Rég volt ilyen. Kis időre lebénultam az ijedtségtől, amikor a szerkesztőség felkért ennek az előadásnak a megnézésére. Halogattam volna még, mert magam előtt is igyekeztem titkolni, hogy Térey Jánosnak ezt a Jelenkor Kiadónál 2018-ban megjelent könyvét úgy egyharmadánál abbahagytam, s nem is szándékoztam kézbe venni a későbbiekben. Nem voltam büszke olvasói kudarcomra, hisz annyian írták, hogy ez a mű „csípős szatíra és kíméletlen kritika” az egész magyar művészi és értelmiségi létről. De mit tegyek? Szatíra akkor lenne, ha érzékelhető volna a szatíra szerzőjének két lábbal állása valami meghatározható állásponton, ahonnét dühe és haragja segítségével ábrázolja a neki nem tetszőket. Ez az álláspont nem érzékelhető, s a mű maga inkább csak mindenkire kiterjedő, fárasztó és bágyadt viszolygást sugároz, a kívülálló megvetését jelzi a körön belülieknek vélt emberhadat illetően. Részvétnek és szeretetnek nyoma sincs, méricskélő figyelem és ítélkezés van.

Káli holtak. Fotók: Dömölky Dániel

Térey, a maga elképesztő, fényképező memóriájának segítségével összegyűjtött élményanyagot rostálatlanul és majdhogynem szerkesztetlenül gyűrte bele ebbe a kitalációba. De vajon lehetséges-e ezt a – nagyon jó minőségű távcsővel vizsgált és rögzített – világot színpadra vinni valamiképpen? Hogy lesz ebből előadás? A szerző kényszeres mesélő, nem bírja nem elmondani, amit megőrzött vagy már kitalált, a történetnek egyetlen szerethető és útitársnak választható figurája sincs, akik meg vannak, azok mind okosabban beszélnek önmaguknál, írójuk meztelen mondandója szól belőlük, nem ők gondolkoznak. 

S akkor most itt van a Kamra életerős és színesen kaotikus előadása, ami az alapmű borzasztó terhe ellenére – működőképes. Mi történt?

A premier után mégiscsak elolvastam a könyvet, s most egyre életrevalóbbnak érzem Dömötör Andrásék vállalkozását. A Káli holtak című regény főalakja, az eseményeket naplószerűen elmesélő, ifjú sztárszínész, Csáky Alex (Tasnádi Bence), aki a fővárosi elit új színházának Hamletet játszó tagja, egy lazább pillanatában mégis elvállalja egy több évre tervezett tévésorozat, egy méregdrága horrormozi főszerepét. A forgatás során Csáky érzékeli, hogy az egész, neki pénzt és népszerűséget hozó ügylet valami egészen eget verő baromság, s kapaszkodni próbál saját színházi előéletébe, nem kételkedve az életveszélyes lila blöff, a megosztó, ám mégis nagysikerű, ide is, oda is magyarázható „trianoni Hamlet” előadásában. Hamarosan rájövünk, Csáky Alexnek inkább határozott színészi tehetsége és elég rendes alkalmazkodóképessége lehet, nem pedig minőségérzéke. Ahhoz képest sokat beszél. Követjük őt. A főhőssel kapcsolatban lévő, illetve az általa emlegetett rengeteg regényalakot mindössze nyolc színész – Rujder Vivien, Fullajtár Andrea, Bán János, Elek Ferenc, Takátsy Péter, Dankó István, Mészáros Béla és Vizi Dávid – kelti életre, virtuóz öltözések során (jelmez: Kálmán Eszter). Jutalomjáték lett mindenki színrelépése. 

Kettős kereszt formájára kiképzett, vörös filccel borított pást két oldalát üli körül a közönség (díszlet: Dömötör András, Kálmán Eszter és Szőllősi Géza). Elképzelni nem tudtam, hogy a rengeteg, terepen történő forgatási jelenetet miként lehet színpadra vinni. Hát úgy, hogy a kereszt fejrészén terepasztal formájában felépítették a teljes Káli medencét, játékkatonákkal, matchboxokkal, s most köré gyűjtik a rettentőre mázolt, vérivó „holtakat”, s a közönség feje fölé, kétoldalt kivetítik a zombiapokalipszis összes röhejes akcióját. Bodó Viktor Ledarálnakeltűntem című rendezése óta nem láttam ilyen izgalmas térhasználatot itt. Bejárják a Kamra minden négyzetméterét. Az elkészült videofelvételek gazdája Török Marcell, a vágó Nagy Réka, a remek ritmusban dolgozó operatőrök: Török Marcell és Kovács Bálint. A játék változatos zenei anyaga Vranik Krisztián és Vajdai Vilmos munkája. A jeleneteket sokszor dúsítják hatást növelő, sípoló, zúgó effektek – hang: Wirth Tamás. 

Bíró Bence és Perczel Enikő dramaturgi konzultációjának is köszönhető talán, hogy kimaradt a regény szinte minden külföldi vendégjátékkal kapcsolatos epizódja (zavaró is egy pillanatra, amikor Alex hirtelen egy pétervári „összejövésre” utal, eddig mintha nem kaptunk volna információt az éjszakai akció helyszínéről.) Kimaradtak a korszakot jelző hazai és nemzetközi merényletfajták, de megőrződtek és piros gombbal működtetve, ébresztő információkként helyzetbe hozattak a méltánylandó életismeretről árulkodó, kéjjel vagy ijedelemmel tárolt erotikus megfigyelések. Nagyszerű, rendezőileg briliánsan alkalmazott, ismétlődő formai elem, ahogy a való élet helyzetei, a klasszikus jelenetek és a horrordialógusok lépten-nyomon egymásra lapolódnak, vagy egyszerűen megrepednek és úgy folytatódnak.

A regényt olvasva a legtöbb jelenet után, de néha még közben is fölvetődik az olvasóban: „Igen. És?” Vagy még inkább: „Igen, Szörnyű. És?…”  Mert van abban sok igazság, amibe Térey beleakad. Van a regényben 8-10 olyan, égetően erős motívum, amiből dráma lenne építhető. De nem épül, felületi fecsegésbe oldódik a fájdalom. Az is igaz, hogy ütésálló lélek kell a művészi közegben való megmaradáshoz. Elképzelvén, hogy mi történhetett, amikor a színházat valóban ismerők találkoztak Térey állításaival, nem állom meg, hogy ne idézzem a mindenki által ismert, legendás József Attila anekdotát. Hosszan vitatkozott a költő valakivel, hogy a tenger kék, avagy zöld-e inkább. József Attila a zöld pártján volt, akadékoskodott, majd egyszer csak meggondolta magát, s így szólt: „Rendben. Kék. De nem úgy, ahogy maga gondolja.” S jó elképzelni, ahogy Dömötör meg Bíró, a Katona színészeivel együtt egyszer csak azt mondja: „…Á, dehogy. Várj! Mutatom.” S megszületik a jelenlegi előadás. Alkotói pózok és személyre szabott sündörgések fonadékán keresztül, a heroikus hülyeség horrorhullámain át is fölsejlik a vallomásos lényeg, mert az előadásban képes megmutatni magát a teljes fegyverzetben álló szakembercsapat, s a placcra kitett, vörösre mázolt fejszével kezdődő karikatúra készítése közben megszületik a színházcsinálás titkos és ironikus dicsőítése. 

Csak hallomásból tudom, mert nem láttam, épp vele egy sorban ültem, milyen volt Mészáros Béla, mint szerelmes súgó, de megborzadtam felkészületlen műsorvezetőjének tahóságán, s parasztrózsaszín fűzőben belejtő „Osrick”-jának shakespeare-i biztonságán. Tüneményes volt a most kissé mackós állapotban új alakját mutató Vizi Dávid mint segédrendező és mint tudálékos, görcsös dramaturgfiú. Mindig megrendít, ha Bán Jánost nézem, hogy ezt is tudja, sőt, még ezt is, meg ezt is! Megejtő, ahogy a járókeretes apa megformálása mellett odaadja magát a gárgyult vándorprédikátor alakjának. A valóban művelt, valóban tájékozott, tán tehetséges, ám velejéig cinikus rendező, Sulyok alakját sikerült megnövelni azzal, hogy Takátsy Péter játssza, nyomasztó fensőbbséggel, s olyan finoman, hogy szinte érezni az őt körüllengő, fullasztó illatú férfikölnit is. A csapat színházról és életről való közös tudásának nagy alakja lett a Gróf nevű igazgató, a játékában érezhetően helyi motívumokat is felhasználó Elek Ferenc fenyegetően erős megformálásában. A horrorfilmrendezővé avanzsált avagy lebukott Géza, Dankó István pattogó és billegő alakításában tán még irritálóbb, mint a könyvbéli, szabadkőműveskedő bohóc. Géza, ebben a lebutított formájában képviseli leginkább korunk szitaszövet lelkű, ügyeskedő sikeremberét. 

Rujder Vivien, Alex örök párját alakítva, számtalan alakban mutatkozik; ha kell, a színpaddal nő egybe, ha kell, a közönséggel. Most minden változatában azt a fajta színésznőt mutatja, akit nem annyira az eszéért, inkább a körötte derengő, megmagyarázhatatlan fény miatt szeretünk. Miközben továbbra is azt érzem, hogy ilyen ember nincs, mint akit Térey Alexként megírt, ha „leveszem a hangot”, vagyis elfedem Alex szövegének egy részét, igaz elismeréssel tudom fogadni Tasnádi Bence alakítását. Különösen a próbajelenetek siralmas rendezői instrukcióinak vételekor érződik, micsoda gyúrható, remek „anyag” lenne a főhős, ha méltó közegbe kerülne. Nagy feladat ez, korrekt módon megoldva.

Amikor Alexnek a színházi pszichológussal folytatott jeleneteihez értem az olvasásban, már hajnal volt, de olyan mértékű méltatlankodás kapott el, hogy teljes mértékben felébredtem. Szavát se hiszem ezeknek a dialógusoknak. Aztán arra gondoltam, milyen szerencsések is vagyunk. Mert Dömötör András és Bíró Bence alighanem ehelyett a mondvacsinált figura helyett alkotta meg az Alex Jászai-díjának plakettjéből előszökő „Szellem Jászai Mari” frenetikus figuráját, a múlt és a jelen művészi lelkiismeretét alakító, és emellett a hétköznapi továbbélés babonás közhelyeit mantrázó, delejes nagyasszonyt, akit – sok más alak megjelenítése mellett – mint egy jelmezben maradt, színészházi tyúkanyó, fekete díszruhában játszik a pompázatos Fullajtár Andrea. 

Térey adott annyit a magyar színháznak, hogy a Katona József Színház kötelességének érezze az időközben elhunyt költő utolsó, s ráadásul színházi témájú regényének bemutatását. Nem volt ez veszélytelen vállalkozás. Az eredeti művet, mint egy nem egészen kész hajót, menet közben, nyílt tengeren szedték szét és rakták össze a színházi alkotók. És nem egészen az a hajó érkezett meg, mint amit útnak indítottak. Viszont ez az újra ácsolt vitorlás képes volt befutni a kikötőbe – és taps fogadta.  

Mi? Káli holtak (Térey János regénye nyomán írta Bíró Bence és Dömötör András)
Hol? Katona József Színház, Kamra
Kik? Rendező: Dömötör András. Szereplők: Tasnádi Bence (Csáky Alex), Rujder Vivien, Fullajtár Andrea, Bán János, Elek Ferenc, Takátsy Péter, Dankó István, Mészáros Béla, Vizi Dávid. Díszlet Dömötör András, Eszter Kalman, Szöllősi Géza. Jelmez: Kálmán Eszter. Jelmezkivitelező: Böhm Katalin. Videó, operatőr: Török Marcell. Operatőr: Kovács Bálint. Vágó: Nagy Réka. Dramaturg: Bíró Bence. Konzulens: Perczel Enikő. Zene: Vranik Krisztián, Vajdai Vilmos. Fény: Lohár Antal. Hang: Wirth Tamás. Súgó: Schaefer Andrea. Asszisztens: Fejes Vera

Facebook Comments