Míg a 2020-as kiadást lemondani kényszerültek,  idén júliusban Olivier Py fesztiváligazgató örömmel tudatta: az előadások kezdetét jelző trombiták ismét felharsanhatnak július 5-étől. A Covid-intézkedéseket beengedési rituálékkal bővítő fesztivál rekordlátogatottsággal, hamisítatlan mediterrán kavalkádként pulzált Avignonban.

Határozott kontúrokkal rajzolódott ki a közeljövő: a nyitóelőadás, a Cseresznyéskert rendezőjeként bemutatkozott a két év múlva hivatalba lépő új művészeti igazgató, a TG Stanban nevelkedett Tiago Rodrigues, a lisszaboni Nemzeti Színház jelenlegi igazgatója, aki a saját szövegeit bemutató szerzői színházban éppoly otthonos, mint a klasszikus görög vagy Shakespeare-darabok rendezésében.

És mintha a fesztivál, gondos túlélőként, feljegyzéseket készítene magának ­ intelmei már a darabválasztáskor tiszta irányt jelölnek ki arról, mivé ne formáljuk napjainkat: ne akarjunk erőltetett utópiába menekülni (Kingdom/Királyság), ne tetszelegjünk a befogadó jóságban (Entre chien et loup/Szürkület), ne éljünk szeretteink nélkül (Fraternité/Testvériség), ne gyűlölködjünk (Samson) – nehogy a rettegett jövő következzen be a mindennapokban. A disztópiák, megküzdési stratégiák mellé sorakozik az ünnep méltósága, a rítus fontossága: a Lamenta a gyászról, az elengedésről, a Liebestod a szenvedélyről, a művészetről igyekszik érvényeset mondani, talán, hogy miként volna érdemes élni.

Hagyományosan a hivatalos programból kiszorult előadásoké az „Off” terepe, melynek műsorfüzete régi fővárosi telefonkönyvek méretét idézi, és melyben idén reggeltől éjszakáig összesen több mint ezer különböző előadást kínált 752 társulat. Szerepet kapott a hivatalos, az „In” fesztivál idei három hetében is a sokszínű frankofón világ, számottevő a női alkotói-rendezői jelenlét, hangsúlyt kaptak a női történetek (mint Wéber Kata-Mundruczó Kornél Czastki Kobiety/Pieces of a woman-je), a különböző etnikumok, eredetek (Maghreb és Fekete-Afrika), belga, svájci előadások meghívása.

Teatro Nacional Dona Maria II: La Cerisaie. Fotó: Christophe Raynaud de Lage / Festival d’Avignon

Kezdő lépések: a búcsú

Kétezer néző tapsolhatott esténként a Cseresznyéskert társulatának: Isabelle Huppert Ranyevszkajaként mindannyiuk nevében örvendezhetett, mennyire jó ide, közénk visszatérnie. Több szempontból emblematikus a pápai palota udvarán, a fesztivál fő színhelyén meglepően hosszan futó előadás. A színpadon sorakozó díszlet pedig nem más, mint a vadonatúj nézőtéri széksorok elődje. Az évtizedeket szolgált előző, „kivágott” székeket az este folyamán indulatosan dobálják-hajigálják, míg elfogynak a színpadról, csak a játszóké lesz az emelvény.

A rendezői szándék szerint és Csehov instrukcióját követve a szomorú szöveget vidáman játsszák, a rendkívül rossz akusztikával megbékélő közönség gyakran hangosan nevet. A színpadon mindenki folyamatosan elbeszél a másik mellett, mintha a széksorok mozgását segítő síneken magányos szerelvényekként futkároznának a végtelen párhuzamosokon maguk a szereplők: ezt a kakofóniát simítja el a fel-felpezsdülő élő zene. Felvonásvéget jelző függöny helyett zsúrkocsiplatón érkezik a kamarazenekar, kirobbanóan örömtelin reflektálva, rockszámmá gyúrva egybe az elhangzott magányos panaszokat.

Magától értetődően jelenik meg a kortárs francia társadalom sokszínűsége: Ranyevszkaja családja, gyermekei afrikai származásúak, és a fekete bőrű színész által játszott Lopahin szájából is egészen más színezetet kap a mondat a földnek vérüket adó muzsik/rabszolga őseiről. Barokkos csillárokon, mint stilizált cseresznyefákon, tündöklik-dereng az arisztokratikus múlt: „Mi mindent láttak ezek a falak!” – mutat körbe Huppert a pápai palota udvarán.

Théâtre de Liège: Kingdom. Fotó: Cristophe Raynaud de Lage / Festival d’Avignon

Keserű paradicsom, élőben

A városban tomboló misztrál valódi 4D-s élménnyé tágította a szibériai erdőbe menekült család színpadi sagáját: a Kingdom a belga Anne-Cécile Vandalem rendezésében több órás csúszással indult a bizonytalan időjárás miatt, az eső egybemosta a díszlet nyírfaerdőt a nézőtérrel, és érthetően szaporán futottak menedékbe a kurta taps után a színészek. Egy trilógia záródarabjára szólt a meghívás, a kudarcról, az emberiség végnapjaira adható válaszokról, és arról mesélve, a jövő mennyire (nem) képes egy jobb világ ígéretét beteljesíteni. A kerettörténet egy messzi vadonban forgó dokumentumfilm az odatelepült család életéről, így a színpadon jelenlevő kamerák magától értetődően vonszolják kábeleiket a tényleg paradicsomi szibériai tájat varázsoló viváriumban. Egészen a kis rönkház kunyhó konyhaasztaláig jutunk: az érintetlen vadonba furakodó valóságshow-t, a valóban intim pillanatokat kizárólag egy hatalmas kivetítőn, élőben-eltávolítva követhetjük.  Még gyorsvízű patak is jutott a színpad csücskére, benne csónak, a szereplő gyermekek magától értetődő természetességgel belezik ki a frissen fogott halat, melyet aztán ismét kinagyítva közelről szemlélhetünk. Anno két család döntött úgy, maguk mögött hagyva a civilizációt, a természetben keresnék a békét. A rendezői tekintet egy szűkített olvasatot kínál, a kivonulást megszervező pátriarkáét. Rosszat sejtet a ház körül magadosó kerítés, s valóban, a két ház lakói ellenséges viszonyt ápolnak, valójában a családfő kényszeríti immár több generációra a hamis idillt és gyűlöletet egyaránt. Az ellenségeskedést a külvilág, vadászok jötte katalizálja; kiderül, az unokák nem kívánják tovább folytatni a nagypapa álmát a civilizációból való kivonulásról: bizonytalan, de kecsegtető reményt kaphat a hepiendben bízó néző megbékélésről és generációk tabusított terveivel való leszámolásról. A rendezőnőt valós dokumentumanyag inspirálta, melyet továbbszőtt a családi örökletes minták, a gyermekeinkre hagyható tárgyi és szellemi örökség mezsgyéjén. Milyen a gyerekek szemével a nekik örökül hagyott világ? A színpadra tekintve hamis illúziók sora, de mögé pillantva, felhagyva az ellenségeskedéssel, nem reménytelen a fiatalok számára a dédelgetett hazugságokat maguk mögött tudni. A dokumentumfilm rendezője a beavatott néző, aki azonban nem tud kellően szigorú dramaturg is lenni. Hacsak nem az ál-erdőt s lakóit szemlélő tekintetünk kell, hogy moralitássá kerekítse a fals királyság meséjét.

Christiane Jatahy: Entre chien et loup. Fotó: Magali Doudagos / Festival d’Avignon

Nincs bocsánat

A brazil Christiane Jatahy-t szintúgy filmes eszközök inspirálták, amikor újrarendezte-forgatta Lars von Trier Dogville-jét svájci színészeivel. Azzal az ambícióval indul az Entre chien et loup (szó szerint ‘kutya és farkas között’, a szürkületre utalva), hogy természetesen az ő városkája jobban teljesíthet a filmbelinél, elkerülhető lesz a milícia elől menekülő Graça kizsákmányolása, így a végső leszámolás is a történet végén. A közönség soraiból sétál a színházat imitáló film ihlette színpadra (és a díszletet záró mozivászonra vetítve) a mai, brazil Grace/ Graça, akinek kedvessége mindenkit elbűvöl a Dogville színészeit játszó színészek közül, amíg e közösség is ki nem használja, meg nem alázza a főhősnőt, s míg eljutunk a dilemmáig, elkerülhetetlenül a megtorló gépfegyversorba torkollik-e ismét a történet. Rendszeresen megszakítja a játékot Tom, Graça szerelmének dilemmázó monológja, a társulathoz és a közönséghez beszélve a színházi kísérlet kudarcáról. A rendezőnő bevallottan a saját országáról szeretett volna szólni, a mai mindennapok fasizálódásáról, mégis, érintettsége ellenére rendkívül vérszegény marad az el nem rugaszkodása. A kasztrált filmverzió  igazából nem kínál más tanulságot, mint hogy mindenek felett igyekezzünk jók maradni, még ha mindez nem is kecsegtet semmi jóval sem a saját életünkre vonatkozóan.

Liebestod – El Olor a sangre no se mequita de los ojos Juan Belmonte. Fotó: Christophe Raynaud de Lage / Festival d’Avignon

Unalommal fröccsöntött szerelmi halál

Angelica Liddell a fesztiválra készített előadása, a Liebestod The smell of blood does not leave my eyes Juan Belmonte Wagner operájának, a Trisztán és Izoldának a tetőpontjára utal, a szerelmi halál áriájára. A legendás andalúz torrero, Juan Belmonte alakjának és Wagner víziójának ütköztetésével Liddell a halálvágy eksztázisát, saját művészetének forrását keresi. A színpadon központi helyet kap egy bikaszobor, valamint egy amputált lábú férfi, akit Liddell párjaként pakolásznak. Pietàjuk valóban megkapó állókép a vizuális zűrzavarban. Polgárpukkasztó blöffparádé, amit látunk, vagy egy zseni produkciója, aki nem színházat hoz létre, hanem ő maga a színház? Számomra az előbbi, de az előadás szövegéért kanyargó sorban várakozók száma elgondolkodtató. Angelica Liddell performanszművész a szó szoros értelmében a bőrét viszi vásárra. A nyitójelenet falcolása, a felfokozott zenei körítés és a buja, harsogó színekben pompázó színpad ellenére üres nyögdécselésnek hat önostorozó vallomása. Sok, olcsó, hatástalan. Akár a pórázon tartott cicahad, látványos, meghökkentő – és (különösen az őket a színpadon leborított üvegkoporsó alatt) hatástalanított.

Az igazi tragikum és a valódi halálközeli élmény a közönség soraiban komolyan rosszul lévő nézőtől származott, akinek segélyhörgéseiről először eldönthetetlen volt, vajon mindez az előadás része-e. Végül leállt az előadás, és megérkeztek a mentők – eddig nem merészkedett a performer provokációja. Az este végén ennek a nézőnek a sorsa lett a beszédtéma, tapintható volt a megrendülés.

Odéon-Théâtre de l’Europe: Fraternité, conte fantastique. Fotó: Christophe Raynaud de Lage / Festival d’Avignon

 Testetlen testvériség

Fraternité, conte fantastique (Testvériség, fantasztikus mese) címen egy futurisztikus mesében (újfent kamerák, vetítővásznak ölelésében) lepleződik le világunk technológiába vetett hite. A közösségi előadásban a történet szerint az emberiség egy része eltűnt egy napfogyatkozás során, ezért szeretteik valamilyen túlélési stratégiát kovácsolnak egy gondozó és vigasztalást nyújtó központban.

A rendező társadalmi freskójához amatőr szereplőket keresett, főként az arab kultúrkörből, így talált műkedvelő operaénekesre és rapper lányokra. A soknyelvűség és az életkori különbségek ellenére hamar toporgás alakul ki a színpadon, a szereplők nem tudnak megbirkózni a helyzettel. Amíg a cselekményt körüllengi valami bizonytalanság, addig a rögtönzött játék is titokzatos, ám a misztikum elillantával a maratoni hosszúságú délután a szürreálisnál is tovább nyúlik.

Egy fülkében a gondozottak az eltűnteknek, visszatérésük reményében, másfél perces videoüzeneteket rögzítenek, melyek visszaterelhetik szeretteiket. A digitalizált emlékek utáni következő lépés a gyógyulás útján az összes emlékről való lemondás, a szereplők saját maguk számolnak le démonokká vált eltűntjeikkel. Anélkül, hogy meghatódna saját magától, az érzelmekről és a róluk való tudatos lemondásról ad leckét a kollektív alkotás.

Brett Bailey: Samson. Fotó: Nardus Engelbrecht / Festival d’Avignon

Láncaitól szabadult sámán

A dél-afrikai Brett Bailey újraírta Sámson történetét: megfosztja azt a zsidó-keresztény vallási dimenziótól, és afrikai környezetbe helyezi. A Samson főhősét alakító Elvis Sibekomaga is gyógyító sámán, ‘sangoma’, Sámson pedig jelenlétével a vele kapcsolatba kerülőknek ezt a gyógyítást tudja adni.

Az egymással versengő törzsek békétlenségét, a gyarmati múltat átmenet nélkül követi a kortárs agresszió a gimnáziumi tornateremben kialakított színházban: pihenést egyedül a színpadon intermezzóként celebrált énekek, rítusforgácsok és szertartásmorzsák jelentenek. Varázslatosan fonódik össze a hagyományok megjelenítése meghökkentően modern megoldásokkal: a tradicionális siratódalt éneklő színésznő hosszú monológban tárja elénk, milyen dilemmái voltak Delila szerepének elfogadása kapcsán, majd lenyűgöző operaáriában folytatja szerepe szerinti csábító tevékenységét. Elképesztő kevercse az előadás számtalan színpadi műfajnak és nyelvnek, váratlanul erőteljesen arcul csap spontán kovácsolódott ereje. Naivitásában is olyan erősen hömpölyög, hogy csak a Covid okozta visszafogottság miatt kap mérsékelt nyíltszíni tapsot és ujjongó bravókat.

Koen Augustijnen – Rosalba Torres Guerrero: Lamenta. Fotó: Christophe Raynaud de Lage / Festival d’Avignon

Eltáncolni a veszteséget

A Lamenta a görög néptáncból inspirálódva gyászszertartásokat vesz sorra: a táncosok a hiányzó szeretett személynek táncolnak Koen Augustijnen és Rosalba Torres Guerrero koreográfiájában. Kilenc görög táncos forgataga mutatja, milyen elengedni valakit, legyen szó új család alapításáról vagy halálról, és hogyan lehet a gyászból építkezni. Egy közösség nem csak halál, de esküvő miatt is elveszítheti egy tagját. Hagyománnyá, rítusteremtővé válhat a veszteség feldolgozása, hogyan segít a fájdalommal megküzdeni a másik, miként válik megtartó erővé a közösség. Pátoszteli, letisztult, felemelő.

Az avignoni utcák plakátdzsungelében figyeltem fel az Off magyar vonatkozású táncelőadására, a pozsonyi Ifjú Szívek Táncszínház Allegro Molto Barbaro című előadására, melyben Parti Nagy Lajos szövegét Jean-Marc Barr mondja el (felvételről). A szlovákiai székhelyű társulat bámulatos néptánctudással kápráztat, az élő zenekar szintén leveszi a lábáról a közönséget. A totalitárius diktatúrát kifigurázó monológ és a táncos csapat performansza azonban nem látszik összeérni. De hasonlóan a Samsonban elhangzó gyógyító kuruzslásokhoz vagy a Lamenta rituális táncaihoz, a pozsonyiak is hordoznak olyan erőt a lépteikben, amely felkeltheti a francia közönség érdeklődését a magyar néptánc és népzene iránt.

Végül röviden a kultúrához való hozzáférhetőségről és a kultúra demokratikus voltáról: az igazgató Olivier Py minden délben ingyenes színházi sorozatként Hamlet-etűdöket rendezett egy parkban. Ez volt és maradt Avignon küldetése: megfosztani a színházat az arisztokratikus sallangtól, minden érdeklődő elé tárni a drámai kincseket, vállaltan szubjektíven, gazdag merítésben.

Reméljük, hogy jövőre, velük, ugyanott.

Mi? Anton Pavlovics Csehov: La Cerisaie / Cseresznyéskert
Hol? Teatro Nacional Dona Maria II, Lisszabon/ Avignoni fesztivál 2021
Kik? Rendező: Tiago Rodrigues. Szereplők: Isabelle Huppert, Isabel Abreu, Tom Adjibi, Nadim Ahmed, Suzanne Aubert, Marcel Bozonnet, Océane Cairaty, Alex Descas, Adama Diop, David Geselson, Grégoire Monsaingeon, Alison Valence, valamint Manuela Azevedo, Hélder Gonçalves (zenészek)

Mi? Kingdom/Királyság
Hol? Théâtre de Liège/ Avignoni fesztivál 2021
Kik? Rendező: Anne-Cécile Vandalem. Szereplők: Arnaud Botman, Laurent Caron, Philippe Grand’Henry, Épona Guillaume, Zoé Kovacs

Mi? Entre chien et loup/Szürkület
Hol? Comédie de Genève / Avignoni fesztivál 2021
Kik? Rendező: Christiane Jatahy. Szereplők: Véronique Alain, Julia Bernat, ÉlodieBordas, Paulo Camacho, Azelyne Cartigny, Philippe Duclos, Vincent Fontannaz, Viviane Pavillon, Matthieu Sampeur, Valerio Scamuffa

Mi? Liebestod – El Olor a sangre no se mequita de los ojos Juan Belmonte
Hol? NT Gent/Avignoni fesztivál 2021
Kik? Rendező: Angélica Liddell. Szereplők: Angélica Liddell, Borja López, Gumersindo Puche, Palestina de los Reyes, Patrice Le Rouzi

Mi? Fraternité/Testvériség
Hol? Odéon-Théâtre de l’Europe/ Avignoni fesztivál 2021
Kik? Rendező: Caroline Guiela Nguyen. Szereplők: Dan Artus, Saadi Bahri, Boutaïna El Fekkak, Hoonaz Ghojallu, Maïmouna Keita, Nanii, Elios Noël, Alix Petris, Saaphyra, Vasanth Selvam, Anh Tran Nghia, Hiep Tran Nghia, Mahia Zrouki

Mi? Samson/Sámson
Hol? Avignoni fesztivál 2021
Kik? Rendező: Brett Bailey. Szereplők: Shane Cooper, Mikhaela Kruger, Mvakalisi Madotyeni, Zimbini Makwethu, Marlo Minnaar, Hlengiwe Mkhwanazi, Apollo Ntshoko, Elvis Sibeko, Jonno Sweetman, Abey Xakwe

Mi? Lamenta/Sirató
Hol? Avignoni fesztivál 2021
Kik? Rendező: Koen Augustijnen, Rosalba Torres Guerrero. Szereplők: Konstantinos Chairetis, Spyridon Christakis, Petrina Giannakou, Lamprini Gkolia, Christiana Kosiari, Athina Kyrousi, Dafni Stathatou, Alexandros Stavropoulos, Taxiarchis Vasilakos

Mi? Allegro Molto Barbaro
Hol? Avignoni fesztivál OFF 2021
Kik? Rendező: Hégli Dusan. Szereplők: Botló Ákos, Brusznyai Erik, Lantos András, Sebő Veronika, Varsányi Ágnes, Vermes Anna