1979: a Stúdió K-ban már nincs szükség rám, belátom, eljövök, kiköltözöm a közösen épített házunkból, és bő fél évig gondolkozom, hogyan tovább. Egy Elek Judit-film kezdetben első (végül ezredik) asszisztenseként egy forgatókönyvet viszek Händel Edithez, és miután átadom, megkérdezem a híres balettművésznőt: gyerekkoromtól mozgok, elég ügyes vagyok, torna, színház, tanítottam is színészeknek mozgást, ha netán tánccal akarnék foglalkozni, hogyan kezdjek hozzá? Megkérdezi, hány éves vagyok, mondom, huszonhét. Rávágja: sehogy! Hová mehetnék? Sehova! Aztán végül azt mondja, Jeszenszky az egyetlen, ahová „ilyenek” is mehetnek.”

Angelus Iván. Fotó: Szilágyi Lenke

Angelus Iván: Foglalkozása?

Lőrinc Katalin: Hm, jó kérdés… Ha megkérdezik, amikor meghívnak valahova, hogy mit mondjanak be vagy írjanak ki rólam, többnyire alkalomszerűen választok a kínálatból. Ha a teljességre törekszem, akkor végigmondok ilyeneket, képzettségeim szerinti sorrendben: táncművész, szakíró (bár újságíró a képzettségem, de már legkevésbé oda írok, mindenhova máshova), tanár (ha kell, hozzáteszem: tanszékvezető egyetemi). Fiatal koromban, amikor még az alkotói pálya is a horizonton volt, a koreográfust is odaírtam. De már kb. húsz éve nem, mert bár alkotok így és úgy, nem tartom magamat koreográfusnak.

És te? Te mit mondanál?

A. I.: Színházi ember.

Hogy nézne ki egy ilyen beszélgetés ma a szabadtáncos édesapáddal és édesanyáddal, akik a semmiből megalapították azt a balettintézetet, ami mára egy állami egyetem? Mit mondanál te? Mit mondanának ők? Egyáltalán szóba állnátok, beszélnétek erről? Hiányzik egy ilyen, nagy beszélgetés? Mit szólnának ők a te pályádhoz, a jelenedhez, a Lábán-díjadhoz?

Lőrinc Katalin. Fotó: Futár Ernő

L. K.: A végéről kezdem. A Lábán-díj az összes eddigi elismerésem közül az egyetlen, melynek kapcsán az ugrott be, hogy a szüleimnek ez igazán örömöt szerzett volna. Ami azt jelenti, hogy nem idegen tőlük mindaz, amit én immár szabadon, ha nem is azonnal, és nem is mindig, de többnyire mégis magamtól csináltam, és főleg: csinálok. Hogy mit is tudtam én az ő előéletükről, a szabadtáncos előzményekből, amíg éltek? (Anyám 1990-ben, apám 1996-ban halt meg.) Ha otthon szóba került Szentpál Olga, ő nekünk a „nagyika” volt, a mozgásművészet nálunk családi sztorizás szintjén került képbe: vidám privátepizódok, semmi szakmázás vagy társadalmi vonatkozás. A szabadtánc „múltba rendelése” ugyanaz a reflex volt, ami a zsidó származásunké – nem volt téma. Néhány színes történet persze előkerült, anyám karikatúrákat rajzolt egy kis jegyzetblokkba a bergen-belseni lágerben, azt például láthattuk, de igazából mint nagyon távoli, meseszerű, minden jelenkori összefüggésből kiszakított morzsákat – az máshol volt, és máskor, itt, most meg sem történhetne, nagyjából ezen az alapon.

A saját lányom adta a minap kezembe egy – utóbb pszichológussá lett – holokauszttúlélő könyvét azzal, hogy „anya, te ebből jobban meg fogod érteni magadat”. A szőnyeg alá söprést, azt, hogy amiről nem beszélünk, amit kitakarunk a látókörünkből, az nem fáj, s így a szeretteinknek sem okozunk fájdalmat vele. És azt, ahogyan a túlélési ösztön arra mozgósít, hogy pozitívnak lássuk a lehetőségeinket, vagyis „minden úgy jó, ahogyan most lenni tud” – erre gondolt a lányom is: én ezt „tanultam”, és örökítettem tovább.

Mozgásóra gyerekeknek Angelus Iván vezetésével (1984). Fotó: Lengyel Gábor

Keserű tény, hogy engem a szabadtáncos korszakok/mozgalmak akkor kezdtek érdekelni, amikor a szüleim már nem éltek. Már nem volt kitől megkérdezni azt a rengeteg mindent, amit kellett volna. És nemcsak azért, mert az ő jogos mentális önvédelmük tartotta tőlem vissza az infókat, hanem mert engem gyermekként, majd saját életpályámat építő fiatal felnőttként nem érdekelt egy olyan szakmai múlt, aminek akkor épp nem volt jelene. Nem beszélve arról, hogy én menekültem abból a helyzetből, mely szerint engem a szakmában X és Y lányaként ismernek, emlegetnek, tesznek valahová.

Tehát még életükben ki is zártam minden lehetséges szakmai kapcsolódást a szüleimmel, megmaradtunk a családi sztorizásnál, élőszóban vagy levélben, hisz fizikailag is „elfutottam” tizenkilenc évesen, amint végeztem a Balettintézetben. Olyasmit is csak utólag fogtam fel, hogy az Állami Balettintézet megalapítása egyben burkolt embermenekítést is rejtett magában. Lőrinc György önmagán és Merényi Zsuzsán kívül rögtön alkalmazta Szentpál Olgát, Roboz Ágnest, a zongorista Ferencz Paulát és másokat, akik aztán az ÁBI keretein belül balett-, társastánc-, néptáncoktatókként élhettek tovább, s a művészeti szemléletből is sokat átmenekítettek ott és akkor. Az elején például még volt Lábán-féle táncírás a balettosoknak stb. Most erre nem folytatnám, mert óhatatlanul csak hiányosan lehetne.

Szóval: erről órákat tudnék… De talán csak egy jellemző történetet még, ahhoz a kérdésedhez, Iván, hogy a szüleim most hogyan látnának. Amikor 1986-ban – a Tanztheater Wien, akkori független kortárstánc-társulat tagja voltam, Liz King vezetése alatt – apám több év után először tudta megnézni egy előadásunkat, csöndes megilletődöttséggel csak ennyit mondott: „Hát… mi is pont valami ilyesmit csináltunk akkoriban…”

Iván, én is az időszámításunk előttről kérdezlek először, tehát amikor még nem ismertelek. Ahogy mondtam: messzire mentem Budapesttől, de nem is volt semmilyen személyes ismeretségem azokhoz a körökhöz, ahol ti kezdtetek anno Kálmán Ferivel és a többiekkel. Én még Jeszenszkyről sem tudtam, ki is igazából, akit, ha most meg kéne nevezzem az elmúlt száz év tíz legfontosabb táncpedagógusát, közéjük sorolnék! Szóval pár hete revelációként hatott, mikor kezembe került Péter Petra tollából egy tanulmány, egy oral history interjú veled és Ferivel a kezdetekről, tele csupa meglepetéssel. Most nem sorolom fel mindet egyszerre, kezdjük a legnagyobbal, mert az érinti leginkább azt, ahonnan az én „modern” táncos irányváltásom akkoriban elindult, ráadásul nagyjából egy időben. Én ugyanis mindig azt hittem, hogy a Graham-technikát én „vittem be” az életedbe 1991-ben, amikor elkezdtem nálad tanítani. Erre kiderül, hogy ti a kis „laboratóriumotokban” már a hetvenes–nyolcvanas évek fordulóján Graham-filmet tanulmányoztatok, Árva Eszter tréningjeire jártatok, és az első tánctréning, amit kikísérleteztél/kikísérleteztetek, az végső soron így született, Graham spiráljait továbbgondolva. Úristen! Na, de a kérdésem: lehet ebből valamit látni, van róla felvétel?

A. I.: A végén kezdem: Igen! Ha valahol, akkor a Budapest Tánciskola Archívumában, ami jelenlegi, mondjuk negyven-ötven százalékos készültségében már elérhető a tanc.org.hu honlapunkról.

L. K.: Emlékszel még belőle elemekre, kombinációkra?

A. I.: Igen, például többek között volt egy Limón-féle „fall and recover up”-okba oltott, ellentétes karkörzésekből induló, forgásokig jutó spirál gyakorlat, egy lábkeresztezős grand battement és egy ölelős partneringmozdulat.

L.K.: Ha valaki ma a halántékodhoz szegezne egy fegyvert, hogy márpedig dolgozz ki egy tánctechnikai tréninget, az mennyiben különbözne ettől, illetve mennyiben hasonlítana erre?

A. I.: Hasonlítana. Ma is autogén tréninggel kezdeném, abból gurulnék, onnan gyorsulnék fel felállós, legördülős sorokba, majd tenduk, grand battement-ok, kilépések minden irányba, le a földre, vissza, forgások, chaînék, ugrások. Minden jobbra/balra, változó tempókban és irányokban, egyedül, párban, csoportokban, szétszedve és kombinációkban. Aztán koreográfiai feladatok, kis koreográfiák, végül strukturált improvizáció. Több időt hagynék a végén az átgondolásra, a rajzolásra, írásra, megbeszélésre. Lenne vagy két, két és fél óra.

Tánctechnika! Ezzel foglalkozom negyven éve! Mára nagyon leegyszerűsödött bennem a dolog:

1. Legyen egészséges! Ami árt, az nem tánc.
2. Jobbra/balra kell csinálni! Ami nem így van, az koreográfia vagy improvizáció. Abból is sokat lehet tanulni, de az nem tánctechnika.

A tánctechnika – még a kontakt és a partnering is – elsősorban engem céloz. Szemben minden mással, ami a kapcsolatteremtést, a művészetet, a hatást célozza. Lehet, hogy holnap már másképp fogom gondolni, lehet, hogy más tud már mást, de én nem látom, hogy a fenti fogalmaim szerinti tánctechnika nélkül lehetne reflektív, a tudat által ellenőrzött (tánc)művészetet művelni.

És most vissza a kérdésed elejére. Nem lesz rövid.

1979: a Stúdió K-ban már nincs szükség rám, belátom, eljövök, kiköltözöm a közösen épített házunkból, és bő fél évig gondolkozom, hogyan tovább. Egy Elek Judit-film kezdetben első (végül ezredik) asszisztenseként egy forgatókönyvet viszek Händel Edithez, és miután átadom, megkérdezem a híres balettművésznőt: gyerekkoromtól mozgok, elég ügyes vagyok, torna, színház, tanítottam is színészeknek mozgást, ha netán tánccal akarnék foglalkozni, hogyan kezdjek hozzá? Megkérdezi, hány éves vagyok, mondom, huszonhét. Rávágja: sehogy! Hová mehetnék? Sehova! Aztán végül azt mondja, Jeszenszky az egyetlen, ahová „ilyenek” is mehetnek.

Végigülöm az összes tréninget, mind balettel kezdődik, és a végén van kis más, például „jazzbalett”. Járhatok-e heti kétszer a balett utáni rész félórájára? Persze. Egy hét múlva már minden órán ott vagyok az elejétől a végéig, kezdő, haladó, balett, jazz, „bólogatós” tréning. Aztán ez így megy három-négy éven át. Folyik a víz a hosszúkás terem ablakain télen, mert néha tízen, néha harmincöten állunk a rudaknál.

Lőrinc Katalin Mats Ek Négy évszak című koreográfiájának Tél tételében (Cullberg Ballet, 1978. december). Fotó: Lesley Leslie-Spinks

Sok olyannal izzadtam ott (a trikót kísérletképp befőttesüvegbe csavartam: 0,5–1 liter/90 perc), akik később a tánc(tanítás) különböző területein még évtizedekig jelen voltak: Kálmán Feri a legfontosabb, akiről még lesz szó. Oda járt Frenák Pali (tavasszal olvastam, hogy Kossuth-díjat kapott idén), Földi Béla, Berger Gyula, a Bakó testvérek, Géza és Gábor, Fincza Erika, a Prókay lányok, László Mónika, Török Joli, Kriszt Laciék, Egerházi Attila, és persze Zákány Magdi, aki az előtáncos volt, és még sokan a későbbi kortárstánc-világból, sokan az estéből és az éjszakából, táncosok, tanárok, koreográfusok… sokan.

„Jesza”, a „Mester” vagy „Mesti” mindenkivel szót értett, és mindenkinek azt adta, ami kellett neki. Fix tréningek voltak, de időnként megkért pár embert, hogy rajtunk teszteljék a kísérleti tréningjeiket. Mi meg elhívtuk őt az Új Tánc Klubunkba, hogy meghallgassuk elméleti kísérleteit, balett-terminológiáját, tapasztalatait… Szóval komolyan vett minket, és mi is őt. Szemben majdnem mindenki mással.

Kati, amikor édesanyádat, Merényi Zsuzsát megkérdeztem, hogy tornász múlttal, tíz év színházi gyakorlattal, két-három év rendszeres napi tánctréninggel, mozgáspedagógiai tapasztalattal, bölcsész-pedagógus diplomával a zsebemben hogyan szerezhetnék tánctanári diplomát, ő szintén nagyon barátságosan közölte: sehogy, mivel a balettintézeti pedagógusképzés Vaganova-alapú, és annak szól, aki elvégezte ott a kilenc évet, és azért tanítják, hogy legyen tanár utánpótlás a Balettintézetben. Ennyi! Nem volt ebben semmi személyes, ez volt a helyzet. Ez egy tökéletesen zárt kaszt volt, és részben az ma is. Kilenc év balett, vagy négy-öt év balettalapú néptánc később. Nem arról beszélek, hogy jó volt ez, vagy rossz, hanem hogy kulturálisan ez volt a paletta. Körötte csend… Te innen menekültél Pécsre meg Angliába, Svédországba. Mi meg évekig nem mertük táncnak hívni, amit csináltunk. Ezért hívtuk eleinte „kreatív mozgás”-nak.

Voltak (1) a balettművészek, (2) a gyengébbek átmehettek a néptánc szakra, (3) és voltak az amatőrök. Dózsa Imre nemes egyszerűséggel ezt így fejezte ki: a balettcipős művészek, a csizmások és a „gombamód szaporodó mezítlábas amatőrök”. Körtvélyes Géza nem engedett be a Táncarchívumba. Fodor Antal feladata volt, hogy ez örökre így is maradjon, mindent meg is tett ezért, de az idő csak részben igazolta erőfeszítéseit. Volt olyan év, amikor minden tánccal kapcsolatos pozíció Dózsa kezében összpontosult: Opera, Balettintézet, Táncszövetség, kuratóriumok. „Minden tánc alapja a balett.” Ezt a legtöbb hivatásos táncos ma is így gondolja. Ez volt a szakmai bázis.

Mivel szerintem semmit nem lehet vagy érdemes csinálni valami ellenében, kerültem ezt a világot, de előítéletek nélkül fogadtam, ha bárki közeledett. Vannak körök, ahol én már konzervatívnak számítok, amikor azt gondolom, hogy sokféle tánctechnikát kell tanulni a hivatásos táncosnak, és ezek között – ha van képzett, előadói rutinnal is rendelkező, nyitott szemléletű mester – a balettnek is lehet helye. A mi iskolánkban volt is: Bretus Mária, Szőnyi Nóra, Händel Edit, Fekete Hédi, Kováts Tibor, Kun Attila, Várnagy Kristóf. Büszke vagyok rájuk. Még te is tanítottál balettet nálunk, de inkább kellett a Graham-technika, mert abban nagyobb volt a hiány.

A néptánc világának egy része nyitottabb – sőt: kíváncsi – volt az újra. Kricskovics együttesében Árva Eszter Graham-tréninget tartott. Eszter – félig-meddig titokban, mert este négy „csirkét” táncolt A hattyúk tavában – a saját lakásán tartott Graham-órákat lelkes kis csapatunknak: Berger, Kálmán, Angelus. Györgyfalvaynál workshopot tartottam, és az improvizációs gyakorlatomból darabot csinált.

Szóval volt arisztokratikus elzárkózás, féltékenységből/irigységből fakadó aktív ártás és mennyiségileg talán kevesebb, de jelentőségét tekintve sokkal több érdeklődés, kíváncsiság, néha kis elismerés is. Például egyszer Éhn Éva mesternővel találkoztam az utcán, óvatosan köszöntem neki – láttam óráját –, ő pedig visszaköszönt, megállt, és évekkel azután, hogy Rozmárbál című szólómban (1986-ban) látott majd egy órán át táncolni egy kockában, azt mondta, hogy neki az furcsa volt, de komoly teljesítménynek tartja. Már nem igazíthat ki, kilencvenegy évesen meghalt.

Szóval nem véletlenül tartunk ott, ahol tartunk. A magyar tánc világa nagyrészt balett, kisebb részt néptánc alapokon áll, vagy nem rendelkezik rendszeres tánctechnikai alapokkal. Lehet így is. A tehetség sokkal fontosabb, mint a technika, de részint nehezebb így, részint könnyen eltévelyedik a művész, ha nem áll biztos technikai alapokon.

Ez a néhány epizód a nyolcvanas évek elejéről, a máig nyúló múltból talán túl sok is egy szakmai folyóiratba. Épül az archívum: honlap, kiállítás. Ami nem veszett el költözéskor, amit a lelkes portalanítók nem dobtak ki, az egyre szebben rendszerezve várja azokat, akiket érdekel majd.

Kortárs tánc, balett, Graham, Limón, néptánc – erre az öt, önálló tér-, idő- és dinamikai szemlélettel, illetve részben önálló pedagógiai módszertannal is rendelkező technikára lehet(ett) táncosképzést építeni. A hatodik, a kontakt – szerintem – nem is teljesen tánctechnika, több annál: kutatásmódszertan!

Graham-ügyben ma is úgy látom, Ms. Graham elindult egy úton, de már életében kőbe véste magát, és sem ő, sem más nem merte továbbfejleszteni azt, ameddig eljutott. Pedig volt és van benne ilyen potenciál. Máig nem fejlesztette egységes rendszerré senki – mi is csak elkezdtük, de elakadtunk, félbehagytuk – a gravitációt másodlagos referenciapontnak tekintő, a centrumból a spirális mozgások világába vezető technikát.

Akik a modernek után megpróbáltak technikát építeni, trendet és brandet építettek. Sok értéket igyekeztek rendszerbe foglalni, de valahogy nem törtek át, máig nem tisztultak le a posztmodern, a kortárs tánc világának tánctechnikái: countertechnique, Axis Syllabus, gaga, flying low, a harcművészeteken és néptáncokon alapuló képzések, ideértve a városi folklór csodáit is, és sok értékes, de világkarriert be nem futó kiváló (kis)mestert.

Mindenből tanulunk, és – ha pénz, dicsőség, hatalom el nem téríti a mestert a helyes útról – igazán csodálatos dolgokat is. De a közeljövő színpadi táncművészetének egy-egy iskolán, stúdión, mesteren túlmutató rendszerét nem látom, és szerintem más sem látja. Ha mégis, avasson be, kérem.

Az én téridő-dinamikára, gravitációra, anatómiára, kommunikációra épülő tiszta tánctechnikai rendszeremnek sem látom folytatóit, pedig sajnos egyetlen generáció túl sokra nem juthat. A kreatív szabadság és módszerek átadásában már inkább tekintem eredményesnek a munkámat, de ott sem csinál egy fecske nyarat.

Hosszúra nyúlt a válasz, de majd meghúzzuk, ha kell.

A te esetedben is igaz, Kati, hogy amit csinálsz, az a balett-tanulmányaidon alapul. Miben tértél el, és miben szerettél volna eltérni?

L. K.: Máris válaszolok, de előbb két dolog az általad mondottak kapcsán., Az egyik Grahamről: nem, nem ő véste magát kőbe, hanem a bigott utódok tették ezt vele (akik közül nagyon sokan voltak képesek ezt a stílust olyan mértékben gyakorolni, hogy bárkivel megutáltatták). Ez történhet egy technikával, amikor a lelke: a „feltaláló” személyisége kihal belőle. Graham tiltakozott a rögzülés ellen: nem engedte leírni a gyakorlatait, merthogy a „kortárs tánc” képlékeny, a testeken változik. „The only constant is change”, azaz „Az egyetlen állandó a változás maga” – idézte ő maga is Hérakleitoszt. Az utolsó gondolatodra pedig: én úgy látom, hogy most nem a technikák korát éljük, jelenünk a fúziók kora, a műfaji átfedéseké.

Lőrinc Katalin (1989). Fotó: Wolfgang Osterheld

És akkor a válaszom a kérdésedre. Mindig is a hátam borsódzott attól a tételmondattól, hogy „mindennek az alapja a klasszikus balett”, vagyis ha azt tudod, akkor utána mindent kirázol a kisujjadból. Hát, sok mindent pont azért nem tudsz kirázni a kisujjadból, mert annak meg egészen más az alapja. Tudom, miről beszélek, végigtapasztaltam. Kezdve onnan, hogy az operaházi színjeles balettvizsgám után másnaptól elhagytam a balettszínpadot. Persze, egyértelmű (esetemben is!), hogy óriási kincs a test koordinációját, izom- és ízületi állagát s egyes mentális készségeit is tekintve, ha a klasszikus balett-technikát valaki komolyan elsajátította. Viszont ha arról van szó, hogy mutasd meg, ki van „odabent”, de kendő nélkül ám, akár elesettségében, csúnyaságában, tévedések és tévesztések lehetőségével; hogy találd meg a pillanatban azt, ami ott és akkor történhet, nem törődve azzal, hogy beleillik-e ez egy sémába – nos, ebben a balett számomra éveken át hátrányt jelentett. Nagyon sokat kellett tanulnom ahhoz, hogy olyasmit tudjak táncosként, amit bizonyos dolgok hiányában nem tudtam. Ezek a tartalmak sorrendben: a Graham, majd pici Limón, jazz és Cunningham után az Alexander-, a Pilates- és a Feldenkrais-módszer, jóga, tai chi, kontakt improvizáció, Laban-mozdulatanalízis – és persze rengeteg más tapasztalás.

Vallom, hogy egy táncosnak (és főleg a táncot oktatónak!) ilyen tudástartalmakra a balettel azonos mértékben van szüksége. Még akkor is, ha „tisztán” balettművész az illető. Ha van még ilyen. Mert együttes már nincsen! A Párizsi Operában Akram Khan is repertoáron van.

Amúgy a kondícióm tartása szempontjából mindig visszanyúltam a baletthez, egy kis rúdgyakorlathoz (amihez egy bútorszél is megfelel), ahogyan még ma is teszem. Miután harmincévesen „meguntam” a társulati létet, és a „szabadság” mellett döntöttem, némi nemzetközi szólótáncolás, koreografálgatás és workshopolás közepette megszületett az első gyerek. Onnan kezdve kizárólag a tanítás volt, majd negyvennyolc éves koromban mentem újra a színpadra… Olyan időszakokban, amikor szükségét éreztem/érzem egy teljes körű karbantartásnak, egy kis Graham, jóga és gaga kiegészítéseként megragadom egy bútor szélét, és jöhet a tendu. (Emlékszem, Cambridge-ben egy hónapon keresztül laktunk olyan lakásban, ahol erre 1,5 x 1,5 méter helyem volt, meztelen gerendán.) Úgyhogy ezen a téren a vírus miatti karantén semmi újat nem hozott az életembe.

Párbaj, stúdiófotó (1990). Fotó: Wolfgang Osterheld

Iván, megengeded, hogy nagyot ugorjak, a kétezres évek elejére? A győri szakgimnáziumban vezettem a tánctagozatot, amikor te megalapítottad Magyarország első progresszív, kortárstánc-művészeti felsőoktatási intézményét. Sosem felejtem el, elhívtál a budai Angelika presszóba (talán valami suliszünet lehetett éppen), s előadtad a terveidet. Ámultam és bámultam – és lelkesültem. Aztán el is kezdtem ingázni, 2004-től kurzusokat adtam, majd 2006-tól stabilan hozzád jöttem vissza Győrből. Mire támaszkodtál akkor, mi és ki adott erőt, ötletet, alapot, biztonságot ahhoz, hogy ebbe belevágj?

A. I.: Jó ez a kérdés, és nem is akarok kitérni előle. Viszont egyszerűen nem tudok érdemi választ adni. Valahogy bennem nem így van az ilyesmi. Egyszerűen ez volt a következő lépés, meg lehetett, és ezért meg is kellett lépni.

Kiküldtem több száz levelet a szakma prominenseinek. Két-három levél, négy-öt szóbeli válasz jött, inkább telefonon. A skála ez volt: „hülyeség”, „belebuksz”, „lehetetlen”, „majd pont te”, „aggódunk érted”, „ennyiből lehetetlen”, „szurkolunk, de reménytelen”. A táncművészet világából senkire nem emlékszem, aki hitte volna, hogy ez lehetséges. Kivéve a tanítványaim és munkatársaim, akik „kábé” azt hitték, hogy természetes. Magánérdekű adalék, hogy 2005-ben ötvenkét éves voltam, gyerekeim hat-, négy- és egyévesek, de nem sínylették meg, valahogy rájuk is jutott energia és idő. Legfeljebb altatáskor néha én aludtam el hamarabb.

Téged mi tud arra késztetni, hogy olyasmikbe fogj, amiket harmincévesen nem tehettél volna meg?

L. K.: Az késztet, amikor látom, zsigerből, hogy kell. Na jó, de mi van, ha nem lehet? Hagyományosan tekintélyelvű egyetemeken a negyvenéves oktató is zöldfülűnek számít, még ne akarjon semmit jobban tudni. Az idő – bár én sok mindent nem akkor csináltam az életben, amikor szokás, például nem szokás harmincévesen félbehagyni egy táncművészi karriert, majd ötven körül újrakezdeni – észszerű rendező. Az oktatói pályámon volt is egy logikus sorrend, bár kíváncsiságom rögtön más irányba vitt azon a téren is, mint ahogy az „balettosként” logikus lett volna. (Istenem, szegény anyám, hogy könyörgött, hogy végezzem el a balettmesterképzőt, én meg csak legyintettem, hogy az engem nem érdekel, Graham-oktatásra „szakosodtam” azonnal.)

Ahogy egyre több mindent láttam, szívtam magamba a tapasztalatokat nemcsak külföldön, de itthon is – elsősorban a te iskolád működése adta a legnagyobb stimulust, valamint az, hogy Szabó Gyuri bevont engem az akkori Műhely Alapítvány tevékenységébe –, egyre biztosabb lettem abban, milyen irányokban kéne a dolgokat máshogy csinálni. „Zöldfülű koromban” csak háttérben: pedagógus- és felnőttképzéseken, workshopokon oltottam a leendő kollégákat elvekkel, közben 2001–2006 között Győrben tagozatvezetőként tudtam kipróbálni és sikerre vinni egy csomó mindent. Ott én voltam a legidősebb a tanári karban a negyvennégy évemmel, amikor odamentem, szóval már nem minősültem zöldfülűnek, ott volt némi lépésszabadságom.

Viszont 2016-ban egyszer csak éles helyzetbe kerültem az MTF-en. Hirtelen át kellett vennem a Moderntánc Tanszék vezetését, és nem hezitálhattam, mert nagyon is „helyzet” volt. És léptem, ahol kellett, s ahol lehetett. Nemcsak azért nem rúgtak ki emiatt, mert már öreg voltam, és lett némi tekintélyem, hanem mert – az évek adta tapasztalatok, bizonyítékok birtokában – valószínűleg valami eltökéltséget mutathattam, amitől hihetőnek látszott, hogy ez oké lesz. Sosem felejtem el, amikor 2017 tavaszán Szakály Gyuri rektori irodájában elővezettem az intézmény minden hagyományát felrúgó „modernes” vizsgaperformansz tervét. Első reakciója ez volt: „Hááát, ilyet nálunk nem szokás.” Majd némi szünet után finoman megvonta a vállát, és halkan csak ennyit szólt: „Csináld.” (Zárójelben: sok-sok évvel anyám halála után, már oly sok mással felvértezve, elvégeztem a balettmester szakot is. Anyám megint csak mosolyog.)

Iván, biztattál, hogy nyugodtan tegyek fel provokatív kérdést. Erről nekem egy másik kérdés jut eszembe, amit nekem szoktak feltenni: „Hogyan lehet az, hogy te még nem vesztél össze az Ivánnal?” Erre azt szoktam válaszolni: mert szeretem, zseniális ember, aki a saját zseniális építményeit a kommunikációjával képes rombolgatni, de teljesen sosem fog neki sikerülni szerencsére.

Sokszor nem adtam neked igazat a közös munkánk során, de azért, mert én más alkat vagyok. Főleg azon tudtam csodálkozni, hogy az egyik legliberálisabb ember, aki a szabadságot a művészeten belül is alapvetőnek tartja, hogyan tud olyan diktatórikus módon megnyilvánulni, ahogyan azt ott, a Goliban olykor a szemem előtt láttam. De akkor is inkább féltettelek, meg az ügyet féltettem: hogy ne vadítsd el a srácokat. Azokat, akiket fantasztikus értékelvek alapján gyűjtöttél magad köré, hogy aztán egyik-másik menekülőre fogja. De megértettem, hogy te ezt így tudod csinálni, és valódi sikereket érsz el így, sőt!

A. I.: Örülök, hogy sikerült valami „provokatív” kérdést „provokálni”, előhívni belőled. Úgy látom, te is úgy interpretálod, mint – szerintem helytelenül és bántóan – a legtöbben, akik „szörnyű tetteimet” „elnézik”, mert a „jó” hatások erősebbek, a „rosszak” sem tudják lenullázni azokat. A „felületi”, „csak kommunikációs hiba” „elnézhető”, el kell tűrni a sok jóért cserébe. Rosszabb a helyzet. Nem kérek ebből a megengedő elnézésből.

Én úgy értem, azt kérdezed – a magad módján –, hogyan egyeztetem össze magamban a szélsőségesen kooperatív és szélsőségesen konfrontatív, a demokratikus és diktatórikus magatartásformákat, értékeket. Erre több válaszom is van:

Angelus Iván és María del Carmen Hernández az El primer (Az első kettős) című duettben (1991 január, Teatro Mella, Havanna). Fotó: Carlos del Valle / Budapest Tánciskola Archívum

1. Pedagógiai értelemben az én gyakorlati alapú gondolkodásom nagyon különbözik a ma átlagos családi és iskolai pedagógiától. Radikális, siker- és célorientált. Maximalista és emberséges! Energiaigényes: tanulótól és mestertől egyaránt sokat követel. Több tudás többet ér! Motiváció + társak + munkaterv + sok munka + összegzés… majd újra a motiváció. Jó sebész nem vagdalkozik, de nem is a felszínt karcolgatja.

2. Szakmai értelemben – mint mondtam – foglalkozásomra nézve „színházi ember” vagyok. A színház szituációból van. Ha a színházi szituáció nem konfliktusos, nem drámai, akkor unalmas. Nem szerencsés az a néző, aki konfliktuskerülő rendezők színházát nézi. A színház nem szít álkonfliktusokat, de lehatol a valódi konfliktusok mélyére, és ad absurdum – a végletekig – követi a lehetséges következményeket. Az a színház, amelyik nem ilyen, nem tart kristálytükröt ember és társadalom elé.

3. Pszichológiai értelemben ez empátia és tolerancia arányának kérdése. Azt hiszem, nagyon sok és részletgazdag empátia társul bennem minimális toleranciával. Ez ritka kombináció. Szerintem konstruktív. Szimmetrikus energiákat igényel: nem hasznosabb és nem fájdalmasabb másnak, mint nekem.

4. Érzelmi háztartás szempontjából ahhoz, hogy hatékony pedagógus, művész, ember legyek, le kellett tennem arról, hogy „valamit valamiért” tegyek, ideértve a pénzt és a szeretetet is. Örülök, ha valaki könnyen, nem keservesen dolgozik velem, és értékeli, amit csinálok, de semmit sem teszek azért, hogy szeressen. Igaz, én sem várok el hasonló „ellenszolgáltatást”. A nehézséget a tanítvány – érthető, de felesleges – belső ellenállása, az (ön)bizalom hiánya okozza. Én (már) bízom magamban és a partneremben, kivéve, ha a partner nem bízik saját magában. Ilyenkor nehéz, de akkor sem reménytelen. Senkit nem „dobozolok”, magamat sem, szeretem a változást.

5. Történeti értelemben anyám határtalan maximalizmusának és végtelen szeretetének köszönhetem, ezeket ő konfliktusmentesen egyeztette össze magában, és én – néha nem fájdalommentesen, de sikeresen – megtanultam tőle.

6. Személyes értelemben: könnyen. Ez nekem így természetes. Rajtam kívül keveseknek az, sokaknak jelent viszont nehézséget vagy akadályt. Pedagógiai axióma, hogy minden iskolai folyamat alapja a tanítvány – írásban, munkatervben is deklarált – motivációja. Remélem, sose lépem túl ezt a határt. A mester kudarca, ha bármit jobban akar, mint a tanítványa. Nem tudtam ezt kezdettől, de hamar beláttam. Katartikus pillanatokat éltem át azokkal, akik egy ponton békében el tudták engedni a korábbi céljaikat.

Nemegyszer mondtam, hogy a mi iskolánkban az összes tanár rendkívül népszerű a tanítványok körében. Kivéve én! De az ő sikereikhez kellett az én konfliktusvállalásom is. A kérdésedben is említett eredmények segítenek kitartani az itt leírt, sokszor népszerűtlen magatartásom mellett. Azért ma sem az engedelmes nyuszikkal vagyok jó viszonyban.

Te gyakran keresed fel a kedvenc tanáraidat? Kevésbé fontosak, ha nem?

L. K.: Kedvenc tanáraim… Györgyfalvay Katalin, Molnár Pubi – pedig ők csak helyettesítettek, ráadásul néptáncon, ami alapjában engem akkor, kamasz koromban még nem is nagyon érdekelt, de egyszerűen ők érintettek meg a személyiségükkel. De sosem mertem nekik elárulni, amíg éltek. Karen Bell-Kanner pedig, aki tizennyolc éves koromban a kurzusán meglátott, átsegített engem abba a világba, ahová inkább tartozom, majd 2004-ben bekövetkezett haláláig követte az utamat. Ez is mutatja: nem is annyira azoktól tanultam, akik tanítottak, hanem akik valamilyen tapasztaláshoz hozzásegítettek. Amúgy ilyen Szabó Gyuri is, és ilyen vagy te is. És ilyen számtalan tanítványom.

De még vissza ahhoz, amit a sikerességedről mondtam, Iván. A mostani Lábán-díjad mögött Lábán- és egyéb díjas volt tanítványaid tömött sora kígyózik. Hód Adriék generációjától Varga Csabáékén keresztül Oberfrank Rékáék évjáratáig. Meg tudnád fogalmazni, hogy oktatásvezetői módszereidben melyek azok az elemek, amelyek elősegítették, hogy a tanítványaid – változó körülmények mellett is – sikeres individuumokká válhassanak?

A. I.: Igen, ez az egyetlen célkitűzés: váljanak a tanítványok sikeres individuumokká. Belőlük és magamból kell kiindulni, nem az elvekből. Pedagógiai Alapvetés címen legutóbb tavaly novemberben kellett összefoglalnom a pedagógiai módszereinket, az anyag a BKTF hivatalos dokumentumai közt megtalálható a honlapunkon, de az 1998-as Táncoskönyvben is benne van a lényeg.

A „BuTi”-sok a Lábán-díj nomináltjai és nyertesei közt elfoglalt helyéről Péter Petra tánctörténész, kutató rendelkezik alapos kimutatással. Akit érdekelnek a részletek, őt keresse!

A számok és tények ismeretében én úgy látom, hogy a Lábán-díj kuratóriuma egy létező közönség szempontjait reprezentálva és orientálva elég reális tükröt tart az innovatív táncművészeti szcéna elé. Ebben – szemponttól függően – nagyjából harminc–hatvan százaléknyi arányban érzékelhető a Budapest Tánciskola hatása a magyar kortárstánc-kultúrára. Az európai lenyomatot jelző Aerowaves-listákon hasonló arányban reprezentálja ez a kör a magyar kortárs táncot.

Mint az egyetlen kifejezetten erre a területre szakosodott iskolától ez az arány szerintem elvárható eredmény. A volt diákok vagy akár az én alkotói munkám személyes sikere fontos, de még ennél is fontosabb, hogy az iskola nagyban hozzájárult magának a hazai kortárstánc-kultúrának a létrejöttéhez. Én ennek a múltnak az elismeréseként tekintek a mostani különdíjra. Számomra ennél is fontosabb – ez jutott eszembe először, amikor értesültem a díjról –, hogy a kortárs tánc és a cirkusz fúziós képzésére irányuló munkánk legitimációját látom benne, de legalábbis az erre irányuló széles körű bizalom jelének tekintem. Igyekszünk rászolgálni.

L. K.: De jó, hogy említed ezt, a jelent, mert gondolom, aki ezt a beszélgetést olvassa, azt kérdezné legszívesebben: jó, jó, Iván életműve, érdemei… de mi van vele most? Hogy megy neki a cirkusziskolás kombináció, mit lehet erről tudni? Keveset hallani róla. (Nem, nem én kérdezném, mert olyan ez, mint amikor megkérdik tőlem: hogy vagy? Amire szinte lehetetlen érdemben válaszolni.)

A. I.: Miért ne lehetne? Az életmű meg az érdemek csak mint tapasztalat segítenek a jelenben. Legalább annyi bizalom, mint irigység jár a múlttal, ami nem annyira engem minősít, hanem a hozzám viszonyulók értékválasztásait.

Én ma nagyon jól vagyok. Nagy élmény a családom. A gyerekek mindjárt kiröppennek. Azt csinálom (velük), amit gyerekkoromban a szüleimmel megszoktam. Sok nem versenyszerű sportot: erdőben járok, evezek, korcsolyázok, síelek, úszom, amit épp lehet. Új, hogy pár éve a gyerekeimmel teniszezem, amíg lehetett, jártam kicsit műugrani, ilyesmi. Gombász szakellenőr tanfolyamra járok. A táncolásból a chi kong, a tai chi, a relaxálás és az önismeret/öngyógyítás maradt. Segítek nekik, ha kérik, rájuk hagyom, ha nem. Tökéletesen megbízom bennük.

Szakmailag is arra vágytam, hogy ne én kezdeményezzek, hanem engem hívjanak. Török Feri elhívott az 1945 című filmbe. Azt élveztem csinálni, ott is leginkább mozgok (megyek). Ha táncolni hívnának, és tetszene, azt hiszem, a magam módján össze tudnám rakni magam. Irigyellek is, hogy téged állandóan hívnak ma is.

Amikor úgy döntöttem 2018 őszén, hogy – mert elfogyott a levegő – lassan bezárjuk az iskolát, sok tervem volt. Szerencsére nem vágtam bele az exkluzív idegenvezetésbe, idegenforgalomba, művészeti és életformaworkshopokba, ennek a járvány nem kedvezett volna. Próbáltam főiskolai curriculum- és szervezetfejlesztési tapasztalataimat hasznosítani itthon és külföldön, de senkinek sem kellettem.

Aztán hónapok teltek el, mire észrevettem, hogy az egyre aktívabb „cirkuszosok” pont ezt várják tőlünk: egy szélesebb képzési kínálatú iskola új tantervének és szervezetének megteremtését. A tánc a cirkuszművészettel szinergiában termékenyül és termékenyít. Szimbiózist épít a két művész szakot kiegészítő pedagógiai, technológiai, szervezési, elméleti és esélyegyenlőségi szakokkal.

Ami négy évtized alatt spontán létrejött, azt most Péter Petrával és Reidl Kamillával rendszereztük, leírtuk, ha kellett, szakmai segítséget, szupervíziót kértünk és kaptunk. Dolgozunk a jogi, adminisztratív integráción. Halad a dolog, nagy a bürokrácia, de az is válságban van szerencsére – vagy sajnos, majd kiderül. Hál’ isten mindenhol vannak normális emberek, általuk működik, ami működik.

Nincs titkunk, mindenről hírt adunk a honlapunkon. Kevesen olvassák. Tudom, mert rákérdeznek, mint te is, pedig oda van írva. Ugyanakkor nincs mit nagydobra verni, menet közben vagyunk. Különben is, ha bármit mondunk, az a közbeszéd fekete-fehér sakktáblájára hullik, miközben valójában mi egy egészen másik játszmát játszunk, és a táblán csak az árnyékunk látszana, azon acsarkodnának, nem a tényeken. Épp ezért feladatunk, hogy egy kétdimenziós, kétpólusú világban felmutassunk egy sokdimenziós alternatívát. A táncban is a 3D gondolkodáson dolgozunk rég a síkrajzolatú, történetmesélő látványszínház helyett. És a cirkusz – szó szerint – még tágabb dimenziókat nyit ehhez. Most, a „próbaidőszakban” kevés a hír, majd a „premier” után, ami még odébb van. 2022-re vagy 2023-ra lesz látható az eredmény. Persze addig lehetnek pozitív vagy negatív csodák.

Miért, te, hogy vagy?

Lőrinc Katalin saját koreográfiájában, a Sziklaképekben (1989). Fotó: Ágoston András

L. K.: Amikor felriadok az éjszaka közepén arra, hogy fogalmam sincs, hogy lehet ezt vagy azt megoldani, vagy meg kell fogalmaznom valamit X-nek, hogy világos legyen, de ne vegye támadásnak, vagy hú, ez és ez lemaradt, és lehetetlen bárhová bepréselni, prés, prés, prés, és egyáltalán: most nekem aludnom kéne… Aztán reggel felkelek, megiszom a kávémat, és kicsit csodálkozom, miért csináltam én ebből vagy abból akkora ügyet – és megoldom. De már kora estére nagyon elfáradok. Tanítok online, örömmel, és az óráimra mindenféle érdekes feladatokat találok ki, amelyeket persze nem lehet jól megoldani élő videóval… Ez a felfedezősdi nagyon időigényes, de megéri: olyan képességeket tudok fejleszteni 15–25 éves tanítványoknál (ja, meg saját magamnál!) így, amire jelenléti oktatásban nincs módom, de most ezt nem fejtem ki, mert az egy másik cikk lenne. Végzem a tanszékvezetői feladataimat, amelyeknek a vezetői része nyűg, viszont ami szakmai tartalom (például a kollégákkal közösen újragondolni a tánctörténet-oktatás didaktikai szempontjait, meg ilyenek), arra kihasználom e rövid időt még, ameddig csinálni tudom. Hogy meddig? Gondolom, alanyi jogon megtehetem, hogy publikálom: lenne plusz egy tanévem a nyugdíjkorhatárig, de arra kértem a rektort – akiben nagyon bízom, és akit a legtöbb olyan lépésben támogatok, amiről tudom, hogy ellenszélben teszi, vagy amit nem pont úgy gondolok, ahogy ő, de tudom, hogy adott helyzetben neki van igaza –, hogy erre térjünk vissza akkor, amikor kiderül, kik fogják alkotni az alapítványivá alakított MTE kuratóriumát. Lehet, hogy mire ez az írás megjelenik, ez már meg is van.^[1] Az alapítványiságról itt csak egy beszúrást: normális esetben rendkívül praktikus és etikus forma, ideális – és gazdaságilag is megalapozott – esetben egy egyetem rögtön ekként is jön létre! De talán fölösleges ismételnem – amit belülről láttam, mert 2020 júniusáig óraadó oktatója voltam az SZFE-nek –, az a mód, ahogy azon a kora nyáron azt a Színmű esetében „előkészítették”, nagyon nem volt rendben.

Ami az én gyermekeimet illeti: ők is majdnem kiröpülve, sőt, életvitelszerűen már egyik sem lakik velem, értük most leginkább folyamatosan izgulok.

A. I.: Neked mi a véleményed a Lábán-díj intézményéről?

L. K.: A Lábán-díjban az a jó, ami az Imre Zoltán-díjban is: semmilyen (szakma)politikai hatalom nem képviselteti magát benne, és nem jár pénzzel. Olyan grémiumok javasolnak és döntenek, amelyek nem érdekeltek a díjban – szemben a fontosabb állami és össz-szakmai díjak odaítélésével –, és szép csöndesen, szakmai berkekben kerül kiosztásra. Nekem ezek a tényezők garanciák arra, hogy emögött valódi értékítélet lehet. Mondjuk, a huszonhárom éves fiamnak is igaza van, aki, mikor ezeket elmondtam neki, azt válaszolta: elég baj az, hogy így le van sajnálva a kortárs tánc, és hogy nem lobbizik ki magának igenis egy pénzzel is járó, fontos díjat. Fiam for president.

És neked mi a véleményed róla?

A. I.: Szerintem ez egy igazi win-win játszma. A kitartó kurátorok saját kezdeményezésükre, a dolgos díjazottak pedig szintén szabad akaratukból végtelen sok energiát fektetnek a dologba, és ha nyernek, munkalehetőséget nyernek. A közösség haszna, hogy nem érdekek, hanem értékek mentén segít eligazodni a világban.

^[1] Meg is van, de nem amiatt nem töltöm ki a következő tanévben a megbízatásomat, hanem azért, mert a rektor bejelentette, hogy július 31-ével lemond pozíciójáról.