Jelen lapszámunk vezető blokkjában óvatos kísérletet teszünk arra, hogy lehet-e még a magyar színházi szakmában fontos szakmai felvetésekről érdemi párbeszédet kezdeményezni. Nem vagyunk naivak, kristálytisztán látjuk a hazai színházi élet teljes átpolitizáltságát, abban az értelemben azonban mégiscsak naivak vagyunk, hogy dafke megpróbáljuk; vesztenivalónk nincs. Vesztenivalója a teljes magyar színházi közösségnek volt, van és lesz mindaddig, amíg nincs (mert nem tud lenni) minimális közös akarat a valós szakmai párbeszédre a területet érintő művészeti és/vagy strukturális kérdések bármelyikéről. Akik persze ma – kellő hatalmi hátszéllel – a párbeszéd fontosságát hangsúlyozzák, legszívesebben menekülnének (és menekülnek is) előle, mindazonáltal túlzott jóhiszeműség azt gondolni, hogy a süket fülek politikája kizárólag a 2010 utáni világ: a felülről kérlelhetetlenül levezényelt átalakítások, a NER-kompatibilis művészet, az ideológiai alapú színházcsinálás („a remény színháza” stb.) sajátossága, velejárója. Ha nem is a hatalmi arrogancia, de a status quo, a rutin, a kényelem, a pozíciók védelme korábban is gyakran felülírta a párbeszéd igényét, lesöpörte az asztalról a változtatni akarást, az építő szándékokat. Nem kellett ahhoz a Magyar Teátrumi Társaság, hogy a POSZT pontos öndefiníció híján mindvégig beazonosítatlan repülő tárgyként lebegjen a magyar színház egén (hogy miként végződött a történet, az más lapra tartozik). Nem kellett ahhoz a NER – legfeljebb abban, hogy az ellenszenv politikai indulattá konvertálódjon –, hogy a független színházak és alkotók helyzete a 2010-es rövid és átmeneti periódust követően permanensen rendezetlen, kiszolgáltatott és bizonytalan legyen. Nem kellett ahhoz – legfeljebb az utolsó lökethez – Vidnyánszky Attila, hogy egy tehetséges rendezői középnemzedék ne találja meg a helyét a hazai színházi struktúrában, és ha talán végleg nem is, de huzamosabb időre külföldre távozzon. A párbeszéd sosem volt erőssége a színházi szakmának, mindig is úri huncutságnak számított, mert körülményes és időigényes, ezért aztán nem is vált praxissá, demokratikus mintává. Magányos „hangadók” voltak csak – és vitára hangolások. A magyar színház élő lelkiismeretei. Mint például lapunk korábbi főszerkesztője, Koltai Tamás, vagy Schilling Árpád, akik nem szűntek meg, ha máshogy nem ment, hát újságcikkekben, tanulmányokban ostorozni a káros gyakorlatokat, a színházi működés visszásságait. Eredményre ugyan ők sem jutottak, szavuk pusztába kiáltott szó maradt, de ők legalább megpróbálták. Ma próbálkozni is legfeljebb a legfiatalabbak próbálkoznak. Ilyen-olyan frontokon, ha kellett, persze eddig is simán egymásnak estek a magyar színházi élet különböző szereplői, voltak adok-kapok szócsaták, állítások és cáfolatok, kiszorítósdik és helycsinálósdik. De hogy valaha is bármilyen fontos színházi ügyben sor került volna az eltérő vélemények kulturált ütköztetésére, kibeszélésére, megvitatására, hogy végül kialakulhasson valamiféle konszenzus, amely jobb, előremutatóbb, progresszívabb irányba vezet, mint a korábbi rossz gyakorlat vagy exlex állapot, ilyenre nemigen volt példa, és ez a teljes magyar színházi szakma tragédiája.

Ezen kéne változtatni, ezen is kéne változtatni, amikor a most reformnak álcázott hatalmi diktátumok ideje lecseng.

Mi a magunk szerény eszközeivel mindenesetre megpróbálunk elindítani egy beszélgetést a mai magyar színház egyik alapvetéséről, a Budapesten kívüli kőszínházi működésről, ami majd mindenkit testközelből érint. Kezdjük talán ott, hogy miért városi színház ennek a blokknak a hívószava, miért gondoltuk azt, hogy a közös gondolkodást rögtön egy új fogalom bevezetésével érdemes megalapozni. A városi színház olvasatunkban  repertoáralapú kőszínházat jelent, helyezkedjen el az Budapesten kívül bárhol az országban, legyen egy- vagy többtagozatos, nemzeti vagy nem nemzeti besorolású kulturális intézmény. A városi színház mellérendelő, européer, tiszta és semleges elnevezés. Szakít a főváros-vidék dichotómiába kódolt alá-fölé rendeltségi viszonyokkal, igyekszik decentralizálni a kulturális közgondolkodást, nem utolsósorban megteremti a lehetőségét annak, hogy a színházi szakma leszámoljon sok-sok évtizede berögzült és rendkívül káros reflexeivel, amelyekkel főváros és vidék, vidék és főváros egymáshoz viszonyul(t) – az egyiknél gőg, a másiknál frusztráció lappang, tisztelet a kivételnek. A városi színház kifejezés arra is jó, hogy tudatosítsa: a színháznak a helyi közösséggel, szűkebb és tágabb környezetével, a várossal és vonzáskörzetével dolga van. A városi színház: a város színháza. A városért van. Ez nemcsak feladat, cél és küldetés, de hihetetlen nagy felelősség is, hiszen még megyeközpontok esetében is gyakran a színházak az egyedüli kultúraközvetítők, szerepük mindenestül meghatározza az adott település művészeti arculatát, generációk nőnek fel úgy (már akik egyáltalán eljutnak színházba!), hogy a színházról alkotott képüket kizárólag az formálja, amit helyben látnak. A Magyarországot kulturális szinten is jellemző vízfejűség, a művészeti mobilitás korlátozottsága ugyanúgy táptalaja a társadalmi egyenlőtlenségeknek, mint az oktatáshoz, az egészségügyi szolgáltatásokhoz való teljes körű hozzáférés hiánya. Egy fővárosi (kő)színház megengedheti magának azt a luxust, hogy eldöntse, kihez akar szólni, hová pozicionálja magát. Egy városi színháznak nincs döntési lehetősége, nem válogathat. Mindenkihez kell szólnia, de nem abban az értelemben, ahogy általában értik, hogy minden (vélt vagy valós) nézői igényt kiszolgálva feladja művészeti vállalásait, hanem hogy mindenkiről és mindenkiért szól, aki közel s távol az adott közösség tagja. És úgy kell megszólítania a környezetét, hogy az ténylegesen megszólítva érezze magát. Ehhez pedig ki kell lépnie abból a skatulyából, amelyet kőfallal maga köré épített. A jó városi színház társadalmilag felelős színház. Tudatában van annak, hol él és működik, tanulja a várost, tanulja az embereket, és reagál is a környezetére, párbeszédet generál, közös játékra ösztönöz, kritikus gondolkodásra nevel. Sokan félreértésben vannak, mert a társadalmi folyamatokra való érzékenységet, a köz dolgai iránti fogékonyságot és az ebből fakadó politikus színházi magatartást úgy állítják be mint (aktuál)politizálást. Ez badarság. És merő rosszindulat. Egy városi színház nem lehet nem politikus. Az a városi színház, amelyik nem politikus, el is vesztette minden figyelmét, érzékenységét és nyitottságát az iránt a közösség iránt, amelyért dolgozni akar. Ha a városi színházak repertoárja egy az egyben le- és felcserélhető, akkor baj van, mert nincs halló fül és látó szem a helyi viszonyokra. Ha a városi színházak ugyanazt a bő két-három tucatnyi színművet forgatják maguk között, az hiátus, és nem erény, mert azt jelzi, hogy a megélhetési-termelési szempontok előbbre valók a kreatív alkotómunkánál. Ha a fennen lobogtatott népszínházi eszménynek, amely szinte kivétel nélkül minden színigazgatói pályázatból visszaköszön, nem része az igényesség, a színvonal, a tenni akarás, a tűz, akkor egyszerűbb – és talán költségkímélőbb is –, ha vándortársulatok turnézzák végig az országot a honi drámairodalom örökbecsű klasszikusainak egyenrendezéseivel, ahogy erre már mutatkoznak is jelek (vö. Déryné Társulat). Ha egy városi színház profiljába nem vagy alig férnek be (még csak nem is kortárs, de) ötven évnél fiatalabb drámák és színpadi szövegek, az bajosan nevezhető igazán korszerű színháznak. Ha egy városi színház nem fordít figyelmet az új színházi formákra, nem telik meg fiatal tehetségek energiáival, újító szándékaival, elveszti a kapcsolatot a mával. Ha egy városi színház csak szórakoztatni akar, semmi mást, akkor összetéveszti a szó eredeti, görög jelentésében vett teátrum feladatát a cirkusszal. „Egy kulturált ország színházi élete akkor egészséges, ha tehetséges és ambiciózus emberek – akár pozícióban vannak, akár pozícióba akarnak kerülni – hitelképesen bizonyítják, hogy izgalmas színházat tudnak csinálni, s ebben támogatja őket mind a fenntartó szerv, mind a szakmai és állampolgári közvélemény (utóbbi úgy is mint közönség). Ha e feltételrendszerből kivonnak két elemet – a minőséget és a kockázatot – megindul az erózió.”^[1] Az idézet Koltai Tamástól származik, és egész pontosan húsz évvel ezelőttről. Ne tegyünk úgy, mintha megállt volna az idő.

A szerkesztőség

^[1] KOLTAI Tamás, „Káeurópa”, in Bohóc ül a koronában – Színikritikák, Budapest: Palatinus Kiadó, 2002, 233.