Szerencsés véletlenek sorozataként tekint az eddigi pályájára a bölcsész végzettségű bábművész, aki a gyakorlatban, társulatoknál tanulta a bábozást. Debrecenben az École des Bouffons francia nyelvű egyetemi színpad tagja volt, majd a Kalipszis Egyetemi Színpadon és a KonzervArtaudrium Színházi Műhelyben játszott. Az alternatív színészi lét helyett a bábszínészetnél kötött ki, egy workshopnak köszönhetően, amit a Vojtina Bábszínház hirdetett meg. 2005 és 2007 között a debreceni Vojtina Bábszínház, 2008 és 2012 között a győri Vaskakas Bábszínház művésze volt. 2012 óta a Budapest Bábszínház tagja. Az egyik legérzékenyebb bábművész, a Kabaré Schneider kisasszonyától A vihar egyik szelleméig, ahol kiváló énektudását is megcsillantotta, a Coraline és a titkos ajtó anya figurájáig, változatos a repertoárja. Drámai arcát, gazdag színészi eszköztárát élete első szóló előadásában, az Apa lánya című monodrámában mutatja meg a legérzékletesebben, miközben tizenvalahány karaktert mozgat. A színészi munka mellett dramaturgként és mesék színpadra alkalmazójaként is dolgozik.

– A járványidőszak hogyan érintette a Budapest Bábszínházat?

– A képzelt beteg volt az utolsó előadás, amit az első karantén kitörésekor játszottunk. Rengeteg előadásom lett volna tavaly márciusban, de mind elmaradt. Ősszel mi is reménykedtünk abban, hogy visszatérhetünk a rendes kerékvágásba, lejátszottunk pár előadást úgy, hogy a nézők maszkot viseltek, minden harmadik széken ültek. A betervezett próbafolyamatokat viszont sikerült megvalósítani. Elkészültünk a gyerekeknek és fiataloknak egyaránt szóló Kisrigókkal, ami egy nagyon érzékeny témát, az örökbefogadást járja körül. Tasnádi István nagy volumenű Helló, Héraklész! című előadásának próbafolyamata is nagyrészt lezajlott, ebben dramaturgként működöm közre.

Pallai Mara. Fotó: Budapest Bábszínház

– Közel tíz éve vagy a Budapest Bábszínház tagja, az egyik legfoglalkoztatottabb színésze. A műfaji sokféleség, a klasszikus szövegek és kortárs témák változatossága vonzott a társulathoz?

– Az életem alakulásával is összefüggött, hogy egyik helyről a másikra kerültem, Debrecenből Győrbe, Győrből Budapestre. A Vaskakas Bábszínház is nagyon progresszív társulat, nem mondhatnám, hogy azért szerződtem el, mert más felfogású, szellemiségű közeget kerestem. Úgy érzem, időnként tovább kell lépni. A Budapest Bábszínház a struktúrájából adódóan is eléggé más rendszerű, mint a vidéki bábszínházak. Repertoárszínház, vidéken meg jobbára en suite rendszerben, bérleteket játszanak ki a színházak. Meczner János igazgatása alatt is nagy tere volt a kísérletezésnek. Ellinger Edina szintén hangsúlyt fektet arra, hogy legyenek kísérletező előadások, más területekről hívott szakemberekkel, prózai rendezőkkel.

– Egyszerre vagy színész, bábszínész, dramaturg, olykor meséket adaptálsz színpadra. Mindig is a kreatív sokoldalúság jellemzett?

– Gyerekoromtól erősen jelen volt az életemben a színház, az irodalom, a zene, egy időben a képzőművészet. A rajz idővel kiesett, a nyelvek is vonzottak. Francia –irodalom szakot végeztem a Debreceni Egyetemen, abból is doktoráltam. Időnként a színházban is hasznát veszem a nyelvtudásomnak. Amikor Tengely Gábor mellett az Oszkár és a Rózsa mami dramaturgja voltam, a francia eredetiből dolgoztam alapvetően, nem a fordításból.

– A színészet mikor talált meg?

– Kiskoromban színésznő szerettem volna lenni. Szülővárosomban, Nyíregyházán egy amatőr felnőtt társulat gyerekeknek szánt előadásaiban játszottam gyerekszereplőként. A gimnáziumi évek alatt a zenei vonal erősödött fel, a Zrínyi Ilona Gimnázium könnyűzenei kórusában énekeltem. Aztán az egyetemen egyértelműen elkezdődött az alternatív színházi vonal. A francia tanszéken az akkori tanárom, később témavezetőm, Lukovszki Judit vezetett egy társulatot. Évente legalább egy (francia nyelven játszott) előadással álltunk elő, fesztiválokon vettünk részt, Belgiumban, Franciaországban, Marokkóban. Nagyon sokat tanultam abban a közegben, a külföldi fesztiválok és workshopok óriási élményt jelentettek. Emellett magyar nyelvű egyetemi társulatban is játszottam.

– A prózai színészet felé is mehettél volna. Nem gondoltál arra, hogy megpróbáld a Színművészetin a színész szakot?

– Nem merült bennem, hogy jelentkezzek a főiskolára, mert a francia szak után a doktori iskolát is elkezdtem, közben tanítottam, tolmácsoltam is. Akkoriban még nélkülözhetetlen második tevékenységnek tűnt a színház. Aztán amikor válaszút elé kerültem, hogy a tanulmányaim befejezése után kezdjek el „rendesen” dolgozni, mindig történt valami, amitől még fontosabb lett a színház.

– Hogyan kezdtél bábozni?

– A véletlennek köszönhetően. A Vojtina Bábszínház meghirdetett egy workshopot, amire jelentkeztem, és egyszerűen ott ragadtam a színháznál. Színészeket kerestek, így kerültem oda. Előtte vajmi keveset tudtam erről a műfajról.

– Mondhatni gyakorlás közben tanultad a szakmát…

Pallai Mara. Fotó: Budapest Bábszínház.

– Szerintem ez még létező jelenség. Nyilván minél több báb szakirányú képzés meg iskola van, ahol hivatalosan is papírt lehet szerezni, annál kevésbé lesz jellemző. Az intézményesített bábszínész képzés Magyarországon sokkal később indult el, mint a színészképzés. A bábszínházakat eleve nem érintette annyira kötelező érvénnyel, hogy diplomások legyenek a társulatokban. A hazai bábszínházi rendszer gyökerei onnan indultak, hogy voltak emberek, akik értettek a bábkészítéshez, játszani is akartak. A mai napig sokan önálló előadóként működnek, tudnak zenélni, játszani, bábot készíteni, szöveget írni.

– Mi varázsolt el a bábozásban?

– Utólag úgy tudom ezt megfogalmazni, hogy a bábszínészethez egyszerre kell ritmusérzék, a szöveghez, beszédhez való érzék, miközben esetenként az ember a testével teljesen mást csinál, mint amit az éppen megjelenített figura érzelmei indukálnának. Úgy értem, előfordul, hogy egy meglehetősen kényelmetlen, kifacsart testhelyzetben egy nagyon komoly, lírai érzelmi állapotot kell megjeleníteni bábbal, ami nem mindig magától értetődő. Arról nem is beszélve, hogy bizonyos technikáknál folyamatosan figyelni kell arra, hogy mozgás és játék közben egyáltalán elférjünk egymás mellett a kollégákkal. Megosztott koncentrációt igényel és összhangot a többiekkel, ami adott esetben engem teljesen lefoglal és jó érzéssel tölt el.

– Miben érzékeltél éles különbségeket a Vojtina és a Vaskakas társulatban?

– Mindkettő meghatározó volt a szakmai fejlődésem szempontjából. A Vojtinánál sajátítottam el azt, hogyan kell egy bábbal kifejezni magam, hogy ne a saját testemmel, a tekintetemmel  próbáljak megjeleníteni valamit. Eleinte nem ment könnyen, mert egészen alapvető dolgokról nem volt tudomásom, például arról, hogy a bábbal kell valamilyen irányba nézni, rá kell fókuszálni, ezzel és a báb tekintetével tudom irányítani a néző figyelmét. Amint szöveget is mondani kell, vagy a már megrendelkezett jelenetet visszaidézni, új jelenetet rögzíteni, könnyen elveszítheti az ember ezt a koncentrációt. Ezek tehát a kezdetek. A Vojtinánál ismerkedtem a szakma alapjaival, ott volt a kezemben először marionett, több elemből összetett báb, ott játszottam először gyerekeknek. A Vaskakas azért volt nagyon más, mert tréningeken vettem részt, prózai rendezőkkel találkoztam, több felnőtt előadást játszottunk. A társulaton belül inkább a fiatal generációhoz tartoztam, éppen ezért naiva szerepeket osztottak rám, és nagyon örülök, hogy ez nem maradt ki a pályámból. A Vojtinában gyakran inkább anyaszerepeket formáltam meg, ami az akkori életkoromban talán nem volt igazán testhezálló.

– Mennyire inspirált a közös munka olyan rendezőkkel, mint Ascher Tamás, Alföldi Róbert, Szikszai Rémusz?

– Ascherrel a Coraline-ban dolgoztam, Alföldivel a Kabaréban és A képzelt betegben, Szikszaival Rémusszal A viharban. Ezek mind nagyon jó találkozások voltak, jól sikerült munkák. A prózai rendezők értelemszerűen máshogyan közelítenek a báb műfajához. A próbákon ilyenkor általában túl kell jutni azon, hogy egy bábszínész – az én elméletem szerint ­– eleve egy a műfajra jellemző sorrendben áll a színpadi munkához: nekem előbb a technikán kell túljutni, akkor tudok érzelmeket megfogalmazni, amikor már tisztában vagyok a kezemben lévő báb működésével, a díszlet vagy a kellékek okozta nehézségekkel. Mert itt fokozottan jelen van a tárgy, a „matéria”, a „holt anyag” problémája, hogy így mondjam, amit életre akarunk kelteni: megpróbálom elérni, hogy azt csinálja, amit én szeretnék, márpedig néha úgy tűnik, hogy teljesen saját akarata van. De egy idő után minden kézre áll, megtanulom azt az adott bábot, díszletet, kellékeket. A (prózai) rendezők időnként épp fordítva működnek, először azt akarják látni, hogyan fogalmazok meg valamit érzelmileg, milyen lelkiállapotot akarok és tudok közvetíteni.

– Személyes szívügyed volt Irena Sendler nővér megformálása, aki zsidó gyerekeket és családokat mentett ki a varsói gettóból. Háy János monodrámát írt belőle, Apa lánya címmel. Hogyan talált meg ez a megrázó történet?

– Hoffer Károly rendező fedezte fel Irena Sendler történetét. Viszonylag nehezen sikerült hozzá dokumentumokat szerezni, az élettörténetét elolvastam franciául. Sok bábos lehetőséget találtunk benne, kezdve attól, hogy az emberi élet értéke egy ilyen időszakban, háborúban, alapvetően más, mint normális körülmények között. Az emberekből könnyen lesz tárgy, szám, egy arctalan csoport, senkit nem érdekel az egyéni sorsuk. Sendler elaltatva vitte át a határon a gyerekeket, kockázatos volt, hogy fel tudja- e éleszteni őket a tetszhalott állapotból. Ez a komoly téma nagyon köthető a bábhoz, hiszen a báb is csak akkor él, ha életet adok neki. Tagadhatatlanul nagy kihívás hol élő szereplőként jelen lenni, hol a bábokat mozgatni, illetve élő szereplőként interakcióba kerülni a saját magam által mozgatott bábbal.

Budapest Bábszínház: Apa lánya. Fotó: Éder Vera

– Az Apa lánya milyen új kapukat nyitott meg előtted?

– Nagyon jólesett, hogy ennek kapcsán beválogattak a Kult50 kiadványba. Emellett, mielőtt nekivágtam, nem gondoltam volna, hogy képes vagyok hetven percet egyedül eltölteni a színpadon, végigkövetni, mi történik bábosan és az élő játékban. Nagy stabilitást ad, mert innentől kezdve egy kevésbé összetett feladat már nem okoz stresszt, nem vet fel bennem kérdőjeleket, hogy képes vagyok-e megcsinálni. Nem utolsósorban az előadásokon újra és újra feladatot jelentett átélni ezt a sorsot, ami a drámában megjelenik: beszélni róla, és reményeim szerint más kommunikációs csatornákon keresztül is átadni nagyon fontos dolgokat erről a nőről, aki rendkívüli erővel rendelkezett. De nemcsak róla. A figura összetettségén, a jó és rossz közötti, néha kusza határvonalakon, az egyéni vívódáson túl tágabb értelemben a végletes helyzetekben megjelenő más, emberhez méltóbb értékrendről, amiről hajlamosak vagyunk elfeledkezni nyugalmasabb időszakokban. Azóta, ha más módon is, persze megtapasztaltunk egy végletesnek mondható helyzetet, ahol ugyanezek az értékek, egy a toleranciára és egymás segítésére épülő értékrend, erkölcsi norma újra nagyon fontossá vált.

– Szívesen játszanál bábok nélkül, vegytisztán prózai szerepeket?

– Természetesen nagyon érdekelne a másfajta színpadi jelenlét, de minél több időt töltök el bábszínészként, annál nagyobb kihívás lenne. Bábszínészként, ahogy már említettem, az anyagból, a tárgyból indulok ki, nagyon belém ivódott, hogy van egy plusz elem, amin keresztül megnyilvánulhatok. És idővel egyre erősebbé válik ez a megszokás.

– Az viszont óriási előny a lehet, hogy elkerülnek a skatulyák, szabadon mozoghatsz a különböző karakterek, életkorok között.

– Ha prózai színész lennék, bizonyára nem kerülhettem volna el az életkori besorolást. A bábszínésznők szerintem jobb helyzetben vannak, a báb mögött sok mindent el lehet játszani oda-vissza, fiatalabb és idősebb szerepeket is. A Kabaréban például még elég fiatal voltam az idős Schneider kisasszonyhoz. Visszafelé is megtörténhet, hogy akár tíz éve játszom már azt a szerepet, ami mögül kicsit kiöregszem.

– A bábszínházat sokan még ma is a gyerek korosztályhoz kötik. Tapasztalsz változást ezen a téren?

– A Budapest Bábszínház folyamatosan erőfeszítéseket tesz azért, hogy a potenciális színházlátogató felnőttek a bábszínház egy érvényes műfajnak tekintsék saját maguk számára is. Némi változás már elkezdődött ebben az irányban, a Bábszínház arculata is megváltozott, színészcentrikusabb, ugyanolyan hangsúlyt fektet a felnőtt, illetve ifjúsági előadások népszerűsítésére, mint a gyerekelőadásokra. A vezetőség törekszik arra, hogy minden nézői korosztályt lefedjen a színház gyerek-, ifjúsági és felnőtt előadásokkal. Meglepődve tapasztaltam, hogy amikor azt hiszem, a színház oldaláról jól működik a kommunikáció, vannak szép számmal felnőtt nézőink, a civil életemben belefutok olyan emberekbe, akiknek fogalmuk sincs a műfajról, a jelenlegi működéséről. Mélyen gyökerezik az a felfogás, hogy a bábszínház kizárólag gyerekeknek szól, paravános előadásokkal, kesztyűs bábokkal. Ami csak egyetlen, speciális, bár természetesen nagyon fontos eleme a bábszínháznak. Széles körben csak nagyon lassan változtatható meg ez a szemléletmód.

– Hogyan találtak meg a dramaturgiai feladatok?

– A Vaskakasban kezdődött. Akkoriban már egy ideje érdekelt, hogy mitől működik egy szöveg, mitől nem működik, hogy színészként miért érzem könnyebbnek vagy nehezebbnek az adott szöveget. A doktori dolgozatomat alapvetően színházi témából írtam, amihez rengeteg drámát, drámaelméleti művet olvastam. A Vaskakas kiírt egy drámapályázatot, vettem a bátorságot, hogy megpróbálkozzak egy Jancsi és Juliska adaptációval. Magamtól nem igazán keresem a lehetőségeket, felkérésekre dolgozom, legutóbb Hoffer Károllyal dolgoztam dramaturgként Kecskeméten, 3 pluszos korosztálynak készítettünk előadást viszonylag kevés szöveggel, inkább képekben elmesélve. Izgalmas munka volt, és nagyon jólesett az ottani kollégákkal dolgozni. Jelenleg folynak még a Helló, Héraklész! próbái is, ahol Tengely Gábor a rendező, dramaturgi minőségben vele dolgoztam eddig a legtöbbször.

Budapest Bábszínház: Semmi. Fotó: Éder Vera

– Mit tartasz az eddig legösszetettebb szöveges munkádnak?

– Egyértelműen az Alice Csodaországban és Alice Tükörországban színpadra alkalmazását. (Aliz! címmel, Budaörsi Latinovits Színház). Rendkívül összetett, szövevényes az eredeti regény. Nehéz volt szelektálni, hogy milyen jeleneteket emeljünk ki, hogyan következzenek egymás után úgy, hogy dramaturgiailag is megállja a helyét, érvényes legyen. Az Oszkár és Rózsa mami (Csokonai Színház, Debrecen) sem volt egyszerű, sem a téma, sem a két szereplőre adaptálás szempontjából. Eric-Emmanuel Schmitt regénye egy rákos kisfiúról szól, akinek az ápolónő segít megtalálni az Istenhez való kapcsolatát a halála előtt.

– Milyen tervekkel indulsz a következő évadnak?

– A Kisrigók és a Helló, Héraklész! bemutatása után elkezdünk majd próbálni egy kicsiknek szóló előadást, a Babarókát Ellinger Edina rendezésében. Amint lesznek újra nézők, visszavesszük a teljes repertoárt. Rengeteg elmaradt előadást kell – amennyire lehet – bepótolnunk.

– Elképzeltél magadnak egy pályaképet, hogy hová szeretnél eljutni?

– Az utóbbi másfél évben leszoktam a tervezésről, legalábbis semmit sem veszek biztosra. Igazság szerint most már tényleg nem tudom elképzelni, mi lesz mondjuk tíz év múlva. És mivel nincs semmi olyan elképzelésem, amihez görcsösen ragaszkodnék, nagyon kíváncsian várom, mi fog még történni. Igen, azt hiszem, hogy számomra ennek az utóbbi másfél évnek ez a színtiszta kíváncsiság a legpozitívabb hozománya. Az életem, a pályám eddigi történéseit sem tudtam volna megmondani előre. Következtek egymásból a dolgok, felbukkant a következő lehetőség.

– Hagyod, hogy megtörténjenek veled a dolgok?

– Ha csak hagynám magam sodorni a történésekkel, az kevés lenne a pályán. A passzivitás nem megengedhető, folyamatosan dolgozni kell, próbálkozni, a lehető legjobban csinálni, azt, amiben éppen benne vagyok. Választás kérdése, hogy a sok lehetőségből melyik felé fordulunk. Engem az vezet, ami érdekel, ami jólesik, ugyanakkor az is, ami szokatlan kihívást jelent, amit még nem ismerek. Ugyanakkor önáltatás lenne azt feltételezni, hogy mindent én magam vittem véghez, mindent a saját elhatározásomból, épp úgy, ahogy elterveztem. Igen, persze jelen kellett lennem mindennel, ami én vagyok, a képességeimmel, mégis azt gondolom, a véletlen, a sors – de legalábbis kiszámíthatatlan események – elég nagy szerepet játszanak az életünkben. Az enyémben legalábbis biztosan.