Majdnem másfél év lezárás után a tavalyi évad végén újra jelenléti előadást játszhatott a Kolozsvári Állami Magyar Színház. Évadzáró bemutatóként a Rómeó és Júliát tűzték műsorra, ifj. Vidnyánszky Attila rendezésében.

FAZAKAS RÉKA: Mindig erős kétségekkel ülök be klasszikus darabok előadásaira. Az olyan közismert művek esetén, mint amilyen a Rómeó és Júlia, nemcsak maguk a szövegek, de színpadi értelmezéseik is kanonizálódnak. Számomra legalább annyi veszélyt rejthet magában az, ha az alkotók nem mernek elég kreatívan bánni az anyaggal (tehát semmi újat nem mutatnak, szentként kezelik a szöveget és értelmezéseit), mint az, ha teljesen szétszedik (a jelenetek pedig koncepciótlan kavargásba kezdenek). Mindkét esetben elvész annak lehetősége, hogy a dráma a jelen valóságunk felől váljék aktuálissá. Pedig ez korántsem lehetetlen – Bodó Viktor Kertész utcai Shaxpear-mosója kiváló példa erre. A kolozsvári színházba beülve egyetlen kérdés kattogott a fejemben: mit jelenthet nekem ma a Rómeó és Júlia? Az előadás ismertetőjében ifj. Vidnyánszky Attila hasonló gondolatokat fogalmaz meg: nehéz ma újat mondani erről a drámáról, inkább egy személyes szemszög megtalálása volt fontos számára. A produkció igen meglepett – pozitív és negatív értelemben is. Kíváncsi vagyok, te hogyan viszonyulsz a fenti kérdéshez.

KEDVES KRISZTA: Szerintem sokkal aktuálisabbá tud válni egy rendezés, ha szétszedi és szabadon kezeli a klasszikusokat, mintha szöveghűségre törekszik. A kolozsvári színház Rómeó és Júlia előadása példa lehet erre. Megragadta a kortárs valóságot és annak egy szépen becsomagolt és kissé giccses verzióját tárta elénk. Gondolok itt arra, hogy a hétköznapok nyelvi világa keveredik a klasszikus szöveg elemeivel (az előadás Mészöly Dezső fordítását használja), díszes pompa keretében (ami a jelmezeket illeti). Ekörül a világ körül pedig ott van egy magyar „fátyol” is, amely szétterül az előadáson és végig jelen van. Ez alatt azt értem, hogy az előadásba szőtt magyar népdalok sajátos érzésvilágot teremtenek a nézőben A bulijelenetek beszélgetései, a megjelenő figurák sokszor keltették bennem azt az érzést, hogy igen, ez valóban így szokott történni, velem is történt már hasonló – ez a közös vonás pedig megnevettetett. A klasszikus drámaszövegből átvett megszólalások viszont visszazökkentettek a „drámai” világba. Emellett nem szabad megfeledkezni azokról az elemekről sem, amelyek ismét és folyamatosan kimozdítanak a drámai világból, vagy valamilyen formán össze-, és felkavarják azt. Ilyenek például a kiszólások: „az előadás nem interaktív” mondja Albert Csilla színésznő, amikor pacsit kér az egyik nézőtől; a nemi szerepek cseréje: például Mercutio a drámával ellentétben női karakterként, illetve androgün lényként jelenik meg a színpadon Imre Éva alakításában. A népdalok beemelése közelebb hozhatja a történetet az erdélyi magyar lakosság világához. Kicsit a „miénk” is, amit látunk, szerintem ez tudatos játék.

Kolozsvári Állami Magyar Színház: Rómeó és Júlia Fotók: Biró István

FR: Igen, egyetértek veled a tekintetben, hogy a klasszikus darabok szabadabb rendezői értelmezése izgalmas előadásokat szülhet; hozzám is közelebb áll ez az út. A kanonizált szöveg, illetve fordítás használatát akkor érzem indokoltnak, ha az archaikus, lírai hangvétel szervesen illeszkedik egy koncepcióba, megvan a maga helye és hangsúlya az egészben. A reflektálatlan beemelés azonban azt eredményezheti, hogy a szereplők dialógusai az előadás világához képest (és valahol a sajátunkéhoz képest is) merőben idegenül szólnak, akár értelmüket is veszítik. Egyik legpozitívabb élményem a kolozsvári előadással kapcsolatban pont a szöveg alakítása volt. A drámából kevés részt emeltek be, ezek ritmusa, egy-egy sor, jelenet ismétlése az előadásra volt szabva (pl. a bál- és az ágyjelenet). Ebben a kaotikus, cirkuszi, ahogy te nevezted: giccses valóságban a lírai hangvétel külön jelentéssel gazdagodott, leginkább a két szerelmes közti jelenetek sajátjává vált. Nagyobbrészt viszont az előadásra írt monológok, párbeszédek, viccek hangzottak el. Bizonyos kulcsjelenetek szövege (pl. Capulet megfenyegeti lányát, hogy márpedig össze fogja házasítani Paris-szal) a mai szóhasználatunkat, káromkodásainkat tükrözi. Összességében egy szerves egésszé összeálló szövegkorpusszal találkoztam, amiben szépen illeszkedtek egymáshoz a különböző regiszterek (és nem lecsószerűen, ahol mindent egymás mellé rakunk, aztán csak lesz belőle valami). Az előadás nyelve élvezhető, közvetlen, kellemesen humoros volt. Ezt az egységbe fogó koncepciót, amit a szöveg szintjén megtaláltam, az alkotás egészéből azonban hiányoltam.

KK: Kíváncsi lennék, miért gondolod, hogy az alkotás egészének nem volt egy átfogó koncepciója? A Rómeó és Júlia történet kapcsán mindenkinek van egy bevett/elvárt kép a fejében. Ifj. Vidnyánszky Attila rendezése pedig ezzel a képpel játszik, ennek megy ellenébe. Egy távoli világ kapuján léphetünk át, amely az édenkertet is megidézi az elején, de korántsem olyan, mint amilyennek elképzeltük. A produkció egy cirkuszi keretbe ágyazódik, ez több ponton is tetten érhető – így például a történetben (a herceget alakító Váta Lóránd gyerekkori cirkuszi emlékeinek elmesélése az előadás több pontján), a színészek által megjelenített állatok révén (például az Albert Csilla és Imre Éva közötti „kakasviadal” Rómeó figyelmének felkeltéséért), a főszereplők akrobatamutatványaiban (Román Eszter és Kiss Tamás szerelmi jelenete), bűvész színrelépésben (a Lőrinc barátot játszó Bogdán Zsolt személyében). A tér elrendezése csak beleszövődik ebbe a történetbe, ami ezáltal másképp értelmeződhet az egész. Én azt hiszem megtaláltam azt a perspektívát, ahonnan nézve élvezni tudtam az előadást, és megláttam annak értékeit. Persze voltak jelenetek, amelyeknél nem értettem, hogy miért olyan hosszúak; számomra olyankor kissé erőltetetté váltak a látottak. Például ott van az a jelenet, amikor az öreg Capulet közli Júliával, hogy Paris megkérte a kezét. Eleinte hosszú és ezért erőltetett volt számomra, utána viszont azt éreztem, hogy mindez a hosszúság és harsányság szükséges, valahogy ki is zökkentett a szép pillanatok után a valóságba. Nem szabad megfeledkeznünk a térről, ahol játszódik a történet. Egy kupolás sátor, enyhén nyitott tetővel, valamint egy lépcsőzetes medence szolgál színpadi térként. Az egész néha olyan abszurd: egy medencében ülni, papucsban látni a színészeket. A nagy pompás ruházatok mellett a bujaságnak is teret enged a tér koncepciója. A játéktér felépítése a cirkuszi porondokéhoz is hasonlítható, így feltűnt a szereplők cirkuszi szerepe is: bűvész, artisták, bohóc, állatok. Az egész előadás egy rendezett káosz volt, amiben az általunk ismert rendszer felborult és helyette valami új keletkezett.

FR: Érdekes volt valóban ez a cirkuszi világ, ami megelevenedett előttünk. A tér engem teljesen lenyűgözött – átkerültünk egy másik dimenzióba, szó szerint beléptünk a játék terébe, azaz egy kör alakú, kék fürdőcsempés akváriumba. Ide pedig vagy a „Capulet”, vagy a „Montague” feliratú ajtón keresztül vezetett az út, muszáj volt választanunk, melyik oldalról sétálunk be, nem maradhattunk közömbös kívülállók (bár a két család közti ellentét mintha alig létezett volna a későbbiekben). Mindeközben kétségtelenül egy cirkuszi lelátón ültünk, ahogy te is kiemelted. A cirkuszi tér nagyon is felismerhető jelzéseit még inkább egyértelműsítette Péter (Váta Lóránd) vissza-visszatérő monológja arról, mennyire szeretett cirkuszba járni Sepsiszentgyörgyön – ahogy erre már te is utaltál. Monológjából az is kiderült, hogy egy ilyen térben két ellentétes tábor lehetőséget kap a békés együttlétezésre (magyarok és románok megférnek egymás mellett). Az előadás dramaturgiájában is tükröződött kissé a cirkuszi előadások logikája: a fő szálat bohóc-gagek sorozata törte meg. Az esküvő utáni ágyjelenet pedig a kötéltáncosok számához hasonlított, valódi virtuozitást igényelt a színészek részéről. Sőt, a valódi veszély érzete is megvolt, hiszen Júlia alig pár centire lógott a nézők feje fölött. Az itt felsoroltak azonban elszigetelt jelzések maradnak, potenciáljuk nincs teljesen kijátszva. Amikor azt mondom, hiányolok egy átfogó koncepciót, úgy értem, hogy én is észreveszem ezt a cirkuszi kontextust, ez azonban nem több ennél – vagyis megmarad kontextusként, és nem képes szervezőelvvé válni. Nagyon jó keret, valóban nem folyik teljesen szét az előadás, viszont inkább csak mondvacsinált kapcsolatot teremt az egyes részek között. Mintha a cirkusz címkével megúsznák azt, hogy valóban tudatos egységgé váljon az előadás.

KK: Szerintem is sokszor jelzés szintjén maradtak bizonyos jelenetek/színpadi események. De ez segített kiemelni azokat a részeket, amelyek igaziak – ez alatt azt értem, hogy önmagukban, pompa nélkül hatni tudnak (például az előadás erkélyjelenete sokkal letisztultabb környezetben, egyszerűbb módon kiviteleződik). Én nem szeretem, ha megmondják, hogy mit kellene látnom. Jelen esetben ebben a káoszban meg volt engedve, hogy elkalandozzak, nem mindig irányították direkt módon a figyelmem – nekem kellett összeraknom, értelmeznem, keresgélnem. Az ismétlődő, újra és újra eljátszott jelenet, amikor Rómeó és Júlia meglátják egymást a bálon, csak a végén vált értelmezhetővé számomra: a szerelemben csak két fél létezik; ez pedig nemtől, kortól, társadalmi hovatartozástól független. És ez a szerelmes történet úgy van bemutatva, hogy szétszabdalt, eltérő stílusú képeket látunk egymás mellett (egyszer pompás ruhában tetszelegnek a szereplők, máskor hétköznapi figurákként jelennek meg, vagy van, hogy a színészek testével egybeforr a bőrszínű ruha, ami „lecsupaszítja” őket), néha pedig a történetből is kapunk egy keveset. Mint az a sok különböző információ és inger, amellyel életünk során találkozunk (pláne a mi fiatalabb generációnk); és ezek között van a szerelem is.

FR: Igen, azt én is éreztem, hogy vannak kiemelkedő tartópillérei az előadásnak. Én is a báljelenetet, a nagy találkozást emelném ki: a szereplők egy pillanatra szoborrá merevednek, Rómeó és Júlia egymást nézik. A jelenet egymás után háromszor-négyszer is lejátszódik előttünk szóról szóra, csak a szereplők cserélődnek ki (kezdetben a szerelmespárt játszó színészek állnak egymással szembe, később pl. a dajka is bekerül Júlia helyére). Ugyancsak tartópillérként emelném ki az esküvő utáni kötéltáncos-ágyjelenetet – Júlia egy kötélen hintázik a fejünk fölött, Rómeó ide szökik fel –, valamint a végső halált is (újra visszatér az említett báljelenet, csak itt már halottak a szerelmesek). Ezek hangvétele meglehetősen komoly, éles kontrasztban állnak a folyamatos poénkodással, vicces epizódok sorozatával. A viccekről jut eszembe – azt mondod, nem szereted, ha túlságosan irányított a figyelmed. Én attól érzem a legkényelmetlenebbül magam, ha olyan vicceket kell hallgatnom, amelyek tartalmatlanok és olcsók, a végén pedig elvárják tőlem, hogy nevessek. Főleg az első felvonás viccei ilyenek voltak nekem – fölöslegesek és erőltetettek (pl. Farkas Lóránd nézőként ül be, majd ki akar menni, de lerohanják, hogy ugyan már uram, ha jegyet vett, maradjon). A második felvonásba sokkal szervesebben illeszkedtek a gagek, és a hangvételüket is jobban eltalálták az alkotók. Bár még itt is azt éreztem, hogy túl sok jelenet a jópofasága miatt maradt meg, semmi többért, és nincs kellőképpen átgondolva.

KK: A viccek sok esetben tényleg olcsók voltak, és lehet, hogy „elvárás” volt az is, hogy nevessünk. Ha te vagy én nem is mindig, de a nézőközönség (legalábbis azon az előadáson, amelyet láttunk), igencsak jól szórakozott. És valahol itt jöhet be, hogy ez az előadás szerintem egy jól megcsinált, szép és komoly pillanatokkal megtűzdelt szórakoztató színházi előadás volt, nem is akart több lenni ennél, ez pedig egyáltalán nem baj. Ettől eltekintve viszont voltak olyan jelenetek, esetleg karakterjellemzők, amelyeket nagyon is problematikusnak tartottam. Például Benvolio első felvonásbeli beszédstílusa, akcentusa és szóhasználata erőteljesen egy sztereotip roma képet hozott be. Maga az, hogy egy, a többségitől eltérő etnikumú személy is megjelenik egy olyan történetben, amelyben nem megszokott a jelenléte, teljesen rendben van. Viszont az, hogy ezt az etnikai sajátosságot/elgondolást sztereotip tulajdonságokkal ruházza fel a rendezés (a Benvoliot játszó Gedő Zsolt kreol bőre mélyítette az összhatást), koránt sincs rendjén egy XXI. századi előadásban. Hasonlóan sztereotip ábrázolásmód jelenik meg a „sírásók” jelenetében, Júlia halálakor. Amikor megérkezik egy csapat fekete-fehérbe öltözött ember Júlia holttestéhez eleinte szótlanul állnak. A hozzátartozók közül valaki munkára sarkallja őket, majd mivel azok nem szívesen mozdulnak, elhangzik a „Húzd rá cigány” felkiáltás, mire nagy zenebona és tánc kerekedik a színpadon, megy a pálinkakínálgatás is.

FR: Valószínűleg egyetértünk abban, hogy izgalmas előadást láttunk. Az viszont továbbra is kérdés marad, mennyire sikerült az ifj. Vidnyánszky által emlegetett személyes szemszög megtalálása, mennyire újszerű az előadás által felkínált perspektíva.

Mi? Rómeó és Júlia
Hol? Kolozsvári Állami Magyar Színház
Kik? Rendező: ifj. Vidnyánszky Attila. Szereplők: Váta Lóránd (Herceg / Péter) Albert Csilla (Dajka), Szűcs Ervin (Capulet / Montague-né), Kézdi Imola (Capuletné / Montague), Bogdán Zsolt (Lőrinc barát), Kiss Tamás (Rómeó), Román Eszter (Júlia), Imre Éva (Mercutio), Gedő Zsolt  (Benvolio), Farkas Lóránd (Paris) Bodolai Balázs (Tybalt)