„Belano azt mondta, hogy ezt elbasztuk, csak azért találtuk meg Cesáreát, hogy aztán elhozzuk számára a halált” – írja Roberto Bolaño Vad nyomozók című regényében. Kelemen Kristóf rendezésének ez a részlet az egyik leglényegibb eleme.

Bolaño egyik leghíresebb műve a Vad nyomozók^[1], amelyet saját bevallása szerint csak azért írt – és így volt ez az összes prózai alkotásánál –, mert el kellett tartania a családját. Különben költőnek tekintette magát, ám verses köteteket már a XX. század végének Mexikójában sem volt kifizetődő megjelentetni – ezt a Vad nyomozók című regény egyik elbeszélője, a kiadóvezető is egyértelművé teszi. A szerző leghíresebb munkái tehát csupán megalkuvásból születtek. Ezért is különösen fontos, hogy regénybeli alteregója, Arturo Belano és barátai kérlelhetetlenül ragaszkodnak elveikhez, és nem hajlandók semmiféle művészi megalkuvásra, egészen a végső kiábrándulás pillanatáig.

Radnóti Színház: Vad nyomozók. Fotók: Dömölky Dániel

De miről is szól a nyomozás? A regény három szereplője, Arturo Belano, Ulises Lima és Juan García Madero, akik a zsigeri realisták költői irányzatához tartoznak, úgy döntenek, hogy felkutatnak egy eltűnt költőnőt, minden zsigeri realista ősanyját, Cesárea Tinajerót. A költőnő figurája olyan számukra, mint a Kishercegnek a dobozba rejtett bárány: fontos, hiszen bár legendákból ismerős alakja, egyetlen műalkotását sem ismerik. Cesárea alakja egy megfejtendő rejtvény, amelynek lényegében az a tétje, hogy létezik-e egyáltalán művészet. Sándor Júlia dramaturg és Kelemen Kristóf rendező közös munkája ezt a kérdést hangosítja ki a monumentális méretű regényből, és minden mozzanatot ennek rendel alá.

A legfontosabb ilyen mozzanat az előadás vége, illetve az a rendezői döntés, amely kissé elhomályosítja a végkifejletet. A regényben ugyanis Cesárea Tinajerót a három költővel utazó, vagyis inkább menekülő Lupe nevű prostituált stricije gyilkolja meg. Az előadás alkotóinak ezzel szemben sokkal fontosabb volt az a kiábrándító pillanat, amikor a hosszas keresés után a fiatalok végül megtalálják a költőnőt a Sonora-sivatagban, aki elhízva, megöregedve kétkezi munkát végez, és nyoma sincs rajta a fennköltségnek. A színházi változatban nem teljesen egyértelmű, hogy ki gyilkolja meg Cesáreát. Elképzelhető, hogy a csalódott és kétségbeesett Belano az, és éppen ez teszi a különben rengeteg iróniára és humorra épülő produkciót végül tragikussá. Ám e tragédia mindannyiunké: azt jelenti, hogy a művészet nem válthatja meg a világot, bármennyire is szeretnénk, hogy így legyen. És hogy a művészetnek valójában semmi értelme nincs, mindent elmondtak már előttünk, amit el kellett vagy lehetett.

Ezt látszik megerősíteni az a videóinstalláció is, amelyet az előadás elején (és közben is) a háttérben felakasztott képernyőkön látunk. Kováts Adél, a színház igazgatója a Margit hídtól elvonszol a nyári kánikulában egy jégtömböt a Radnóti Színházig. Mire odaér, nem marad belőle semmi. Erőfeszítése tökéletesen értelmetlen, ahogy értelmetlen a fiatal költők rengeteg erőfeszítése is arra, hogy megtalálja Cesáreát.

Nem ez a videóinstalláció az egyetlen dolog, ami az előadásban az avantgárdra, vagy még inkább a neoavantgárdra emlékeztethet minket. Bolaño regényében nemcsak a fiatal költők nyomoznak, hanem az olvasó is nyomoz a fiatal költők után. A regényt keretbe foglalják García Madero naplóbejegyzései, ám a szövegtest legnagyobb részét egyfajta fiktív oral historyként több mint ötven elbeszélő meséli el nekünk, a nyomozóknak. Az elbeszélők egy-egy részletével találkoztak Arturo Belano és Ulises Lima életének, történeteik pedig nem tökéletesen megbízhatók, időnként ellent is mondanak egymásnak. A szemtanúk ugyanakkor mindig rendkívül fontosnak tartják, hogy irodalmi kontextusba helyezzék a költőről alkotott benyomásaikat, és kinyilatkoztassák véleményüket magáról az irodalmi életről is. Ennek következménye pedig az lesz, hogy nevek és adatok tömkelegével találkozunk a szövegben. Az előadásban meg is jelenik egy zsíros hajú bölcsészkutató (Rusznák András játssza), aki a zsigeri realizmus egyetlen szakértőjeként próbál zöldágra vergődni a bizonyos szempontból rengeteg, másfelől túl kevés információ között. Ő Kelemen Kristóf rendező alteregója, aki az előadás végére tökéletesen kiábrándul kutatásának tárgyából.

Ám, hogy a színházi előadás saját keretein belül tudjon maradni, az irodalmat performanszokká alakítja. Ezek közül a legérdekesebb Conchita Wurst, a szakállas transzvesztita énekes szerepeltetése, aki a 2014-es Eurovíziós Dalfesztiválon képviselte Ausztriát. Megjelenése az előadásban (Pál András játssza) zavarba hozhat minket, ha viszont arra gondolunk, milyen performansz volt az, amely az elmúlt húsz évben széles társadalmi körben volt képes nézők tömegeit provokálni, már nem is olyan meglepő a jelenléte.

Ahogy Conchita Wurst szerepeltetéséből is egyértelmű, az előadás nagyon lazán bánik a könyv szereplőivel és szerkezetével. A szerepösszevonások persze nem meglepők, hiszen különben lehetetlenség lenne megoldani a történet elmesélését nyolc színésszel. Van, hogy egyszínész több szerepet játszik – Pál András és Rusznák András például rengeteget. És az is előfordul, hogy ugyanaz a karakter több könyvbeli szereplőt szintetizál – ilyen például a Gáspár Sándor által alakított Quim Font vagy a Sodró Eliza által játszott María Font. Porogi Ádám Ulises Limaként jól fésült, nyugodt, introvertált férfi, akit néha elkap a szenvedély – „időzített bomba”, ahogy a könyvben több elbeszélő hivatkozik rá, ám ez a bomba soha nem robban fel. Baki Dániel vele szemben állandóan lázongó figura Atruro Belanoként, és épp ezért lesz olyan fájó későbbi cinizmusa és nárcizmusa. Sipos László García Madero szerepében eggyel kevésbé vagány, mint a könyv García Maderója – így jól ellenpontozza ugyan Lima és Belano határozottságát, viszont kicsit kevésbé válik érthetővé, miért is fogadja be őt a zsigeri realisták csoportja.

Amikor a könyv egyik elbeszélője, Rafael Barrios mesél arról, mivel foglalkoztak a zsigeri realisták, miután Arturo Belano és Ulises Lima elutazott Mexikóvárosból, több furcsaság mellett megemlíti a maszturbatív írást: „jobb kézzel írtunk, bal kézzel maszturbáltunk, aki balkezes, az fordítva”. A Vad nyomozók című könyv és előadás a művészet nyelvén szól a művészetről, amely bizonyos szempontból tekinthető a posztmodern kulturális önkielégítésének. Másfelől mindkettő – és különösen a Radnóti Színház előadása – szerencsére túlmutat ezen: hogy sokszor érezzük úgy, nem tudunk már újat mondani a világról, az a most élő generációk egy fontos problémája, és nem csak a művészet területén. Azért újra és újra megpróbáljuk, akkor is, ha reménytelen, és ez így van jól.

Mi? Roberto Bolano: Vad nyomozók (fordította Kertes Gábor)
Hol? Radnóti Színház
Kik? Rendező: Kelemen Kristóf. Szereplők: Baki Dániel (Arturo Belano), Porogi Ádám (Ulises Lima), Gáspár Sándor (Quim Font/Matador), Sodró Eliza (Maria Font/Levéltárosnő/Tanítónő/Edith), Sipos László Márk eh. (Juan Garcia Madero), Mészáros Blanka (Lupe/Claudia), Pál András (Alamo/Első rendező/ Miseria/Barát), Rusznák András (Kutató/Norman/Második Rendőr/Kritikus)

^[1] Roberto Bolaño: Vad nyomozók. Ford. Kertes Gábor. Jelenkor Kiadó, 2019