Már a kezdet kezdetén azon tűnődtem, vajon mi az bennem, ami olyan élesen jelez, amikor veszély van. Tavaly, 2020. január végén vonaton utaztam két kedves kollégámmal, barátommal, arról beszélgettünk, hogy vajon milyen is lesz az egyetemi félévünk; azt mondtam, eléggé „akadályozott”, vagyis nem fogunk tudni szabadon közlekedni Kolozsvár és Budapest között, ahol mindannyian tanítunk. Nem hiszem, hogy előre láttam volna bármit is, de akkor már naponta olvastam a külföldi sajtót, és követtem, ami Wuhanban történik. Nem láttam a világjárványt magam előtt, el sem tudtam képzelni, hogy ilyesmi az én biztonságos 21. századomban lehetséges. De valamit megérezhettem a veszélyből. Nem is én, elődeim éreztették meg velem. (Nevezzük ezt szorongásnak? Félelemnek? Bizalmatlanságnak? Bármelyiket meg tudnám magyarázni.)

Arra jutottam, hogy ez a veszélyre kihegyezett énem talán valami állati, valami genetikus örökség. Elődeim, minden generációban, ameddig a kommunikatív emlékezet tart, vagyis a nagyszülői nemzedékig, rettenetes veszélyeket éltek át – az erőszak, az üldözés és a diktatúra különböző formáit. Arra gyanakszom, örökölhettem valamit abból az éberségből, amivel meg kellett tanulni biztonságosan közlekedni a világban: olvasni tudni a fenyegetés jeleit. Hogy aztán sikeres túlélőkké válhassunk. Ami esetemben eddig valóban sikerült is; a továbbiakra nem tehetek ígéretet.

2020 márciusában, a bezárásokat követő hetekben már sokszor felvillant bennem, mint egy gejzír a tudat mélyéből csapott ki: nem, ezt most csak úgy képzeljük, valójában ez nincs, mindjárt felébredünk. Tudom már: a friss gyász reakciója volt ez. Amikor megtudod, hogy a szeretet tárgya meghalt, és nem hiszed el, hárítasz, elutasítod a halált, tagadásban vagy: nem, nem történt meg. Ami van, az nincs. A szülő, aki elveszíti gyermekét, és örökké beleragad ebbe az állapotba: érintetlenül őrzi meg gyermeke szobáját, akár évtizedekre.

A gyászoló öt fázist jár végig ideális esetben, írja a szakirodalom. Tagadás. Harag. Alkudozás. Depresszió. Végül elfogadás. Ez az út legalább egy év, tartják. A gyászév hagyománya szerint is míg valaki – az özvegy – „érinthetetlen”, vagyis gyászol, nem keres kapcsolatot. Ennyi idő alatt lehet, mondják, egy vödör könnyet elsírni. Talán egyszer ki kéne próbálni. Emlékszem egy könnyperformanszra a Műcsarnokban; nem tudom, mennyit sikerült termelni adott idő alatt. Előrebocsátom, ha nem is egy vödörnyit, de egy gyűszűnyit azért sírdogáltam egy év alatt.

Immár letelt az egy év. A párhuzamom egyedül ott botlik, hogy nincs vége a járványnak. De hát a halott eltávozásának sincs „vége”. Csak a gyásznak. Benne vagyunk, tehát nem látunk rá. Csak jelenlétünk lehet benne, de értelmezésünk, értésünk róla nem.

A (történeti) múlt nagy, traumatikus fordulataival foglalkozva, azokat kutatva azt találtam, hogy a „megértés”, a rálátás, a reflexió úgy két évtizeddel „késik” a megtörténéshez képest. Túl sok az idézőjel ebben a mondatban, kifejtem. Egyrészt a „késik” mintha azt üzenné: előbb kellett volna bekövetkeznie. De hát nem tud előbb bekövetkezni. Nincs perspektíva, nincs tudás, nem áll össze semmi semmivé, mint amikor gyúrnánk a tésztát, de csak a liszt van, minden pereg szét. Ki látja a mostani jelenből, hogy mi a fontos? Mi hozott változást? Mekkora a veszteség? És a bizonyára örökre megválaszolhatatlan miért: mi a fenének történik mindez? A megértés pedig azért idézőjeles, mert a végső megértésben nem, csak az értelmezésekben hiszek.

Az erőfeszítés, hogy értsem, átlássam ezt a krízis-jelent, értelmetlenné vált ez alatt az egy év alatt. Egyetlen járható út maradt – a jelenlét. Itt vagyunk, és kezdenünk kell valamit ezzel az ittléttel. A mai játékszabályok szerint. Amelyek folyton változnak, és az ember legnagyszerűbb tudását, a tervezést rendítik meg folyamatosan. Ma éppen bejelentették az iskolabezárást. Személyesen érint – életemet egy kisiskolással osztom meg. Ma vettünk neki buszbérletet, felesleges volt. Jövő hétre olyan munkát terveztem, amit nem tudok majd elvégezni, vagy nem annyi idő alatt, ahogy terveztem. Új helyzetek előtt állunk szinte minden héten. Ha lehet szabadon mozogni, járok továbbra is a folyópartra futni. Ha nem lehet, marad a jógaszőnyeg. Ezt a jelenlétet trenírozza ez az idő, az egy utcájú idő, ahogy Ady írja* – ebben az utcában nem fogunk megfordulni, csak előre haladni.

Nagyon kicsire is össze kellett húzódni ez alatt az év alatt. Egy bő évtizede, amikor jógázni kezdtem, megszerettem azt a kis teret, amit a szőnyeg kijelöl. Ekkora térben mennyi mindent lehet kezdeni magammal! Micsoda lehetőségek és határok tárulkoznak fel! Aztán felkérésre írnom kellett egy szöveget egy negyven évig magánzárkába zárt emberről. A jógaszőnyeg új jelentéssel bővült. Ha egyszer majd, mondjuk, börtönbe kerülök, miért is ne történhetne, elvégre elődeim, sőt, nagyanyám is járt börtönben politikai meggyőződése miatt, akkor legalább tudni fogom, mit kezdjek a testemmel a kis térben. Nem állítom, hogy a börtönmetafora most véletlen. Sokszor eszembe jutott, előző életem örömeitől, vállalásaitól, érintéseitől való megfosztottságomban, micsoda börtön most a világ. Harag- és depressziófázis. És sokszor vált a 190 x 60-as szőnyeg tágas világgá. Elfogadás.

A jelenlét trenírozása, nézek vissza erre az elmúlt évre, talán erről tanulhattam a legtöbbet, bár nem akartam. Jelen lenni, az adott keretek és körülmények között érdeklődéssel, figyelemmel, kockázattal, energiával kapcsolódni. Mihez? Mindenhez, amiben volnék: családi élet, munka, kapálás, szabad mozgás. Olykor sikerülhetett. Sokszor nem.

Fotó: Szarka Zoltán

A jelenlét, írja Erika Fischer-Lichte a Performativitás esztétikája című könyvében (idecitálom, de nem azért, hogy valami színházi tanulságot hozzak), testesült szellem, embodied mind, vagyis egyszerre szellemi és fizikai állapot. Ez a jelenlét a boldogság ígéretét hordozza, fejti ki. Mert ennek hatására a néző is testesült szellemként élheti át önmagát. A testesült szellem nem hull két, egymással harcoló (és a nyugati filozófiai hagyományban tipikusan szembenálló) részre, testre és szellemre. Hanem a jelenlét által játszónak és nézőnek lehetősége van önmagát, mint egészet és mint egységet megtapasztalni. Ez a boldogság ígérete, írja a szerző. Nemrég beszélhettük meg a diákokkal ezt a szövegrészt, online tanulásban, de mégiscsak megtéve az erőfeszítést, hogy értsük egymást és a szerzőt – és magunkat is, meg azt a csodát, hogy a jelenlét boldoggá tesz, vagyis legalább azt ígéri. Ez a színház csodája is.

Mi a jelenlét a krízisben? – gondolkodom. Ha jelen vagyok benne, vagyis nem hárítom el magamtól, akkor a gyász mely fázisát élem? A krízist nem választjuk, bár előidézhetjük. Stark András pszichiáter idézte Mérei Ferencnek ezt a mondát: „mindent átélni, mindent átélni, és nem kell mindig jól járni”.[1] Én ugyan nem találtam meg Méreinél, de talán nem kerestem jól, és mindegy is, a tanítás a fontos, és az, íme, átjött. Nem az a dolgom, hogy elhárítsam, letagadjam, elkerüljem, amiben már benne vagyok. Mert Mérei a jelenlétről tanított. A jelenlétről, mint a hárítás cáfolatáról. Nem járok jól, ha átélem, hogy e krízisben mennyire féltem az anyám, és annyi más szeretett emberem, és magam is szembesülök a saját halálfélelmemmel. De aggodalmam, olykor szorongásom, haragom és depresszióm (hogy a gyász megannyi stációját láttassam) mi mást rajzolt volna körül számomra, mint hogy szeretem őket, szeretteimet, s hogy számolok önnön végességemmel. A halál megöl, de a halál tudata életet ad, valahogy így fogalmaz Irvin D. Yalom.

A jelen mindig káosz, érthetetlen, értelmezhetetlen és iránytalan valami, aminek „elrendezése”; értelmezése soká fog eljönni. Nem most kell rálátni, és megérteni. Most elég jelen lenni. Mert állítólag, legalábbis a színházelmélet kortárs tanítása szerint, a jelenlét a boldogság ígéretét hordozza.

* Az Ady-idézet egyébként így szól: „Az egy utcájú Idő, e zsarnok.”

[1] „Hogy érezzük, hogy érzünk”, Stark András pszichiáterrel TOMPA Andrea, beszélgetett, Színház 50, 5. sz. (2017): 2–6.