Szereplői bátrak, nem finomkodnak se egymással, se magukkal, de velünk, nézőkkel/olvasókkal sem. Párhuzamos monológokként induló kis történeteket látunk, melyek nem a végtelenben találkoznak, hanem annál sokkal hamarabb, s ráadásul a szemünk láttára.

A darab letölthető INNEN

O. Horváth Sári. Fotó: kmr

Klasszikus drámákat látva vagy olvasva könnyű megfeledkezni arról, hogy születésük idején azok mind-mind kortárs szövegek voltak, melyek az adott kor gondolatiságát, eszméit, a kor emberének problémáit, gyarlóságait fogalmazták meg. Az már a színház csodája, hogy ezek a klasszikusok újra és újra színpadra kerülve, újabb és újabb generációk színházi alkotói által minduntalan újraértelmezve, akár egy újrafordítás, akár egy a jelenre reflektáló rendezői koncepció segítségével újfent kortárs drámákká válnak, amikor századokkal később ismét színpadra kerülnek. A színház ugyanis, bármilyen szöveget is vesz alapul, mindenképpen jelenidejű művészeti ág, amely ­ részvételiségéből fakadóan ­ mindig a jelenhez szól, hiszen a jelenlévő nézőt szólítja meg. Akkor is, amikor egy klasszikus a maga korát megidézve kerül színpadra, és akkor is, ha az alkotók más korba helyezik a cselekményt.

Mindezek mellet mégis van egy minden mással összehasonlíthatatlan, különleges varázsa annak, amikor a saját korunk, közegünk köszön vissza a színpadról, s e zsigeri magunkra ismerés nyom és süppeszt bele bennünket a nézőtéri székbe. A színházi élmény más szintje ez, ahol nem feltétlenül az intellektusunk a primer szűrőnk, amely intellektus segítéségével megpróbálunk belehelyezkedni a más korban játszódó történetbe, nem. A primer réteg ez esetben a maró, fájdalmas felismerés, az ez velem is történhetne (vagy történik épp) kínzó érzése. Itt nincs nosztalgia, nincs időutazás, nincs esztétizálás, itt valóság van, égető, zsigeri problémák, melyek nem eresztenek, és melyek gondolkodásra kényszerítenek.

Akik idegenkednek a kortárs szövegektől és a kortárs problémák színre vitelétől, elfeledkeznek a klasszikusok fent említett egykori kortárs jellegéről. A színház legnagyobb veszélye, hogy múzeummá válik, hogy nem sikerül az a bizonyos mára értelmezés, hogy félremegy a nagy klasszikusok kortárs drámává formálása. Ezért létszükséglet, hogy kortárs színpadi szövegek szülessenek, s kerüljenek színpadra. Ezek sorába illeszkedik az itt olvasható dráma is. Létezhetetlen, hogy csak és kizárólag klasszikus műveken keresztül szóljunk a mához, különösen olyan 21. századi témák kapcsán, melyekről csak klasszikusok egészen szélsőséges kifacsarásával lehetne beszélni.

A Vagy nem lenni című dráma ilyen kortárs kérdéskörrel foglalkozik: a gyermekvállalással. O. Horváth Sári nem először nyúl ehhez a témához, a darab párja a Lenni vagy nem pár éve született, színpadra is került több helyen, magam a Jurányi Ház Kamaratermében rendeztem belőle előadást 2020 januárjában. Sári ezekben az anyagokban nem kertel, mellébeszélés és cicoma nélkül beszél gondolatainkról, eszméinkről, problémáinkról, gyarlóságainkról. Teszi ezt fölényes lazasággal, óvatoskodás nélkül. Talán az a legmegnyerőbb ezekben a szövegekben, hogy még az életnél és szókimondóbbak. Szereplői bátrak, nem finomkodnak se egymással, se magukkal, de velünk, nézőkkel/olvasókkal sem. Párhuzamos monológokként induló kis történeteket látunk, melyek nem a végtelenben találkoznak, hanem annál sokkal hamarabb, s ráadásul a szemünk láttára.

Szórakoztatóak a formai párhuzamok a két mű (Lenni vagy nem, Vagy nem lenni) között, de külön is megállják a helyüket, az egyik ismerete nélkül is élvezhető a másik. Míg az első dráma a női szemszöggel foglalkozott, ezúttal a férfiakon a sor. A Lenni vagy nemben nők (és egyetlen férfi) történetein keresztül mesélni a gyermekvállalásról akár kézenfekvőnek is nevezhető. Most a Vagy nem lenniben azonban férfiak mesélnek (és egyetlen nő). Ez mindenképp vagány határfeszegetés, már ami a téma mai magyarországi társadalmi diskurzusát illeti, ahol a vezető narratíva mégis csak az, hogy a férfi, ha megteremtette a gyermekvállalás anyagi feltételeit, akkor minden egyéb gyerekkel kapcsolatos feladat már a nő dolga.

S végezetül, ha már a nemeknél tartunk: amikor bő egy éve a Jurányiban az előadást készítettük, néhány interjúban és az előadás közönségtalálkozóján is megkaptam a kérdést, hogy milyen női író, női sorsokról szóló darabját férfiként rendezni. Egyrészt semmiben sem különb bármi másnál: sorsok vannak, történetek vannak, tehát színház van. Ennyi. De ha ott és akkor bárkinek is hiányérzete volt, ajánlom figyelmébe itt és most a férfiverziót. Talán így teljes a kép.