Fel sem kell mennie a függönynek, hogy felfogjuk, valami zavar van a rendszerben, sőt, el sem kell kezdődnie az előadásnak. Mikor az ügyelő szólítja a színészeket (de hát mi volna ez, ha nem már az előadás maga), sorolja a neveket, elhangzik Kókai Tünde neve egyszer, még egyszer, majd harmadszor és így tovább. Persze elég, ha a színlapra nézek, már tudom, hogy nem valami hétköznapi logika alapján működő, a tapasztalati világunk szerint elrendezhető színpadi művel fogunk itt találkozni, ahogy soha, amióta majdnem húsz éve Bodó Viktor első előadását, az Attackot láthattam.

Fotók: Horváth Judit

Zuhogni kezdenek a (mennyből, égből) színpadi padlástérből a színre vihető darabok, előbb vaskosak, majd fogyatkozó méretűek. Mit is kéne rendezni? – kérdezi a rendező, aki ott áll a kissé ismerős díszletben. Talán egy Örkényes előadás díszletét használják újra, talán Mejerhold A revizorának díszletére utalnak, találgatok, de aztán hamarosan megvilágosodom. Az előadás elindít egy citátumcunamit: a színpadot elözönlik a kör alakú díszletben nyíló ajtókból a színészek, és hozzák a fél dráma- és színpadi irodalmat, Csehovtól a Macskákig, Beckettől Peter Handkéig, prózában, zenében, mozgásban, apró jelenettöredékekben. A felismerés, ráismerés öröme, a pergő, figyelmet igénylő színpadi játék fenntartja az érdeklődést. Majd a fekete-fehér ruhákba öltözött színészek, akiksokan vannak egyébként, hirtelen beállnak az ajtókba és eléneklik a Krétakör egykori klasszikusából, a Feketeországból a címadó dalt, miközben a színpadon Csákányi Eszter tétován, ijedten keresgél. Szólítja Pepét, Sándort. Csákányi a 2004-es előadás szereplője volt. Tizenhét év telt el a világot bejárt klasszikus előadás premierje óta, azóta megszűnt a Krétakör színház.

Számomra megrázó ez a pillanat. Mintha (Csákányi és mindenki hangján) azt kérdezné: hol vagytok? Hova lettetek? „Pepe” egyébként nem is játszott a darabban, csak más Krétakör előadásokban. A nézőben, ha ráismer erre az idézetre, de csakis akkor, történik valami, ami saját személyes és közösségi emlékezetével, társadalmi folyamataival szembesíti. Mi történt a fekete országban, amelyre az akkori előadás, a legerősebb színpadi-politikai statement, hivatkozott? Hol vannak a játszók? Hol vannak az alkotók? Hova lett ez az egész? És innen már személyes kérdéseimet sorolom, szinte személyes gyászomat hozom ide. Pedig – mihez képest „pedig” – éppen a napokban járt külföldi Schilling-előadás Budapesten.

Ha viszont a néző nem ismerné fel az idézetet (miért is kéne neki, hiszen lehet, hogy csak tizenhat éves), akkor lát egy intenzív kórusjelenetet, magát a dolgot, ahogy el van játszva, és ez sem kevés.

Az előadás végén majd visszaköszön ez a citátum, egészen máshogy. Addig még van majd’ másfél óra.

Mondanám, „helyesen” az előadás nem erre, a nosztalgia irányába halad tovább. Bár nem gondolom, hogy a múlthoz, közelmúlthoz, akár a színház saját múltjához, benne a Krétakörhöz (melyben a mostani rendező, Bodó Viktor is játszott főiskolás korában) ez volna az egyetlen lehetséges közelítés. A Feketországra utaló (és talán egy másik Örkényes előadásban is használt) díszlet mindvégig a színpadon marad; a „hova lett” kérdés így valamelyest érvényes.

A színpadi rendezőnek (Znamenák István játssza) egy szuperhős siet a segítségére, kezébe nyomva a 33 álom című partitúrát. Forgatókönyvet. Szövegkönyvet.

A végén tehát még van egy Feketeország-idézet, előre ugorva értelmezném az előadás fő, önmagára, a színház helyzetére tett gesztusát. Éspedig azt, hogy nincs ma Feketeország, nincs/nem található/nem találjuk most a színpadon azt a nyelvet, amely a körülöttünk lévő társadalmi valóságot értelmezni/felmutatni/leírni/reflektálni tudná. Ma nincs politikai színház, nem hozható létre, hiszen – és itt már az előadás egy hatásos pontjára utalok, amikor úgy ötven másodpercben összevágják a tavalyi (?) év eseményeit, villanásokban – a színpadi szereplő sem tud mást követelni, mint azt, hogy ezt a valóságot kapcsolja már ki valaki. Értem, érteni vélem a lehetetlen felmutatását. Egy színházzá és látszatokká vált társadalmi valóságban, ahol minden megnyilatkozás nem csak teátrális, de ömlik minden digitális eszközön felénk, hogyan is lehetne minderre reflektálni. Hány alkotó teszi fel ezt a kérdést, minden reggel, minden éjjel, minden álmában. Valahogy vissza kéne térni a kezdetekhez, ab ovo, a tojástól indulni. De hol volna az? Mi a tojás ma? Csehov, Beckett, musicalek – nem válasz, ezt kipipálták már a játék elején.

A tojás egyébként nem véletlenül kerül ide, ott van mindjárt a színpadi álmokban is, ősi bohóctréfaként születik egy szájból. Az előadás masszív testét azonban nem az önmagán, a külső világhoz való viszonyán és színházi eszközein való töprengés teszi ki, hanem az úgynevezett álmok – ha a címben nem jelölték volna, inkább csak jeleneteknek nevezném. Olyan álmok, amelyek nem szólnak az álmodóról, sem külső valóságról, referenciáról, hanem játékos jelenetek laza sora, ötletek, ügyesebbek és kevésbé, a képzelet rémei és karikatúrái, sokféle idézettel, amelyeket már kevésbé ismerek fel, film, horror, popzene, pornó. Ez a reprezentáció azonban mégis túl ismerős, sokszor, sokat láttam, főleg más Bodó-darabokban (a Motel, az Anamnézis jut eszembe a régiek közül), ami nem volna baj, ha a mostani színpadi megtörténése meggyőzőbb volna.

Talán a testábrázolásnak van újdonsága, ahogy egy „anya”, mint valami kentaur vonul szupertestével, ahogy két felfüggesztett alak lebeg és táncol, ahogy egy hegedűvel ketten eljátszanak. Színpadi nyelvkeresés is folyik talán. Ez a hosszú „köztes”, az álomjelenetek azonban elég soványak, színpadilag, gondolatilag, sokszor ötlettelennek hatnak, mondanám, hogy öncélúak, ha nem volna ez félrevezető, mert hát mi más a célja a játéknak, mint önmaga – saját felfokozott jelenléte és játékossága.Nehéz belefeledkezni; folyton a következő jelenetet várom, mintha majd az hozná a megtörténést. A jelenlét ritkán fénylik fel ebben a játékban. És nem elsősorban a színészeken múlik (az előadás dramaturgja Gábor Sára); itt egyébként a közép- és egy nagyon fiatal nemzedék találkozik, az idősebbek az előadás végén sem térnek vissza semmilyen formában, tapsrendre sem, mintha egy másik, letűnt világhoz tartoznának.

2021 ősze van, a választások előtti ősz, éppen ellenzéki előválasztás folyik, és még tart, végeérhetetlenül, a járvány. Kínzó kérdés marad, hogy miről kéne itt benn, a Madách téri színházban beszélni, és a markomat is üresnek érzem távozáskor, még a kérdést sem érzem elég viszketőnek. Valahogy ez a másfél órára közös álom, akár mások álmainak az álmodása sem történik velem, bár minden porcikámmal készen álltam volna hátat fordítani ennek a közös rémálomnak, és egy másik, színpadira cserélni. Így aztán azzal a furcsa tapasztalattal maradok, hogy a 33 álom furcsa lelete korunknak, a lehetetlen felmutatása, miközben önmaga is lehetetlen.

Mi? 33 álom
Hol? Örkény Színház
Kik? Rendező: Bodó Viktor. Játsszák: Bíró Kriszta, Ficza István, Hámori Gabriella, Jéger Zsombor, Kókai Tünde, Máthé Zsolt, Novkov Máté, Takács Nóra Diána, Egyed Bea m.v., Téri Gáspár m.v., Gloviczki Bernát e.h., Kádár Kinga e.h., Pásztor Dániel e.h., Szécsi Bence e.h., Ujvári Bors e.h., Borsi-Balogh Máté, Csákányi Eszter, Józsa Bettina, Patkós Márton, Vajda Milán, Znamenák István, Zsigmond Emőke, Bartha Bendegúz e.h., Bartos Ági e.h., Csire Zoltán, Fedor Bálint, Olesiák László