Szereplői bátrak, nem finomkodnak se egymással, se magukkal, de velünk, nézőkkel/olvasókkal sem. Párhuzamos monológokként induló kis történeteket látunk, melyek nem a végtelenben találkoznak, hanem annál sokkal hamarabb, s ráadásul a szemünk láttára.
(…) az a kezdetektől világos volt, hogy a színpadi szöveg csak akkor „dúsulhat” mai fordulatokkal, ha a sztoriban is lesznek új fordulatok, felidézve olyan jól ismert zsánereket, mint a standup, a börleszk, vagy a sitcom. Egy percig sem állítom, hogy következetes voltam abban, mely panelszituációkat szedtem ízekre kisrealista kérdéseimmel (hogy aztán még irreálisabb panelszituációval helyettesítsem…
Már maga a történet is feszes drámai ívvel építkezik, megszabva a szereplők röppályáját, és megszabva az egy mondatba sűríthető cselekmény kezdetét és végét. Hogyan jut el a kötelező gyász állapotától a szétesés káoszáig egy eddig kőkemény érdekek és erő által összetartott közösség, amikor összegyűlnek a nagyvállalkozó vezető halála és temetése után, a szokásos toron.
Ahogy az eredeti is rendkívüli éleslátásról, pszichológiai érzékről és kritikai gondolkodásról tanúskodik, az átirat is megtartja a kíméletlen külső nézőpontot és az aktualitásra épülő humort. Egyértelművé teszi: ha más díszletek között is, de ugyanaz történik, mint száz éve. És feltehetően ugyanez lesz 2045-ben is.
