Alföldi Róbertnél a színház otthon van. Ha azt akarja, hogy nevessünk, nevetünk, ha drámai csendet akar, az lesz, ha bevon a játékba, amelyben épp egy színpad nagyságú torz valóságban látjuk a jelent, megtapsoljuk magunkat. Mindehhez most új műfajt talált ki, a frivoljátékot, mely érzékenyen reagál a közéletre, de szatírája nem torpan meg a „cukrozott epénél” (ahogy Kosztolányi írta a pesti kabaréról), hanem eljut az obszcénig, amely ösztönös-szégyenkező nevetésünkkel pirít ránk. Az Átrium bemutatója, a Frivol, dacára a jól kivitelezett poénoknak, nem oldoz fel térdcsapkodós nevetésekkel, mert minden felröhögés szorongást is kelt egyben. A frivoljáték csak nekünk készült, máshol nem is nagyon értenék, épp ezért igazi couleur locale, tele meglepetésekkel ─ viccel és főleg tragédiával. Már csak azért is, mert egy hagyományőrző formanyelv, a néptánc nyelvén szólal meg. Kortárs néptánc előadás sincs azonban autentikus zene nélkül: a 18-as karika alá Pálházi Bence Bandája húzza a talpalávalót. 

Alföldi Róbert–Vári Bertalan: Frivol. Fotók: Mészáros Csaba

Az „explicit színházi tartalom” másik fő alkotója Vári Bertalan koreográfus, a Varidance Társulat vezetője. A társulat táncművészei a magyar néptánchagyományból kiindulva hoznak létre kortárs előadásokat, hangsúlyozva, hogy a tradicionális néptánc nem muzeális érték, hanem ma is élő, koreografálható formanyelv. A Varidance művészei ezt nem „csak” néptánctudásukkal bizonyítják, hanem egyéni karakteres jelenlétükkel is, amely elengedhetetlen része Alföldi frivol színházának, hogy jól látható ellentéteket tudjon még drasztikusabban kiemelni.

Rögtön így van ez az első jelentben, amikor az áldáskérés magasztos áhítatát az undor szakítja meg: az emberekhez, a gondolataikhoz, az életükhöz fűződő megalázó elutasítás. A mozdulatok karikírozottan feszes merevsége nevetésre ingerel, de a daráló jelenléte a közelmúlt sötét eseményeit idézi. A rendező ezt követően rövid „pihenőt” ad a nézőknek, miközben az előadás címéhez méltó sikamlós antréval mutatja be a lány és a fiú csapatot, akiknek személyre szabott öröme a játékban lényeges humorforrása a jeleneteknek. 

A színpadi helyzetek fontos mozgatórugója a néptáncba koreografált szituációk tabutörő jellege. A lendületesen maszkulin férfi össztáncot követő párbajszerű acapella duett után olyan összhang alakul ki a két szereplő között, amelyet az őket körülvevő, kőbe vésett nemi szerepeket képviselő közösség elutasít. A csúfolkodó kirekesztés infantilizmusát a fenyegető kitaszítás támadásai váltogatják, míg végül a pár játéktérből való kilökése után visszaáll a többség által elfogadható „rend”. 

Az előadás elgondolkodtató drámai ívekben tárgyalja a legnagyobb vihart kavaró „Isten, haza, család. És ami mögötte van” társadalmi-közéleti problémáit. A húsvéti jelenetbe idő előtt egy vad bacchanália tör be pár mozdulatra, hogy később az erőszakot átélt nők körtáncává váljon. Kibontott hajjal lázadnak, intim összekapaszkodásukkal mintha bezárnák a körükbe a megaláztatás fájdalmát. A tenyerek és a karok találkozási pontjain keresztül áramoltatják egymáson át a ki nem mondottakat, hogy megszabaduljanak a szégyenüktől. Érdekes áthallása a jelenetnek, hogy a hagyományos falusi szokás szerint a „karikázás” vagy „sergés” közben a lányok zene nélkül énekelnek és a körből a férfiak szólítják ki őket, hogy párostáncba kezdjenek velük, ekkor indul el a zenei kíséret. Vagyis a körtánc a lányoknak egy passzív szerepet engedett, amelyben ők vártak a férfiakra, míg ebben az előadásban a körtánc a nők összetartozását, a trauma feldolgozását és túlélését szimbolizálja. 

Megható epizódja az előadásnak a beöltöztetés-jelenet. A hajadon lányok búcsúk, húsvét, farsang és egyéb ünnepek előtt a falvakban valóban egymást öltöztették. Ebben a frivol játékban azonban ─ ahol a jelenet épp arra irányul, hogy a szituációban nincs semmi frivol ─ egy új lány érkezik a csoportba, akinek a létjogosultságát senki sem vonja kétségbe, épp azért, mert ő annak érzi magát. A szertartásosan ünnepélyes jelenetben egymás után érkeznek a ruhadarabok, az öltöztetés mozdulatainak természetes egyszerűsége magától értetődően mond ellent a tabuknak és a kirekesztésnek, azáltal, hogy jól láthatóan lépésről-lépésre bemutat egy folyamatot, melynek végén megkülönböztetés és megkülönböztethetőség nélkül olvad össze a sortánc mozdulatainak nőiessége.

Az előadás pellengérre állítja a demagógiát, miközben kiemeli az értéket olyan helyzetekben, ahol ehhez ma bátorság kell. A másnak ítélt szerelem, a gyermekvállalás, a kirekesztés, az áldozathibáztatás, az eltitkolt erőszak elszenvedése, a nemváltás mind e frivol játék témái. Meglepő epizódok, amelyekben a rendező a végletekig feszíti a helyzetet, hogy hasson. Lehet, hogy túloz is, mert ordítani szeretne, de mégis inkább magyaráz, jól érthetően és „nagyra nyitott szájjal artikulálva” ütteti egy terhes nő hasát, hogy megmutassa, milyen érzés az áldozathibáztatás. Alföldi-Vári frivoljátéka egy szép új marketingvilág képével hagy magunkra minket, amelyben a képmutatás a beilleszkedés kulcsa. Aztán még egy utolsó nevetés következik a nézőtérről, melyet lassú sötét követ.

Mi? Alföldi Róbert–Vári Bertalan: Frivol
Hol? Átrium
Kik? Rendező: Alföldi Róbert Koreográfus: Vári Bertalan. Szereplők: Bánházy Eszter, Deák Bálint, Dunaveczki Éva, Hahn Jusztina Sára, Halmosi Dzsenifer, Hernicz Albert, Jaklics Liliána, Kecskeméti Gergely, Klemanovits Artúr, Perger Balázs, Péter Szilvia, Simon Gergő, Vári Bertalan, Végső Zsolt, Zolja Adél. Jelmez: Pető Kata. Kellék: Mertl Enikő. Sound design: Remete Marcell. Fény: Tóth Bertalan. Segédrendező: Bali V. Gergő. Produkciós koordinátor: Nyulassy Attila. Műszaki vezető: Czibor Attila. Produkciós menedzser: Studniczky László ‘Zsatyi’. Producer: Zsedényi Balázs. Dramaturg, produkciós vezető: Ugrai István.