Zsótér Sándor első Beckett-rendezése A játszma vége, a szombathelyi Weöres Sándor Színházban ez volt a második premier az újranyitás után. Soha jobbkor: a létezés abszurditása, az eredendő kiszolgáltatottság, a végzetes össze- és elzártság most nem a mélyben lappangó érzet, hanem banalitás. Aki játszik és játékba hív: Nagy-Bakonyi Boglárka, Major Erik, Szerémi Zoltán és Németh Judit.

„(…) Beckett mintha passzé lenne, legalábbis átmenetileg. Ami azzal is összefügg, hogy a színház eredendően eleven, kortársi és élő műfaj, tehát többnyire élő problémákról kéne szólnia”, mondta Garaczi László több mint tíz éve egy – a kortárs dráma tendenciáit firtató ­ interjúban (Színház, 2009 november). Beckett itt és most nemhogy nem passzé, hanem az elevenbe vág: Zsótér Sándor szombathelyi rendezése úgy teremti meg a színpadon a „való világ” modelljét, hogy a rigorózusan megkövetelt, részletes – az örök visszatérés egyszerre súlyos és súlytalan rettenetét erősítő ­ Beckett-instrukciókhoz is hűséges marad.

Weöres Sándor Színház: A játszma vége. fotók: Mészáros Zsolt

A játék eleve: modell. A ráismerés egyszerre letaglózó és felszabadító élménye mellett („de hát ez az életünk”) a dráma- és színháztörténet zugaiba is bevilágít az előadás: észrevétlenül megmutatja például, hogy az élet abszurditását (lehetetlenségét), a „jelentünk-e valamit” és a „minden egész eltörött” kétségbeesését megsejtő Csehov „tényleg” Becketthez nyitott utat – abban a tekintetben is, hogy mindkét szerző drámaszövegei kicentizett, szikárságukban telített, pontos partitúraként (már-már versként) olvashatók, olvasandók.

Ennek fölismeréséhez szükség van – a Zsótér-rendezések alkalmával szinte elvárt – új fordításnak, amely Ambrus Mária és Ungár Júlia munkája (a színlapon nem, de a példányon ott az angol változat címe: Endgame, 1957).  Itt és most nem cél a forgalomban lévő Beckett-fordítások összehasonlítása, elemzése, de néhány példa talán megmutatja, hogy miben áll az alapvető különbség. Kolozsvári Grandpierre Emil – klasszikusként és viszonyítási pontként működő ­ fordításában A játszma vége első megszólalása (Clov szájából) így kezdődik: „Vége, vége van, közeledik a vég, esetleg vége lesz. (Szünet) Szem szemre hull, peregnek, egy a másikra, aztán egy nap, hirtelen ott a halom, egy lehetetlen halom. (Szünet) Engem már nem büntethetnek meg. (…)” Fiatal fordítók csoportmunkájában, a Francia Intézet támogatásával 2019-ben jelent meg a Gondolat Kiadónál három Beckett-dráma, köztük A játszma vége – itt: Végjáték – fordítása. Ebben a változatban Clov első megszólalása így indul:  „Vége, vége van, vége lesz, talán vége lesz. (Szünet) Pereg a homok, szemről szemre, s egyszer csak ott áll egy kupac, egy kis kupac, az abszurd kupac. (Szünet) Engem már nem büntethetnek. (…)” Ambrus Mária és Ungár Júlia fordításában Clov így szólal meg: „Befejezve, be van fejezve, majdnem befejezve, nemsokára be kell fejeződnie. (Szünet) Szem szemre, egyik a másikra, egy nap hirtelen ott van egy halom, egy kis halom, egy lehetetlen halom. (Szünet) Nem vagyok többé büntethető.” Talán ez a néhány mondat is megmutatja a Zsótér-előadásokat jellemző mániákus szövegelemzésre, szövegértésre törekvő alapját, természetét: a legújabb fordítás a legszikárabb, olvasva is érezni a szöveg lüktetését. Ez a verses-zenei lüktetés nem elfedi, hanem kiemeli a (lehetséges) jelentéseket. A fordítás lehánt, lecsupaszít, egyúttal lyukakat hagy, tágabb horizontot nyit. A „befejezve-befejeződnie” azért tűnik jó választásnak, mert egyfelől cselekvésre, másfelől történésére utal: kin-min múlik, hogy befejeződjön? Befejeződik-e? A „nem vagyok többé büntethető” ugyanígy: Ki által? Mi által? Büntetőjog, emberi játszma vagy időtlen transzcendencia? Csak még egy példa: Hamm utolsó szavai. Kolozsvári Grandpierre-nél: „Vén rongy! (Szünet) Téged…megtartalak.” (A „vén rongy” a zsebkendőre vonatkozik.) A fordítócsoportnál:  „Vén rongy! (Szünet) Téged megtartalak.” A Zsótér-előadáshoz készült fordításban: „Öreg rendíthetetlen! (Szünet) Te maradtál.” Nem elfelejtve, hogy részletes instrukciók ide vagy oda, a szöveg mindig az előadás egészében működik, válik jelentésessé – és innen nézve Ambrus Mária és Ungár Júlia fordítása most „előnyben van” ­, mégis: az új fordításban Hamm végszava megint horizontot tágít. Az „öreg rendíthetetlen” eltávolodik a zsebkendőtől, miközben arra is vonatkoztatható; a kétirányú „te maradtál” pedig véglegesíti, lezárja – egyszersmind nyitva is hagyja a menni-maradni (vagyis: véget vetni-folytatni) dilemmáját.

Mindehhez Zsótér Sándor 2013-as Örkény Színházbeli Meggyeskert-rendezésének első pillantásra meghökkentő műanyagvilága  teremtődik sajátságos módon újjá a színpadon Ambrus Mária kezén. Műanyag a szombathelyi színpadon a két vadonatúj, nagy, karcmentes, tengerkék konténer (szelektív kuka), Nagg és Nell lakhelye, barna fóliából készült a jelmezük (tervező: Benedek Mari), ráadásul finoman, rafináltan elegáns: amikor haláluk után diszkréten kisétálnak a színről, akár divatkifutón is megtehetnék azt a néhány lépést. Le a műanyaggal, éljen a műanyag. Újrahasznosítva. Hamm kék fóliába van csomagolva: mozdulatlan lábán is ormótlan fóliabakancs (zokni), zsebkendője darabka kék műanyag (ezúttal folt nélkül), a fején kék műanyag zacskó, mint a halálraítéltekén akasztás előtt. Műanyag a függöny is: narancssárga csipke (átlátunk rajta, nem takarja el a játékteret), amely nem kettényílik, hanem lehull, aztán a végén újra fölemelkedik.

Beckett és a színházi függöny kapcsolata ­ abszurd és hagyomány összefüggésében – külön figyelmet érdemel. A Zsótér-előadás úgy teszi hangsúlyossá a színházi függöny jelenlétét, hogy le is bontja, vagy inkább elmozdítja eredeti funkcióját, jelentését.  A műanyag csipke itt nem pusztán függöny: átöleli, behatárolja, kijelöli az egész játékteret. Ugyanez a narancsszín áttört műanyag a padló is (a fölcsáklyázható szőnyeg), ez vet hullámokat mennyezetként a magasban – és ez a háttér: erre a csipkére lát rá Clov, amikor kinéz a térbe állított pőre falakon vágott Patyomkin-ablakokon. A függöny lezár – és kinyit. Horváth Ágnes, a fordítócsoport szakmai vezetője idézi a szerzőt a 2019-es drámakötet bevezetőjében: „Beckett még a harmincas években mondta, hogy ’át akarja lyuggatni a nyelvet’. Ez talán azt is jelentette, hogy szinteket, dimenziókat tör át, kavar össze.” Az átlyuggatott függöny – vagy háló – innen nézve a becketti világ megtestesülése. Az értelem folyton kipereg, mint a homok, a történetet – Hamm történetét – lehetetlen végigmondani. Csak belekezdeni, csak folytatni, csak mondani, mondani lehet. (Nagg végigmondja a sajátját, de minek.)

Talán az örökös napkeltét-napnyugtát (csipkés poklot?) idéző barna-narancsszín teszi, hogy az első szombathelyi Zsótér-rendezés, Ibsen és a Kísértetek is fölsejlik az emlékezetben: ott festmények ölelték körbe a játékteret – és a végén értelmetlen dadogásba fulladó („a Nap, a Nap…”) főszereplő  önmagára záruló öntudatát. Izgalmasak ezek a minták. A színpadkép most lángolásában is hűvös, de szép, a föld és az ég színeiben pompázó festményt idéz (talán valahol Magritte és Ország Lili között), nyoma sincs a gyakran Becketthez társított fémes, lepattant világnak. (Kurtág György – felvételről már  elérhető – új Beckett-operája ősbemutatójának világa is fémes-lepusztult, mégis csillámlik benne valami furcsa derű. A végén a távozni kész Clov árnyéka a falon azt a látszatot kelti, mintha jönne.) A festményjelleget erősíti, hogy Beckett – Clov kivételével ­ nem hagy sok mozgást a játékosoknak, kölcsönös érintésre pedig egyáltalán nem ad lehetőséget. (Bár a Hamm arcába vágott háromlábú kutya textilből van: az ütés – majdnem simogatás.) Mint egy előadás a felvilágosodás korából, tér-idő-cselekmény egységében, lefúrt lábú, világosan artikuláló szereplőkkel. Csakhogy: Mi a tér? (Mire jó a messzelátó?)  Mi az idő? (Mikor csörög az óra?) Mi a cselekmény?

Amikor a színpad előtt leomlik a függöny, húsz másodpercig tart a mozdulatlanság: a néző föltérképezheti a teret.  Clov ekkor a középen trónoló kék csomagra néz (ott ül Hamm, csupa kékben, még nem látjuk azt a bumfordi, trónszerű kézikocsit, amelyen üldögél és parancsot oszt). Clov szerepében Major Erik, aki Zsótér Sándorral érkezett a múlt évadban Szombathelyre, a minden ballaszttól megszabadított Equus-előadásban ő volt Alan Strang – és Alan apja. Az Equus-ban már gyakorolhatták a szép és pontos összjátékot Nagy-Bakonyi Boglárkával, aki most – talán kissé meglepő, mégis természetes módon – Hamm szerepét kapta. Egyenrangú párosuk, el nem kendőzött fiatalságuk és nyilvánvaló, magyarázatot nem igénylő erős tehetségük egyfelől száztíz percen át megtartja, másfelől pluszjelentésekkel ruházza föl az előadást. Beckettnél másképp működik az idő. (Különös párhuzamba kerül például Nagg és Nell kivihetetlen, tragikomikus csücsörítésbe merevedő csókja Hamm és Clov meg nem történő csókjával.) Szövegmondásuk az értelmes közlés maximumára törekszik, a ritmus, a szünetek jól érzékelhetővé teszik a dráma szerkezetét (a partitúrát), az ismétlődések monoton, mégis kétségbeejtően izgalmas játékát. Clov Hamm lába és szeme: a kettő – voltaképpen egy. Ugyanazon érem két oldala. Hamm ugyanazon mozdulatokkal csomagolja össze a kis kék zsebkendőjét, mint ahogyan Clov nem sokkal korábban lerántotta, összecsomagolta a kukákat takaró fehér lepedőket.

A nyitányban öt percig tart Clov burleszkes, létrás, némafilmes magánszáma, amellyel – mint bohóc és egyensúlyozóművész ­ ő maga is bejárja, föltérképezi a játékteret. Sántasága, merev járása mintha Bergson nevetéselméletének bizonyítéka, Beckett világának esszenciája volna: komikum akkor keletkezik, amikor az élet áramlása megtörik valamely gépies mechanizmuson. De se Hamm, se Clov nem nevet. A közönség viszont néha igen.

A cirkuszi hátha és a színházi mintha (sőt: a színház a színházban) metszéspontján egyensúlyoz magabiztosan az előadás, ezt a hármas metszéspontot pedig ott középen kell elképzelnünk, azon a középponton, amelyet a járásképtelen, nem látó (befelé látó) Hamm olyan tárgyilagos, rutinos és ideghuzigáló elszántsággal keres.

Amikor pedig Nagg és Nell – Szerémi Zoltán és Németh Judit – is kidugja a fejét az egyik konténerből, a másik konténerből, szombathelyi Jeles-rendezések merülnek föl az emlékezet mélyéről. Ez a páros mintha egyenesen A kis Lord hajójáról érkezett volna a Beckett-előadásba: a torzítatlan léthez torzításokon, csonkolásokon át közel férkőző Jeles-színház szintén több ponton érintkezik Beckett világával.

A legszebb mondat azért Nell-Németh Judit mély, rekedtes hangján hangzik el (természetesen többször, sormintává, talán leitmotívvá fejlődve). A Comói-tó mély volt, mély: „És leláttunk a fenekéig.” Abban a rezignált, ábrándos, hitetlen, fájdalmasan tárgyilagos, fénylő-fénytelen csöndességben, ahogyan Nell szájáról, a kék színű kuka mélyéről ez a mondat elröppen – egyszerre célozva befelé és kifelé ­, az egész élet önmagára záruló szépsége és szomorúsága benne van. Ne beszéljünk többet: leláttunk a fenekéig.

Mi? Samul Beckett: A játszma vége

Hol?  Weöres Sándor Színház, Szombathely

Kik? Rendező: Zsótér Sándor. Szereplők: Nagy-Bakonyi Boglárka (Hamm), Major Erik (Clov), Szerémi Zoltán (Nagg), Németh Judit (Nell)