Talán nem túlzás azt állítani, hogy ma minden hazai színházi fesztivál legnagyobb nehézsége az önmeghatározásban rejlik – azaz, hogy kinek, hogyan, kikkel és miért szerveződik. A kultúrpolitikai gyakorlat ugyanis egyértelműen kijelöli azokat az intézményeket és szerveződéseket, amelyeknek a domináns ideológia mentén, jelentős pénzügyi támogatással ellátva kötelezően meg kell fogalmazniuk az úgynevezett „örökérvényű” igazságokat mind a társadalom, mind pedig a színház működését illetően.

Ez a patrónus-kliens viszony az elmúlt tíz évben rendkívül hatékonyan szervezte a szakpolitikák alakulását, olyannyira, hogy a fennálló hatalmi viszonyokat konzerváló nyilvánosságban utópikussá vált már pusztán az együttgondolkodás lehetősége is. Ezt az utópiát igyekezett mégis valamiképp valósággá formálni az idei Partizán Színházi Találkozó (PASZT), amely már programalakító gárdájában is üdítő sokféleséget mutat: a beszélgetések tematikáját és a meghívottak listáját – amelyen olyan nevek szerepeltek mint például Ascher Tamás, Blaskó Péter,Gy. Németh Erzsébet, Lőrinczy György vagy Barda Beáta – a Partizán csapata mellett Herczog Noémi, Gáspár Máté, Kricsfalusi Beatrix, Réczei Tamás, Szente Vajk, Thury Gábor javaslatai formálták.

PASZT A színházkritika helyzete

Már a PASZT online műsorkínálatából is nyilvánvalóvá válik, hogy a szervezők a színházat közös ügynek, méghozzá nem csak közös művészeti, de közös politikai ügynek is tekintik. Azt, hogy apolitikus színház a műfaj természetéből adódóan nem létezhet, felesleges bizonygatni, ennél is fontosabb azonban, hogy a szervezők számoltak azzal az alapvetéssel, hogy a színház az élet mátrixában helyezkedik el. Vagyis: a színház egyszerre folyamat, strukturális és hierarchikus viszonyokkal rendelkező intézmény, illetve olyan jelenség, amely a társadalmi viszonyrendszer része, azaz egyaránt rendelkezik kulturális, ideológiai, politikai és történelmi kontextussal. Ebből a perspektívából nézve a PASZT alapkoncepciója messze meghaladta az utóbbi néhány év POSZT-ját, amelynek szakmai diskurzusait leginkább portrébeszélgetésekként vagy közönségtalálkozókként lehetne definiálni. (Ez a popularitás felé lágyulás minden bizonnyal financiálisan motivált – de erről Karsai György igen pontos tájékoztatást ad a Lesz-e még országos színházi fesztivál Magyarországon? panel elején, így a gazdaságszerkezeti és pozicionális változások részletezésére nem térnék ki.) Mi több, a Partizán elérte azt, hogy egy kerekasztalnak ne csak szimbolikus jelentősége, de hordereje, tétje legyen, méghozzá azáltal, hogy találkozásra, sőt hol sikeresen, hol akadozva, de mindenképpen vitára ösztönözte az egymással jórészt nyílt levelekben kommunikáló kétosztatú színházi szakmát. Csak óvatosan jegyzem meg – hiszen nem kizárható, hogy volt erre kísérlet –, hogy érdemes lett volna olyan színházi szakembereket és kultúrpolitikai szereplőket is integrálni a beszélgetések folyamába, akik döntéshozó pozíciókat birtokolnak, nem pusztán az informális viszonyok alapján rendelkeznek – feltételezhetően – jelentős befolyással. Így ugyanis jónéhány kérdés kapcsán – legfőképpen a finanszírozást illetően – szembeszökő volt a felelősség tologatása, az „erre nekem nincs ráhatásom”, vagy a „mindig is így volt”-ba való belenyugvás.

Természetesen az így is egyértelművé vált, hogy ezeket a „Nem kaptam pénzt, ilyen van”-típusú mondatokat egy transzparens támogatási rendszer bevezetésével el is felejthetnénk. A financiális bizonytalanság kivétel nélkül minden beszélgetésben felütötte a fejét – legyen szó a fiatal drámaírókról, látványtervezőkről, a szakszervezetekről vagy akár a felsőoktatás helyzetéről. Nem tagadható ugyanis, hogy a színház erőforrás-igényessége miatt messzemenően kiszolgáltatott a mindenkori hatalom pénzosztó szerveinek, az pedig, hogy jelenleg az állami színházapparátuson kívül egyik szakmában sem láthatunk követhető és megvalósítható életpályamodellt, igencsak akut problémát jelez. Erre legpontosabban Rihay-Kovács Zita, a Független Előadó-művészeti Szövetség ügyvezető titkára, illetve Balog József, a MASZK Egyesület elnöke és művészeti vezetője hívta fel a figyelmet. Mindketten kiemelték, hogy a Tao-pótlóként bevezetett előadó-művészeti többlettámogatás rendszere átláthatatlan, igen alacsony a pályázó szervezetek felé támasztott működési követelmény. A frissen alakult szervezetek akár háromszor annyi támogatást is nyerhetnek, mint a már húsz éve konzekvensen, magabiztos szakmai színvonalon teljesítő társulatok, a támogatási összeg meghatározása pedig soha nem dinamikus, így a növekvő teljesítmény nem von magával nagyobb financiális biztonságot. Mindebből következik a már emlegetett kiszolgáltatottság: a munkáltatók nem tudják foglalkoztatni sem művészeiket, sem pedig háttérdolgozóikat, a szakma igen nagy százaléka egyéni vállalkozóként kénytelen lavírozni a produkciók között – számtalan juttatástól elesve.

PASZT Színházi szakemberek

Nem lehet nem észrevenni, hogy ezekben a kultúra gazdaságszerkezetét érintő diskurzusokban igen gyakran felütötte fejét a „tehetetlen” cinizmus. Így például Kis Domonkos Márk, a Déryné Művészeti Nonprofit Kft ügyvezető igazgatója – korábban a Váci Dunakanyar Színház alapító igazgatója – egyetlen mondattal megoldotta volna a független társulatok anyagi nehézségeit: „Be kell adni a megfelelő pályázatokat, és akkor utána vannak eredmények.” Megjegyzése természetesen figyelmen kívül hagyta nem pusztán a Fiatal társulatok küzdelmei panel korábban felvetett problémáit, de azokat az egzakt, számszerűsíthető adatokat is, amelyek egyértelműen rámutatnak az állam kultúratermelő (és ezáltal valóságalakító) monopóliumára. Azonban ezen a ponton fontos megemlíteni, hogy a finanszírozás problémaköre olykor mintha már önmagában is zavart okozott volna a nézőkben, hiszen több kommentben felmerült a kérdés, hogy az államnak egyáltalán miért is kéne finanszíroznia, „eltartania a színházat” (különösképpen a függetleneket) – mintha az intézmények nem közfeladatot látnának el. Talán érdemes volna a következő PASZT során ezt a sokak számára nem is olyan egyértelműen megválaszolható kérdést is alaposabban körüljárni.

Az említett cinizmus, bár a személyeskedéstől mindvégig távol tartotta magát, több esetben leuralta a színház önmagáról folytatott diskurzusát. Ez persze nem diszkreditálja Gulyás Mártont, aki a tőle megszokott pontossággal és céltudatossággal kérdezett, addig formálva egy-egy kikerülni szándékozott felvetést, amíg arra reakció nem érkezett. A jelenség sokkal inkább felhívja a figyelmet arra, hogy hiába ül egy asztalnál a kettéosztott szakma, változás csak akkor valósulhatna meg mind a működés, mind a finanszírozás terén, ha az egyes hatalmi szereplőknek éppen ahhoz fűződne érdekük, hogy hosszabb-rövidebb ideig lemondjanak bizonyos privilégiumaikról. Így azonban nem, hogy nincsenek komolyan véve egymás problémái, de a gazdasági motivációk egyszersmind morális kódokhoz jutnak – tudniillik mindig a másik van erkölcsi válságban –, a színházi mező belső differenciálódását pedig nem elsősorban az esztétikai törekvések, hanem a politikai hatalomtól való eltávolodás mértéke határozza meg.

PASZT Lesz-e még országos színházi fesztivál Magyarországon?

A kulturális tőke anyagi előnyökre váltása persze korántsem új keletű jelenség, 2010 óta pedig sztenderdizálódni is látszanak gyakorlati módszerei, ám ennél nagyobb gondot jelent az ezzel kapcsolatos reflektálatlanság és struccpolitika. Rögtön a fesztivál nyitópaneljében, amely a Lesz-e még országos színházi fesztivál Magyarországon? címet viseli, Szabó László, a Magyar Teátrumi Társaság titkára elismerte ugyan, hogy a két színházi szervezet léte már önmagában hozzájárul a szakma polarizáltságához, de rögvest hozzá is tette: „Ez nem baj. A vita az jó, az klassz. Érvek ütköznek, mi ezzel a baj?”. Ilyen alapállásból a látszólag akár gördülékenyen is lefolytatható párbeszéd egy pillanat alatt vedlik át olyan monológrendszerré, amelyben a párhuzamosan elhangzó mondatok és gondolatok legfeljebb a végtelenben találkoznak. Ebből a feszültségből adódóan a PASZT horizontja leszűkült a konkrét hazai gyakorlatokra, a színházi struktúrát alakító mechanizmusok pedig nem lettek beillesztve sem a globális, sem pedig az uniós gazdasági, politikai és ideológiai folyamatokba.

PASZT Színház és finanszírozás: ki nyer ma?

Ezt a hiányérzetet csillapítja, hogy a részvevők nem egyedül a nyíltan vállalt vagy vélt politikai beállítottságuk alapján mutatnak változatos képet, hanem mind korosztályukat, mind pedig  munkakörüket illetően. E tekintetben különösen üdvös, hogy a színházi háttérdolgozók is teret kaphattak helyzetük problematizálására, mi több, a fesztivál egyik legizgalmasabb, a szakmán belüli egyenlőtlenségekre és kiszolgáltatottságra legplasztikusabban rámutató beszélgetése éppen az ő közreműködésükkel valósult meg. Szintén fontos gesztusként könyvelhető el a kritikusszekció is, a szakírást ugyanis évtizedek óta a színház mostohagyerekeként tartják számon az aktív színházcsinálók – és ezt nem is győzik hangsúlyozni, mi több 2010 után politikai programmá vált a kritikusellenesség. Az persze már sokkal ritkábban merül fel, hogy a működési támogatások benyújtásakor és elszámolásakor csatolni kell a pályázati anyaghoz az ún. sajtómappát, amely az adott évadban megjelent kritikákat tartalmazza az adott társulatról – mondjuk ki végre: a kritikusnak gyakorlati haszna (is!) van.

Akárcsak magának a PASZT-nak, Gulyás Márton ugyanis igen magabiztos kézzel mozgatta a paneleket, egyes kérdéseiben, felvetéseiben pedig egymás mellé is rendelte őket. Eképpen a beszélgetések nem önmagukban állnak, hanem koherens rendszert képezve, szoros összeköttetésben igyekeznek kirajzolni egy nagy magyar színházi problématérképet. E tekintetben sem a panelek összetételére, sem pedig a megszólalók tájékozottságára nem lehet panasz – egyetlen kivétellel: a felsőoktatási diskurzusokból rendszerint kimaradtak a női oktatók, ez a tény pedig automatikusan megnyitja a hatalomelosztás kérdéskörét is. Ennek gender szempontjai az idei évben nem kerültek tematizálásra, de ez nem okoz komoly presztízsveszteséget az egyébként hiánypótló találkozónak (amelyet a szervezők Lengyel Annának dedikáltak).  Legfőképpen azért, mert egyrészről nyugodt szívvel bízhatunk a jövő évi program problémaérzékenységében, másrészről pedig a PASZT azon kevés programsorozat közé tartozik, amely képes volt határozottan felelni az öndefiniálás kiinduló kérdésére: miért is csináljuk? Hogy valamiképp mégiscsak összetartsuk ezt az atomizálódó szakmát.

 

A II. PASZT videói megtekinthetők a Partizán youtube-csatornáján

Facebook Comments