzések vannak többségben, amik minden alkotói folyamatról, területről megemlékeznek a szövegükben akár terjedelmesen, akár csak az említés szintjén – ezt szerzője válogatja –, és nem hagyják ki a dramaturgot sem.

Zsigó Anna. Fotó: Vágó Borbála

– Annak persze örülök, ha az előadásunk elismerést kap, de dramaturgként az alkotótársaktól, a rendezőtől érkező megerősítés nekem fontosabb.

V. Zs.: Végül is megállapíthatjuk, hogy a munkánk minőségét – ha nem író vagy fordító vagy – leginkább azok látják, akikkel együtt dolgozunk. Az a jó, ha partneri módon én is kérdezhetek, visszajelezhetek akár a tervezőknek, zeneszerzőnek. Azt szeretem, amikor a közönségtől sokféle visszajelzés érkezik. Örülök, ha sokféle hatás és értelmezés jön létre.

– Amikor egy-egy előadásunk után nemcsak a rendezővel vagy a színészekkel, de velem is párbeszédet keresnek a nézők, akár szakmabeliek, akár nem, az elismerés.

V. J.: A munkatársak felé egyértelműen látható a munkánk, és a nézők felé is, persze utóbbi esetben a szövegen túl nem mindig lehet pontosan kiemelni, hogy mely részek tartoznak a dramaturghoz. Azt viszont nagyon hiányolom, hogy a szakmabeli nézőkkel nem zajlanak mély, analitikus beszélgetések egy-egy előadásról. Kevesen szánnak rá időt. Ha el is indul egy diskurzus, az gyakran átcsap abba, hogy a másik hogy csinálta volna. Ritkán tudunk jól beszélgetni előadásokról. Ha megtörténik, az nagyon üdítő, aminek a kritika is fontos része.

Sz.-Sz. Á.: Bizonyos formáknál – például átiratoknál vagy rendhagyó szerkezetnél – jobban látszik a dramaturg munkája, de ez nem függ össze a munka mennyiségével. Ha jól sikerül az előadás, akkor fel sem merül bennem, hogy az én munkám hol van ebben, nyilván, mert csacsi módon az egészet sajátomnak érzem. Ha nem tetszik annyira a végeredmény, akkor keményen mérlegelek, hogy én mit csináltam jól vagy rosszul.

– A kedvenc élményem, amikor egy megosztó előadásunk után engem ugyanúgy számonkértek, mint a rendezőt. Jó érzés volt együtt elvinni a balhét.

Sz.-Sz. Á.: A vadnyugati dramaturgok hajlamosak rápörögni a láthatóság témájára. Én biztosan, de látom, hogy ti is. Egy kiváló színészi alakításnál valahogy nem merül fel, hogy most ebben hol van a színész és hol a rendező munkája, pedig érdekes téma. Mindig a színész látszik.

M. I.: Engem nem zavar, hogy látszik-e a munkám, vagy sem. Láthatatlanok vagyunk, és ezt el kell fogadni. Olyanok vagyunk, mint az oltás: a hiányunkat lehet csak észrevenni.

Facebook Comments