A Budapesti Skizo ijesztő könnyedséggel vetíti egymásra a 90-es évek kábítószertől ködös, élőhalott világát és a jelenünk humán értelmiségének egy általános életérzését. Az aktualitást az adja, hogy az arcunkba tolja: nincs aktualitás. Eltekintve ugyanis a külsőségektől, egyszerűen évtizedek óta egyformán rohadunk.

Pedig kétségtelen, hogy van abban valami napjainkhoz is köthető vagányság és fennkölt dac, hogy Sándor Dániel Máté rendező, az SZFE blokád egyik emblematikus arca azzal zárja (a blokádra egyébként többszörösen is utaló) előadását, hogy az alapul vett Hazai-regény egyik utolsó mondatát, „…az egész világ bekaphatja a faszt” lecseréli arra, hogy „Lófasznak van ám vége!”. És bár az előadás alapján sok mindenre és semmire is érthetjük azt, aminek nincs vége, a legerősebb asszociáció minden bizonnyal az egyetemfoglalás továbbélő szellemisége lesz. Hiba lenne azonban pusztán egy hadüzenetként értelmezni a jelenetet: a „tanulságként” felvezetett kulcsmondat ugyanis a barátnőjével előzőleg bunkón kötözködő, drogos kábulatból éppen csak ébredő, így meglehetősen kétes megítélésű Feri nevű szereplőtől származik, aki ráadásul nem is mondja ki a mondatot, helyette egy táblára írva belógatják azt mögötte a livestream-előadás helyszínéül szolgáló lakás ablakán.

Budapesti Skizo – Hazai Attila regénye nyomán. Fotók: Sin Olivér

A folyamatos idézőjelek, a keretezés, az alkotó eldönthetetlen távolsága és helyzete a szereplőkhöz képest már a Hazai-regény kapcsán kibontakozó kritikusvitában[1] is előkerült. A mostani adaptációban annyi változott, hogy a könyv kizökkentően egyszerű nyelvezete a filmes illúzió folyamatos rombolásával egészült ki, a szöveg  éles stiláris váltásai pedig film- és színháznyelvi törésekkel is bővültek.

Ráadásul erről a formai vibrációról a cselekmény sem tereli el a figyelmet, egyszerűen azért, mert lényegében nincs is. A Budapesti Skizo a 90-es években játszódik: Feri, a huszonéves zenész speedes és füves kábulatok között sodródik, közben néha beszél a barátnőjével és pár ismerősével. Részben éppen ez az egyszerűség teszi befogadhatóvá a kaotikus formai játékot és tartja fenn azt a beteljesületlen ígéretet, hogy a primitív történések mögött valami interpretációt segítő támpontot találhatunk végül. A regénynek ez a lebegő értelmezhetetlensége izgalmasan fejlődik tovább egy másik médiumban. (Bár nem láttam, 2000-ben Lábán Katalin már megrendezte színházi előadásként az alapanyagot.) Ahogy korábban írtam, Sándor Dániel Máté feldolgozása egy élőben közvetített produkció, ahol az egész előadást egy lakószobába sűrítik (amely így közvetetten, de kicsit rezonál a karanténélményünkkel is). Bár sokféle oka lehetett, számomra az outsider vagányság jele megint csak, hogy az online tartalmakból bevételt remélő színházak korában a Budapesti Skizo ingyenesen volt megtekinthető szimplán egy Facebook eseményben megosztott YouTube linken keresztül. De ennél persze fontosabb az a sajátosság, hogy hatásában egy önreflexív, intermediális trip volt az egész közvetítés a háttér stáb szerepeltetésétől, a regény falra írt fejezetcímein keresztül, a felvételen belüli vetítésekig. (Az SZFE blokád lakóteret és hivatást egybegyúró lelkületéhez méltó, hogy a rendező a vetítésekhez a falak kékre festésével blueboxszá alakította a helyszínt adó otthonát.) Miközben jelenidőben követjük az előadást, folyamatos a kizökkentés: hol éles váltások, hol lassú áttűnések szabdalják fel a vizualitást és a hangsávot. Hol az egyik szereplőre kerül a kamera és így „szubjektívban” látjuk a teret, hol beindul egy füstgép, hol váratlanul elvágják a zenét. Tükrök, a filmképet körbezáró keretek és a kamera jelenlétének a hangsúlyozása bizonytalanítja el a nézői befogadás támpontjait.

A szereplők maguk azonban mélységgel rendelkező drámai karakterek és dacára a formai játékoknak, a legemlékezetesebb pár perc éppen egy hagyományosabb, illúziókeltő, szereplő-központú jelenet volt: a kamera a színészek arcai között pásztázott, egy-egy, gyakran néma arckifejezéssel is árulkodva a belső történésekről. Határozatlanságukban átélhető jellemeket látunk: Kriszta (Rezes Dominika), Feri barátnője, előbb naiv elragadtatásban élvezi  bohém pasija kifordult világát, hogy azután bekapcsoljon a műveltséggel megtámogatott önérzete. Szintén szétfolyó figura a későeste a lakásba betoppanó Aliz (Wrochna Fanni): inkább talán menekülne ebből a kábulatból, határozottsága érettebb is, mint Alizé, de végül mégis belesüpped a helyzetbe és marad a lakásban. Párja, Ervin (Váradi Gergely) pedig Ferihez hasonlóan művész és kétségbeesetten vágyik az elismerésre, de egyben szégyelli saját kétségbeesését, így agresszívvá válik. Ferivel egyetemben mindannyian intellektusukban és pályájukban ki nem teljesedő, körvonaltalan figurák, akik egyszerre mutatják be a társadalmi elismerés kivívására képtelen bölcsészek és művészek általános helyzetét, ugyanakkor éppen azért mert megsértődtek a világra, megint csak idézőjelben kell értenünk mindenfajta a társadalommal szebeni kritikájukat.

Maga Feri pedig hol megkapó filozófiai okfejtésekbe kezd, hol primitív taplóként viselkedik és káromkodik. Béres Bence alakításában talán inkább a szerethetőség és az idealizálás felé billen a mérleg, de kapunk bőven gyarlóságot is. Egymásba csapó áramlatok uralják a lelkét: fontos, hogy nem egy kiüresedett létállapot az övé, hanem gyakran euforikus kábulatban, vágyról vágyra, világmagyarázatról világmagyarázatra sodródik a speed hatására. Az előadás vele hullámzik, hol pörgő jeleneteket kapunk, hol unalomba fulladó önismétléseket. Ez a létmód egyszerre lehet a minden gátlást ledobó lázadás a társadalom (és persze egy kicsit a hagyományos dramaturgia) ellen, de még inkább a társadalmi elvárások túlműködése is. Utóbbi azért, mert Feri ahhoz hasonló pillanatról pillanatra élő, körvonaltalan entitás, csak éppen magasabb fokozatra kapcsolva, mint ahogyan a kapitalizmus látszólagos szabadságában sincsen már igazán határozott identitásunk, helyette előregyártott (általában fogyasztásra ösztönző) szerepek között ugrálunk folyamatosan, ami a közösségi médiás hírfolyamok posztról posztra görgetése és kattintása esetében tovább fokozódik. Feri skizofrén létmódja, függetlenül a drogos tapasztalatoktól, nem idegen tőlünk.

A kaotikusság így az alapállapot: a véget nem érő házibuliban a legkülönbözőbb dolgok hevernek egymás mellett. Így például a 90-es években játszódó cselekményben nem csak a védettségi igazolvány, de például a napi sajtó is megjelenik egy villanás erejéig (a közvetítés napján éppen a homoszexuálisokat megbélyegző törvény volt a pillanatig előtűnő újság címlapján). Az utolsó jelenetet leszámítva, ahol a főszereplők elutaznak és ezt némi rendrakással érzékeltetik, a díszletet a végtelen kupleráj adja. („Kosz, mocsok, rendetlenség” – jut eszembe az Origo „leleplező” leírása az SZFE blokád belső állapotairól). Mindez teleszórva üres energiaitalos és kólás dobozokkal: pörögni kell, még ha már nincs is miért. Ebben a világban ugyanis minden szétesett már, a művészet és a történelem vége után vagyunk: irodalmi és hardcore filozófiai utalások tűnnek fel a szöveg és a díszlet egyes elemeiben, pillanatnyi hatást, már-már katarzist generálva, majd nyomtalanul és következmények nélkül eltűnnek az áradatban.

Talán Hazai kőbalta egyszerűségű nyelvezete is erre a mindenen túliságra lehetett reakció. Az viszont biztos, hogy ez az egyszerűség nem egyenlő az életszerűséggel, ami a színházi dialógusokban, különösen a kevésbé hallucinációra hajazó részeknél, gyakran bántóan ki is ugrott, a szereplők mondatai mesterkéltnek hatottak. Más kérés, hogy ez hiba-e: mivel az előadás látványosan menekül az interpretáció elől a különböző meta és önreflexív gesztusokhoz, kiforgatva minden viszonyítási pontot, a részleteket értékelni is nehezebb.

De összességében így is elmondhatjuk, hogy egy jól összerakott, kerek egész Sándor Dániel Máté rendezése, arról, hogy hogyan ragadtunk le az újabb és újabb eufóriát biztosító létállapotban. Nehéz megfogalmazni, hogy mi ezzel a helyzettel a baj, de tény, hogy érdemes elgondolkodni rajta, mielőtt posztról posztra, pillanatról pillanatra tovább kattanunk.

Mi? Budapesti Skizo

Hol? Online.

Kik? Rendező: Sándor Dániel Máté. Szereplők: Béres Bence (Feri), Rezes Dominika (Kriszta), Wrochna Fanni (Alíz), Váradi Gergely (Ervin). Közreműködik: Fehér András, Macsuka Patrik, Todoroff Lázár és Sándor Zsigmond Áron.

[1] Erről bővebben itt lehet olvasni: https://magyarnarancs.hu/konyv/vita_a_budapesti_skizorol_a_hazai-ugy-58018