Ez az előadás az, amire régóta vártunk. Élő, súlyos, igazi.

Shakespeare korában harminc-harmincöt évnyi várható élettartam mellett megérni a szellemi hanyatlást vagy legalábbis a kort, amikor már könnyen megvádolnak vele, olyan ritkaságszámba mehetett, amely drámai téma gyanánt aligha érdemelt volna magának figyelmet. Annál inkább lehetett általános jelenség a hagyatékra várakozók kiélezett türelmetlensége. Ma Shakespeare talán inkább azt írná, hogy miután eltartási szerződést kötöttek, Lear lányai mégsem vállalják az ápolást, de kipótolni se hajlandóak a királyi nyugdíjat egy korrekt intézményi elhelyezéshez, inkább mondvacsinált ürügyekkel mentőt hívogatva lőcsölik elaggott apjukat az egészségügyi rendszerre. Ennek eljátszásához persze egy átlátszóra töpörödött, törékeny öregemberre lenne szükség a színpadon, és ebben a szerepben  tényleg nem könnyű elképzelni a Vígszínházból vendégszerepelni hívott Hegedűs D. Gézát.

Katona József Színház: Lear király. Fotók: Szilágyi Lenke

„Van valami a tartásában”, ezzel indokolja a száműzött, álruhás Kent Bányai Kelemen Barna roppant szimpatikus alakításában, hogy a királyt szeretné szolgálni. Nem tűnik üres behízelgésnek, amit mond, mert ebben a Learben bőven van erő és méltóság, nem érett meg arra, hogy visszavonuljon, az időskori hanyatlás vádja pedig végképp üres rosszindulatnak tűnik. Az elmezavar, mint Shakespeare-nél másutt is, ha épp nem ügyes álca, akkor valamilyen esemény egyenes következménye – Lear esetében az érzelmi megrázkódtatást követő védekezési mechanizmus. Ugyanakkor kétségtelen az is, hogy a királlyal már kezdettől nem stimmel valami: bár semmi nem kényszeríti rá, mégis kiszervezi a hatalmat a saját kezéből, gyermekszerepbe helyezi magát. (E mellett a szélsőségesen regresszív lépés mellett az, hogy az egyetlen valóban törődő lányát, Cordeliát és a hűséges Kentet is elűzi magától, mellékesnek tűnik.) Hegedűs D. Géza hosszú ideig képes egyensúlyozni az ép elme és a zavartság benyomásai között, és végig remekel abban, hogy megmutassa Lear kicsinyesen sértődékeny, gyerekesen passzív-agresszív vonásait is. Ahhoz, hogy ez ne váljon egyből nevetségessé, nem csupán színészi teljesítményre van szükség, hanem egyfajta jelenlét, sőt akár fizikai értelemben vett alkat is kell – Hegedűs D. Gézának pedig mindez megvan. Nehéz lenne most nála odaillőbb Leart találni.

Jó alakításokból persze rajta kívül sincs hiány. Ónodi Eszternek már kijárt ez a végtelenül romlott, szangvinikus, domináns Goneril, mellette Pelsőczy Réka Regan szerepében a halvérű, embertelenül közönyös ellenpont. Férjeikként szinte szabályszerű, hogy Kocsis Gergely jóindulatúan tutyimutyi Albany, míg Rajkai Zoltán a zsigeri erőszakosságot szögletességgel lefojtó Cornwall kell, hogy legyen. Végtelenül megnyerő Bezerédi Zoltán Glostere, akinek a sorsa sok szempontból párhuzamos, másban ellentétes Learrel. Bezerédi kevésbé fenséges, emberibb figurát formál meg, aki pont ezért közelebb is tud kerülni a nézőhöz. Gloster elvetemült és ambiciózus fattyú fiának szerepében Tasnádi Bence nyújt kirobbanó teljesítményt lopott bájvigyoraival, iskolás szökdécseléseivel.

Tóth Zsófia szép, szerény játékából a viszontlátás jelenete emelhető ki, építi Cordelia karakterét annak érzékletes láttatása, hogy ez a lány tényleg nehezen tudja megmutatni, bizonyítani az érzéseit. Katona Péter Dániel, szintén hallgató játssza a Bohócot frissen, pimaszul, alakításában a szúrósan őszinte mondatok valami intenzív sebzettséggel párosulnak.

Nádasdy Ádám eleve nyers hangú újrafordításából Török Tamara húzott még feszesebb, még lendületesebb szöveget (talán csak a járvány belefogalmazásáért kár, elég lenne az erdőtüzek említése is az aktualitáshoz). Zsámbéki Gábor rendezése hagyja lélegezni  a szöveget, működésbe lépni a néző saját szűrőjét. Belelátható ide a gondoskodás és az autonómia dilemmája is: a két nővér visszaél apjuk kiszolgáltatottságával, de az is felkavaró látvány, ahogy Cordelia emberei ugyan Lear érdekében, de akarata ellenére viszik őt magukkal. Tapintatos is egyúttal ez a rendezés, bár bőven használja a humort, annak biztosítószegeit akkor oldja ki, amikor helyénvalónak látszik; direktben Learen nincs célkereszt, pedig sűrűn van alkalmunk a nevetésre, az őrület viszont csak Keresztes Tamásnál vicces. (Ott nagyon is, Keresztes a túlélésért magát őrült koldusnak tettető Edgart színtelen hangon játssza, mértéktartó motyogása pedig a legbiztosabban átüt az előadás legsúlyosabb, drámai pillanatain is.) A színpadi nyelvbe inkább beleillik a párbajban sérült haldokló hasára borított kabát vörös bélése, mint a megvakításához használt művér.

Khell Csörsz ezúttal szűkmarkúan mérte ki a díszletet, ugyanakkor az a néhány elem, amelyet felhasznál – a kétoldalról szabálytalanul szegélyező „erdő” drabális gerendái, a színpadot felülről határoló, rozsdás felületű fémlemez és a gondosan texturált, göröngyös padlózat – puritán, de már csak kiterjedésük jogán is monumentális, komoran tiszteletet parancsoló benyomást keltenek. Ritkán előkerül egy-egy szék, vagy felkunkorodik a padló, hogy új helyszínrészletet képezzen, de a színpad így is gyakorlatilag üres marad, főként arra az elnagyolt, fejfaszerű struktúrára irányítva a figyelmet, amelyről a formája nem, majd csak a felhasználása árulja el szimbolikus jelentőségét.

A látványban tehát a jelmeztervezés, Szakács Györgyi munkája kapta a nagyobb szerepet. A szereplőknek csaknem minden felbukkanásához újabb impozáns szett dukál, és az öltözetük változásai egyben a cselekmény alakulására is utalnak. A kezdőképben Szakács Györgyi már felveti a tervezés esztétikai mediánját – bőrhatású anyagok, palástok, szíjak, csatok, prémek, sötét és mély árnyalatok –, de a király még pompásan fest, a lányai konvencionálisak, Cordelia egyszerű, fehér ruhája lányosan hat nővérei feltűnő, érett nőiessége mellett. Utóbbiak ruhatára a cselekmény előrehaladtával egyre szélsőségesebb, femme fatale-i irányba tart, a nekik dedikált élénk zöld és lila színekkel mintegy egzotikus hüllőket idéznek. Cordelia a francia csapatok élén ezzel szemben uniformizált, már-már androgün ruhában van. Edmund előrehaladását a ranglétrán éppúgy megmutatják a jelmezek, mint Lear tekintélyvesztését, majd testi-lelki hányattatását. A szaggatott farmeres törvénytelen fiú fokozatosan felzárkózik a többiek komor eleganciájához, míg a kezdetben aranyszínű mellényt és extravagáns sálat viselő Lear a birodalom felosztása után már egyből gyűrött ballonkabátban mutatkozik, majd ócska kardigánt ölt.

Az utolsó jelenet alatt a háttérben veszteséglistaként sorakoznak fel a szereplők. Az ország újjáépítésének terveiben a remény fogalmazódik meg, ennek Kent távozásával és Albany eredendő hiteltelenségével kizárólag Edgar lehet a záloga – fanyar az a mozzanat, ahogy Keresztes Tamás játéka megmutatja a menekülés vágyát ettől az iszonyú felelősségtől, és a sokáig játszott téboly még utoljára pajzsként villan fel.

Ez az előadás az, amire régóta vártunk. Élő, súlyos, igazi.

Mi? Lear király

Hol? Katona József Színház

Kik? Rendező: Zsámbéki Gábor. Szereplők: Hegedűs D. Géza (Lear, Britannia királya), Ónodi Eszter (Goneril, Lear legidősebb lánya), Kocsis Gergely (Albany herceg, a férje), Pelsőczy Réka (Regan, Lear középső lánya), Rajkai Zoltán (Cornwall herceg, a férje), Tóth Zsófia e.h. (Cordelia, Lear legkisebb lánya), Bányai Kelemen Barna (Kent gróf), Bezerédi Zoltán (Gloster gróf), Keresztes Tamás (Edgar), Tasnádi Bence (Edmund, Gloster házasságon kívül született fia), Dankó István (Lovag Lear kíséretében), Bán János (Öreg bérlő, gazdálkodó Gloster birtokán), Ujvári Bors e.h. (Oswald, Goneril udvarmestere), Szécsi Bence e.h. (Francia trónörökös), Gloviczki Bernát e.h. (Burgund hercege), Katona Péter Dániel e.h. (Bohóc), Jakab Balázs e.h. (Cornwall szolgája) Díszlet: Khell Csörsz. Jelmez: Szakács Györgyi. Világítás: Bányai Tamás. Dramaturg: Török Tamara. Zene: Keresztes Tamás. Súgó: Schaefer Andrea. Ügyelő: Héricz Anna. Asszisztens: Tóth Judit.